[Önéletrajz]

A vállalatnál aránylag jól éreztem magam, mert már nem törődtem a kolléganőim megjegyzéseivel. Minden délután saját verseimet, fordításaimat tisztáztam. A hivatali munkát mindig sikerült délig elvégeznem.
– Téged érdekel az irodalom? – kérdeztem egy este egy újabb ismerősömtől.
– Én is írogatok – és megmutatta legújabb költeményét.
– Közöltél már valamit?
– Nemrég jelentkeztem az egyik szerkesztőségben – mondta. – Ígéretet kaptam.
– El akarod olvasni az én verseimet? – kíváncsiskodtam. – Esetleg véleményt is mondhatsz róluk. És ha úgy gondolod, bemehetünk az ismerős szerkesztőhöz. Nekem is van pár ismerősöm.
Miután megegyeztünk, hogy elolvassuk egymás verseit és elmegyünk az ismerős szerkesztőkhöz, átadtam neki jónéhány, már kötetnyi verset. Sajnos, a kéziratokat sosem kaptam vissza, de néha találkoztam a verseimmel idegen név alatt.
Megfogadtam, hogy sem saját verset, sem fordítást ki nem adok a kezemből.

Általában szörnyen nehezen barátkoztam, habár mindig nagyon hiányzott a társaság. Könnyen olyanokkal is ismeretséget kötöttem, akik becsaptak vagy kihasználtak. Így történt akkor is, amikor még a Hungarotexnél dolgoztam. Az egyik szomszédom bemutatott nekem egy tizenkilenc év körüli fiút, aki állítólag nyelveket akart tanulni. A gyerek nagyon szimpatikusnak tűnt. Rábeszélt, menjek ki vele Lengyelországba. Azonban Varsóban nagyon csúnyán kezdett viselkedni, meglopta a háziakat, majd pár napra nyomtalanul eltűnt. Amikor visszajött a barátom szüleihez, azok egyszerűen kidobták. Elkísérték a pályaudvarra és feltették a Budapestre induló expresszre. Én csak később jöttem haza. Reménykedtem, hogy A. nem fog keresni, szégyellni fogja magát a történtek miatt. Hozzám nem is jött el, de a vállalathoz többször, különböző vádaskodásokkal betelefonált a főnökömnek, aki ezt megunva felkért, hogy távozzak.
Hozzászoktam már ahhoz, hogy állandó, fix fizetésem van, és annak ellenére, hogy fő célom továbbra is a szépirodalom volt, úgy döntöttem, másik külkereskedelmi vállalatnál próbálkozom, de nem árulom el mindjárt, hogy sok nyelvet tudok.

– Miért jött el a Hungarotextől? – kérdezte a személyzetis, egy magas, kövérkés nő.
– Nem éreztem jól magam a kollégáim között.
– Igen, szükségünk van levelezőkre. Menjen fel az osztályra, T.-hez, majd ő kipróbálja.
– Milyen nyelvet tud, és mennyi a gyakorlata? – kérdezte az osztályvezető.
– Oroszból és németből van nyelvvizsgám, de még tudok angolul és lengyelül is – szerénykedtem.

A próbafordítás sikerült, másnap munkába is állhattam. Egy óriási teremben tizenhatan voltunk, tizenöt nő és én. Pár napig dolgozhattam a Konsumexnél, amikor az egyik kolléganőm elcsípett a folyosón:
– Miért nem árulta el, hogy sok nyelvet tud?
– Nem akartam dicsekedni. Egyébként sem szeretném, ha irigyekkel találnám magam szemben.
– Irigyei úgyis lesznek, mert nem csak én tudok magáról – nevette el magát. – De én nem mondom el senkinek…
Megint eltelt néhány nap, amikor az egyik osztályról szerb anyagot küldtek fordításra. A főnöknő rögtön hozzám fordult:
– Hallottam, tud szerbül is. Kérem, fordítsa le, a német anyagot pedig adja át K.-nak.

Lassacskán be kellett hát ismernem az összes, általam ismert nyelvet. Egy idősebb kolléganőm, kedves zsidó asszony, aki mellettem ült, kíváncsiskodni kezdett:
– Héberül és jiddisül is tud?
– Még nem, csak most tanulok – feleltem őszintén.
Hamarosan itt is megtudták, hogy a külkereskedelemben csak a fizetésért dolgozom, s megengedték, hogy a saját műveimmel foglalkozzam, amikor éppen nincs munkám. Nekem azonban valahogy csak nem volt kedvem a bizonytalannal cserélni fel a biztosat, és a már ismert nyelveket akartam külkereskedelmi szaknyelvi tudással kibővíteni, majd nyelvvizsgát tenni, hiszen minden nyelvért nyelvpótlékot fizettek. Annyira belemerültem a külkereskedelembe és a szakszövegekbe, hogy már-már egy csepp időm sem maradt a szépirodalomra.

Ekkor jelent meg az életemben a leendő feleségem. 1969 decemberében jött Budapestre Gdanskból. A következő hónapban össze is házasodtunk, de ő még odakint maradt, intézte az áttelepedését. Tudtam, hogy ezek után még több pénzre lesz szükségünk, ezért lengyelből és angolból is letettem a nyelvvizsgát, és fordítóirodákban kerestem mellékállást. Az OFFI-ban kétszer is jelentkeztem, de protekció nélkül nem sikerült bekerülnöm. A Konsumex levelezési osztályára közben bekerült egy idősebb nő, akinek az OMIKK-ban volt ismerőse, tehát az ő segítségével sikerült bejutnom oda, és rendszeresen kaptam is munkát tőlük. A szépirodalomra így egyáltalán nem jutott időm. Annak ellenére, hogy az akkori átlagkeresetnek a dupláját – sőt, néha a háromszorosát – is megkerestem, egy idő múlva kezdtem rosszul érezni magam. Megint felébredt bennem a műfordító és a költő.

Ráadásul a feleségem sem tudta megszokni Budapestet. Nem tudott magyarul, nem is igen tanult, mert nem volt rá szüksége, hiszen én lengyelül beszéltem vele. Hosszú vívódás után, egy „véletlennek” köszönhetően úgy döntöttünk: kiköltözünk Gdanskba.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 22.