Ezt jegyeztem a naplómba ősszel:

„szeptember 20.
Kedvesem, milyen régóta nem szóltam hozzád. Milyen régóta nem szóltál te sem. Hogy milyen nagyon hiányzik a szavad, mutatja a lepergő napok sokasága, amikor nem írtam. Semmit. Nélküled nincs semmi, halott vagyok nélküled.
Mi történt? Halott nyár van mögöttünk. Halott idő.
Pedig olyan nagyon szeretlek. Valami felhő ül fölötted, hallgatsz. Nem kellene ilyen bizalmatlannak lenned. Hiszen nem lehet mindig első-napos a boldogság. De tudom, érzem, hogy bármi történik, egyformán te leszel az első és az egyetlen.
Üres, halott nyár van mögöttem. Halálosan vágyom már utánad…

október 2.
Nos, visszajött az én kedvesem, beszéljünk róla. Nem hozzá szólok, mert nincs kihez.
Visszavártam őt és meg is érkezett. És mintha nem is lenne. Más ember jött vissza. Egyetlen jó szava sem volt hozzám, eltűnt a gyöngéd vágy a szeméből…”

*

A kölcsönös szerelem pontosan egy évig tartott, tavasztól tavaszig. Nyáron tulajdonképpen nem voltunk együtt, és én ma sem tudom, mi történt azon a nyáron – de a szálak szakadozni kezdtek.
Nemigen áltattam magam. A naplójegyzetek közé idézett versek tanúskodnak erről:

Ada Negri: A fal

Magas, kopár fal zárja utcám, meredt, s a végtelenbe tágul,
napfényben óriási máglya, holdfényben halvány, néma sírbolt,
Ha nap, ha éj van a falon túl hallom nehéz lépted kopogni,
Tudom, hogy itt vagy és szeretsz még, arcod fehér, mint utólszor,
Tudom, hogy itt vagy s nem találsz kaput kinyitni, rést, kitörni.
Járok tevéled egyvonalban, követve, várva a hívásod,
Reménykedem, hogy végre látlak, hogy boldogan szívemre omlasz,
De az idő csak egyre múlik, már minden ízem holtra fáradt,
s lépted úgy döng a falon túl, mint ájuló szívem verése.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre

és ömlik a vérző fürtből
a bor vérszínű leve.
És mint akit ért kígyómarás,
számára fű nem terem;
a férfi bora bolondakarás
a nő bora bús szerelem.

(Babits: Laodameia)

*

Két évvel megismerkedésünk után, a végleges szakítás előtt ezt írtam:

„1960. április 11.
Tulajdonképpen nem kellene már féltenem magamat szörnyû betegségtôl és haláltól. Hiszen úgy tűnik, minden, ami fontos, megtörtént már: voltam gyermek, kamasz és forrón fiatal: szerettem már és nagyon szerettek. És írtam is olyant, amire felfigyeltek. – Mi jöhet még? A szerelem most fulladozik saját mérhetetlenségétől… Ami pedig a művészetben következik számomra, az a hajszoltság, a meg nem értés, a hanyatlás… Eddig féltem, hogy meghalok és még semmi sem történt. De most már szinte minden megtörtént. És a szerelem olyan volt, mint ahogy akartam és elvártam az élettől.
Jól van így.
Nyugodt vagyok.”

*

Mindazonáltam még majdnem egy évig voltunk együtt. A barátok és ismerősök már rég tudták, hogy közben egy orvostanhallgató lányhoz jár, én semmit sem sejtettem. Csak azt tudtam, hogy engem már nem szeret, de görcsösen kapaszkodtam szerelmünk roncsaiba. Amíg egyszer egy délután megláttam őket: karonfogva jöttek az utcán; megláthatott, mert nagy ívben befordultak egy sarkon, és eltűntek a szemem elől.
Nem mertem egyedül aludni albérleti szobámban, elhívtam Katit, aki időközben visszajött az egyetemre, aludjon nálam. Rettenetes álmaim voltak, valódi rémálmok. Le is jegyeztem őket:

„Két álom
1. A tenger hatalmas, tejutas égboltja borult fölénk, mocsaras helyen tapicskoltunk, néhány deszkán egyensúlyoztunk mi, a kollégák, a szerkesztőség tagjai, barátok, ismerősök. Valamit vitattunk, de nem volt fontos. Emberek között voltam, kissé becézett mindenki, mintha gyermek lettem volna. Súlyos és sötét volt az ég, bár a végtelenbe boltozódott; fehér apró csillagok miriádja alig láthatóan remegett. Száraz halk szél suhogott, a hangok nem hallatszottak, bár beszéltünk.
Valaki az égre mutatott. Itt is, ott is a roppant hallgató égbolton vadvörös villogások gyúltak, lobbantak. Egyre közelebb, egyre erősebb, egyre vörösebb lobbanások. Az iszonyat kiült az arcokra. Tudtuk. Repülőgépek erősödő dübörgése jött. Mindenki mozdulatlan lett, hallgatott. Itt az atomhalál. Ó, csak én, én, a fiatal sikoltottam az ég felé, a közömbös égbolt felé, amely dübörögve verte vissza hiábavaló sikolyomat.
Meghalunk és nem láthatom többé.

2. Egy kis japánnal és még valakivel, egy férfival sétáltunk a templomot körülvevő kertben. Sütött a nap, s a kis japán mohó tekintetét legeltette a testemen. Előreengedtük, és a másik férfi csókolni kezdett, s a földre tepert. Már meztelen voltam, amikor tankok dübörgése riasztott szét bennünket. Ruha nélkül, dideregve szaladni kezdtem a templom mentén, a tank már mögöttem volt, beugrottam a templomfal mélyedésébe, de a tank hernyótalpa utánam nyomult, s a csípőmet súrolta már érdes-hidegen. Tudtam, hogy ott maradok véresen, nyomorultul és halottan. Felébredtem.”

*
Más álmaimban is mindig a háború, a halál, az atompusztulás és a szörnyű férfikegyetlenség nyomasztott. Ő – ő is megjelenik néha álmomban, a torkomra nyomja a karját, vad villanások cikáznak szemében, megöl és lehajít a mélybe.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 22.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ