Egy stúdiófelvétel anatómiája

Jánossal éppen ki akartunk lépni a rádióstúdió épületéből, amikor Mezei bácsi fürgén kilépett a kapusfülkéből, s nagy izgalommal közölte:
– Éppeg jó, hogy jönnek, Jánoskáim. Malamberkéből, a szülőfalumból béjütt, s magukat keresi Bíró Sándor, a legszebben éneklő vaksági nyugdíjas, az én drága katonacimbarám. Itt vár már egy félórája.
– De Mezei bácsi – szakítottam meg a szóáradatot –, maga is jól tudja, hogy vége a munkaidőnknek… De már elém is állt fehér sétapálcájával a nagy reverenciával bejelentett vendég: – Bocsánat a zavarásért, de tudják, én, ha nem is látám magukat, csak a hangjukat hallam, s azannal megüsmerek akárkit. Száz közül is rájünnék, hogy Csitka Jánas riporterrel beszélgetek. Na, adjan az Isten maguknak is – azzal lekezeztünk, s folytatta is Sándor bácsi –, éppeg mondam a katanacimbarámnak, a jó barátamnak Mezeinek, hogy el kéne fújjak a mikrofonba is vaj’ egy malamberki régi nótát…
– Ez rendben is lenne – mentegetőztem –, de hát Sándor bátyám, lejárt a munkaidő, megyünk haza, holnap is lesz nap, különben sincs hol felvegyük a nótákat, mert nem igényeltem ma reggel stúdiót, ott két emberre lenne szükség, azoknak is lejárt a munkaidejük.
– Itt a nyugdíjam, mindent fizetek, a déli vonattal jüttem, s amíg idebotorkáltam, ugyi, eltőtt az üdő, nekem otthan sok a dógam, ugyi ott a sok majarság, a barnyú, a két tehen… Na, csak éppeg két nótát fúvak: csak kettőt – kérlelt bennünket az idős ember.
– Na, ha már ilyen szépen kér, Sándor bácsi – ajánlkozott János barátom, s Mezei bácsi is alázatosan nyakkongatott hozzá –, bemegyek Oszkárhoz, s felteszünk egy tízperces tekercset, s ti üljetek be a hármasba.
Kinyitottam a hangszigetelő előszoba ajtaját, nem kis robajjal, s azon bevonultunk a stúdióterembe, megszólalt Sándor bácsi.
– Otthan a mü pajtaajtónk is éppen ilyen nehezen jár, s a kilincs is ilyenforma.
– A hangszigetelés miatt ilyen vastag az ajtó, s ott három réteg vastag ablaküveg választ el a magnetofonoktól meg a keverőpulttól. Ha kigyúl a piros lámpa, akkor hallanak minket Oszkárék – magyaráztam a vendégnek. Máris beharsogott Oszi a bebeszélőn, hogy – Kérek egy hangpróbát!
Elhelyezkedtünk a bársony bevonatú vastag asztal mellett, felkattintottam az asztali lámpát:
– Na, Sándor bácsi, próbából énekeljen egy rövidet.
– Melyik legyen a’?
– Teljesen mindegy, mert ez úgyis csak próba.
Letámasztotta a fehér botját az asztal lábához, két kezével megmarkolta az asztal lapját, hátrafeszítette a felsőtestét, az állát leszegve – hogy jó öblös legyen a hangja – rázendített:
– Sejde, aszongya, hogy aszongya, hogy „Jóska lelkem, én ides vitézem, levelemet hogyha megkapad”…
– Állj! Álljon meg, Sándor bácsi! Ezután már csak az következik, hogy Honvéd áll a Hargitán!

– Én aztat is elfúvam, ha kell…
– Azt nem lehet, mert irredenta nóta.
– Miféle renta?
– Olyan, Sándor bácsi, amiért három év tömlöc jár! Azt csak a kocsmában, s ott is csak akkor, ha nincs jelen az őrmester, ezért itt mind a négyünket bezárnak, jóember. Itt csak legfennebb magyar népdalokat szabad énekelni.
– Sze tá’még a Don-kanyarban is fútták a népek ezt a dalt, azért népdal.
– Sándor bácsi, a népek a székely himnuszt is fújták, de attól az még himnusz, és nem népdal. Értse meg, itt csak kimondottan népdalt szabad énekelni, s ha lehet, kettőt magyarul s legalább egyet románul. Ez vezetőségi parancs, érti?
– Én ramányul nem tudak egy nótát se.
– Sebaj, akkor magyar népdalt, olyat, amilyet csak a malomberkiek ismernek.
– Tudak egy olyant, amit rajtam küjel senki sem ösmer.
– Na, azt kezdje, Sándor bácsi… Beszóltam a mikrofonba: – Indítsd el a felvételt.
– Kész, intésre mehet – érkezett a válasz az ablakon túlról Oszi hangján a hangszóróból. Kigyúlt a piros lámpa, megvolt az intés…
– Kezdheti, Sándor bácsi.
Az öreg ismét beállt a pózba, fejét dölyfösen leszegte, tüdejét teleszívta, s kezdte a rituálét, bikaerős hangon:
– Hogy aszangya, hogy aszangya:
„A malamberki hegytetőn
Integet a szeretőm,
Piras kendőt lobagtat, sejde,
Piras kendőt lobagtat,
Kacka cukrat ropagtat
Sejde, engem ada csalagat!”

Becsületesen elnyújtotta az utolsó szótagot, jól kirezegtette, lebegtette. Ennyi marasmenti zsargon, vagyis: a sok a hang hallatán, és hogy elkerüljem a hangos nevetést, az asztal alatt kezdtem keresgélni a véletlenül leejtett ceruzám, de Oszi és János is leborult a keverőpultra, csakhogy észre ne vegye Sándor bácsi a nevetést, aki közben még refrént is énekelt. Miután azt is befejezte, már nem bírtam tovább, és egyből kibuggyant belőlem a nevetés, amit azzal próbáltam félremagyarázni, csakhogy meg ne sértem az öreget:
– Na, Sándor bátyám, népdal még soha ilyen jól nem esett nekem – közben folyt a felvétel a kabinban, majd komolyságot erőltettem magamra, megveregettem barátságosan a hátát –, s ugyanbiza, Sándor bátyám, hol szokott még énekelni?
– Hát ugyibá’ a templamban a kórusban, ahol én viszem a prímet.
– Csakugyan hallottam arról, hogy van egy vegyes kórusuk.
– Hát már hogy lenne az vegyes, sze’ színtiszta magyarak vagyunk benne, egyedül a harangazó ramán – jegyezte meg sértődötten Sándor bácsi –, aztán ott van a bufet, én, amikor a kacsmába béteszem a lábam, már minden másadik asztalnál ki van kérve a deci pálinka, s egyik nótát a másik után fúvam… Megrendelésre! Úgy, hogy alig győzem!
– Valószínű, hogy nem zsoltárokat szokott énekelni…
– Egy varasbékát! Katananótákat, még azt is, hogy aszongya: Ott, ahol zúg az a négy folyó… azt is szaktam fújni… El igen. Én mindenhol szaktam nótázni. A kollektívában a Rétrejárónál, a törökbúzásban kapálás közben, vagy a Paklasban rípaegyeléskor, otthan az istállóban…
– Mivelhogy ugye nemlátó tetszik lenni, nem szokta kivágni a répát vagy a kukoricát?
– Ajan Isten nincs! A lábammal vagy az egyik kezemmel kitapagatam, s egyet ütek jabbra, egyet ütek balra a kapával, de egyet se vágak ki, sze’ úgy ösmerem a növényeket, mint a pap a kátét!
– A kapát két kézzel szokták fogni, olyankor mit csinál a fehér bottal?
– Azt leszúram a főd végibe, s aztán hazafelé elveszem… De sokm mindenre jó ez a fehér pálca, megvéd a kutyáktól, ha felemelem, az autók megállanak, s még az adót is leütik, na! Ilyen világat élünk, csak a nóta szóljan!
– S otthon mit szokott csinálni?
– Ezt, azt. Adak enni a tyúkaknak, zabat szarak a libáknak.
– Ne haragudjon, Sándor bácsi, de inkább mondja úgy, hogy zabot szórok…
– Értem-értem, a tájszólás… szóval zabat szórak a libáknak, jabban tojnak, elkúrálam a malacakat, a teheneket, van egy szép kicsi tarka barnyú, azt látnák, alyan játékas… Az elmúlt szambatan addig ficánkalt, hagy egyszer csak bészökett a barnyú a tarnácba, na mandam, mast ez eltörte a lábát, vehetem a szúrókést, s há’ lelkem, mikor odamegyek, látam, hagy vígan nagy hersegtetve eszi a rípát, s úgy nyelte, hogy még vartyagatt belé a torka…
– Biztos van udvar, kert, szántó.
– Van hát! S aztán ott a sok virág, azt gyamlálni, az udvart seperni kell, s közbe-közbe el-elfúvak egy-egy nótát. Olyankar aztán úgy kieresztem a hangamat, hagy még a Rétrejáróban vagy a Darúdambján is felkapják a fejüket a menyecskék. Aztán amikar békapcsalom Vásárhelyt, akkor szaktam hallani a maga hangját, az Ugrándazó mikrafonba, mert kérem, én küljeről tudam, ki melyik műsorban beszél, s azt is megüsmerem, ki a bémondó.

– Egyébként annak a műsornak nem ugrándozó, hanem Barangoló mikrofonok a becsületes neve.
– Ammá ugyanaz! Ugrándazik, vaj barangal, az egyre megy, napanta háramszar hallgatam a rádiót: Vásárhelyt, mert hajnalban kezdi, ugyanott folytatja Kolazsvár, és három órakor, mikor a galaci gyors sípol, akkor jelentkezik Birta Jóska és Labancz Frida Bukurestből. Nekem reggel, délben és öste a fejéskor ez a szórakazás. Amikar megszólal a községi kikiáltó trambitája, akkar már tudam, hogy Vajna Jánas mandja bé a sportműsort. Vosárnap reggel az a kürtes műsor szól. Azt a pionéraknak szakta bémandani Bene Szász Zsuzsa, a hangja után ítílve, ügyes menyecske lehet…
– Jól kifinomult füle van, Sándor bácsi.
– Én már – édes lelkem – csak a fülem után látak, de mindent észbe tartak, s aztán mingyá utána követközik a küsgyermek rádió, abban Lázár Éva s az a Pastás Jankó a bémandó, de van ott magaknál egy valamilyen György nevezetű riporter, de annak valahagy alyan hangja van, mint egy fehérnépnek. Az az ember, aki azt a zenés lozenplikkes muzsikaműsort szakta mondagatni… Itt van a nyelvem hegyin a neve…
– Nem Kozma?
– Az a, Kazma György.
– Minden stimmel Sándor bátyám, csakugyan női hangja van – helyeseltem –, csakhogy nem Györgynek nevezik, hanem Kozma Györgyikének, és nem a muzsikáló lozenplikket, hanem a Zenés lottó című műsort szokta szerkeszteni, különben minden talál. A népdalénekesek közül Cseh Jutkát és Madaras Gábort szereti?
– Minden nótájukat kűjelrűl fúvam! Azaknak könnyű dóguk van, mert zenekar kísíri őköt. Hej, ha engem is, legalább egyszer egy prímás, egy brácsás, egy bőgős, egy igazi klánétás egy cimbalmassal, egy valódi cigánybanda kísírne, uram… Akkor hallaná, hogy mit tudak… De engem örökkétig csak Busuioc őrmester szokatt kísírni, igaz, hagy a miliciaőrsre, s oda is csak jegyzőkönyvelni. De aztán – tudja maga, hogy szokatt ez már lenni – mindig ki szaktunk békülni egy éveg seprűpálinkában, s mindjárt haza is szokatt jűnni velem, hogy – bíztas ami bíztas – nehogy elfelejtsem azt az éveget.
– Még kit ismer a rádióműsorból?
– Én biza lelkem, szinte mindenkit. Ott van például Lukács Jánas, járja az országat, legtöbbször Vajnával… Aztán mindig szaktam hallgatni azt a kallégájukat – akinek alyan erős, rezes borízű hangja van, ő az én druszám – Fazakas Sándart. Így a hangja után ítílve, biztasan nem tőti a csizmájába az innyavalót. Még azt is tudam, hogy együtt járja a kollektíveket azzal a sokat beszélő Gyarmati Dénessel. Esment azt a szép nevű Emesét is szeretem, csak valahagy egy
élőszikrát mintha kényeskedne.
Aztán rám nézett a vendégünk: – Én is kérdezhetek valamit?
– Csak egész bátran, Sándor bátyám, azért vagyunk a mikrofon előtt.
– Szambat délután, abban a Kalidoszkóp’ című adásban, Tóth Tamás és az a Bálint Márta olyan jókat szaktak mondagatni, hogy mind a hasamat fogam… De az áldóját, a végén mégis mindig úgy mandják, hogy Csipó Jánas műsara hangzatt el, mikor tisztán hallam, hogy Márta és Tamás beszélt végedesvégig… Na, ez hogy lehet?
– Ők színészek, Sándor bácsi, vagyis: vendégbemondók. Ők csak azt olvassák, amit én leírok nekik.
– Papírból olvassák? Pedig a varasbékába belé, éppen úgy mandják, mintha ők ott helyben a rádióban találták volna ki…
– Épp ez előtt a mikrofon előtt szoktak olvasni.
– Mondhatak maguknak valamit?
– Csak egész bátran, Sándor bácsi.
– Ő is hallja?
– Ő is, igen.
– Na Jánasak, ha meg nem sértem kegyedéket, innét átmegyünk egyenesen a kacsmába, legyenek a vendégeim.
– Rendben van, Sándor bácsi, köszönöm a beszélgetést, s aztán, ami nem ide való, azt én majd kivágom a felvételből. (Szinte azt mondtam marasmentiesen, hogy kivágam…)
– Csak nyugudtan, ’sze, ha jól meggondalam, maga is marasmenti, mint én. Marasvásárhelyen is a Maras folyik, ahagy azt Sós Jóska polgármester is mandta, Vásárhelyen, amikor bejüttek az araszok. Csakhogy ezt a riportban nem lehet, ugyi?
– Persze. Oszikám, játszd be nekünk a felvételt, hadd hallja Sándor bácsi is.
Hallgatás közben Sándor bátyám újra fútta a nótákat hangosan.
A Hosszú utcán úgy keltünk át, hogy Sándor bácsi felemelte a fehér botját, leállt a forgalom, s ezután léptünk be a szemben levő büfébe, ahova gyakorta betértünk egy pohár szóra.
– Na, egészségünkre!
Felhajtottuk a pohárkával, és Sándor bácsi érces messzehordó hangját suttogóra fogta:
– Most olyasmit mondak el magaknak, ami tilos lett volna a rádióban.
– Csak bátran, Sándor bátyánk, itt magunk közt vagyunk – biztattam az öreget.
– Negyvennégy szeptemberiben, amikor az oroszak a Marasan át a lavakkal béjüttek Malamberkibe, még gyermek voltam, ott laktam keresztanyáméknál a Sóskút utcában. Apám utoljára a Don-kanyarból írt, anyám a vásárhelyi kórházban feküdt. Már hallattunk arról, hagy milyen bárisnyásak, vagyis fehérnépkedvelők a ruszkik, így aztán féltünk tőlük. A háború mián egyedüli férfi voltam az utcában. Háram fiatal fehérnéppel vártuk az oroszakat. De az idős Róza keresztanyámnak megvolt a magához való esze, mert Erzsi onokáját még hajnalban a kórézsupba bújtatta, Ilus onokáját a répaverembe, Trézsi leányát a gabanásban a szuszékba, ő pedig hatvanévesen békormazta az arcát, fekete fejkendőt kötött, s engem egy veder vízzel és egy csuporral a kezemben kiállítatt a kapuba, hogy ha meglátják a kutat, ne kelljen bejüjjenek az oroszak az udvarra vizet inni, mert abból nagy lesz a baj… A muszkák a rekvirált lovakkal s a rabolt marhákkal felkanyaradtak a nagy útra, s irány Vásárhely! Már azt hittem, hogy senki nem jűn a mi utcánk feli, amikor egy nagy marha pufajkás ruszki, vállán a bokszosskatulyás géppisztalyával meglátta a kezemben a csuprat s előttem a vedret. Illedelmesen integetni kezdtem neki, mire hozzám ügyekezett, s elkezdett gagyogni oroszul, hagy: – Vodá, vodá!… Gondaltam, hogy víz kéne, nyújtattam is neki a teli csiprot. Megivutt vagy hárommal. Valahogy meglátta keresztanyámat, hátul az udvarban. Abban a pillanatban ledobta a csiprat a vederbe, engem félrelökett, s usgyi neki: beszaladt az udvarba. Öreg keresztanyám, mikor meglátta a ruszkit, összecsapta a kezét, s mint egy tajósréce betotyagatt a gabanásba, ahol már ott lapult Trézsi néném a szuszékben. Belülről hamar béreteszelte a deckaajtót. Iván elékapta  a géppisztolyt, s a puskatusával elkezdte döngetni azt. Recsegett az ajtó, én hamar elévettem a ganéhányó villát, s neki a katanának. Az úgy kikapta kezemből a villát, mint egy ficfavesszőt, kettétörte, s átdabta a szamszédba. A gabanás ajtaja betörett, s mikor lépett volna befelé, én elkezdtem rugdasni a katana csizmáját, az pedig ellökett magától, reám meresztette a puskáját: Púú! Akkarát kiáltatt, hogy előbb azt hittem, belém lőtt. Ijedtemben megtántaradtam, és seggel  beleestem a ganyélébe. Mire kimásztam onnét, addig a ruszki a gabanásban keresztanyámat már rábarítatta a szuszékra, és elkezdte nyaggatni. Jajgatatt a szegén öregasszany, s mivel gondolta, hogy a ruszki nem ért magyarul, folyton-folyvást azt rikoltozta, hogy mindenki hallhassa: – Ne mozduljon egy se! Maradjatak veszteg ott, ahol vagytak!
Én ilyesmit még álmamban sem láttam, úgy álltam ott, mint a cüvek, moccanni sem mertem, csak a ganélé csorgatt a gagyámról. Aztán később a szuszékről lemászatt a katana, kijött a gabanásból, megigazítatta a sapkáját, s a puskáját, és akárcsak egy igazi felszabadító ruszki, sündergett kifele az udvarról, közben fütyürelve gombolgatta a nadrágját. Keresztanyám pedig ott feküdt a szuszék fedelén, csendesen jajgatott: jó, hogy csak őtet kapta meg a ruszki. Később aztán – sose felejtem el – kormozott arcával, a gabanás falába kapaszkadva lassan elétámolygatt az a szegény öregasszony. Nagy szomorán rám nézett, s azt mondta: – Látam, téged is megmucskalt az a büdes muszka, hogy a nyüvek ássák ki a belit… Aztán odavitt a kúthaz, lemosatt a vályúnál. Csak másnap, késő éjjel jüttek elé Trézsi nénémék a búvóhelyükről. Így aztán ők nem láthatták, hagy az oroszak hogy jüttek be Malamberkére, a Marasan át a lavakkal, csak a szegény öreg keresztanyám szenvedte meg a felszabadulást.
Még bekortyoltuk a maradék lengyel vodkát, ismét Sándor bácsi szólott: – Ugyibá’, ezt mégsem mandhattam el a rádióban, sze’ ezért a tömlecbe zártak volna, pedig Isten bizany így volt…
– Na, főnök, még egy rendet, ide az asztalra! – szóltam Öcsinek… Egy villanás suhant át az öreg barátunk arcán, s máris vette a lapot.
– Azt nem úgy mandják, Jánas barátom, hanem úgy, hagy – megköszörülte Sándor bácsi a torkát, s rázendített – sejde:

„Kacsmárosné,
Száz szál gyertyát,
Száz icce bort,
Ide az asztalra…”

Aztán óvatosan becsuktuk az iroda ajtaját, s Vajna barátunk finoman megfogta az öregember kezét: – Csak hangfogóval, Sándor bátyánk – mert még kihallatszik a csárdából…

(Marosvásárhely, 1977)

Forrás: Csifó János – Megy a magnó… MEK