Kicsengettek. A nagyszünet következett. A tanári szoba megtelt vidám hangoskodással. A tanítási órákról hozott események kacagását az udvaron is hallani lehetett. A hirtelen ajtónyitásra úgy lépett be a csend a titkárnői megszeppenéssel, mint amikor egy meglepő hírt akar elújságolni. Az igazgatói üzenet, mely szerint Balogh András tanár elvtársat a főnök, az igazgató hívatja, kevésbé számított szokatlannak, ugyanis a főnök a szakmai megbeszélések segítségével igyekezett minél távolabb kerülni unatkozó magányától, amit nem is tagadott. Amikor András belépett K. nagyfőnök szobájába, három idegen férfi társasága fogadta, akikről nyomban kiderült, hogy jelenlétükkel a kevésbé ijedős igazgatót is megijesztették. Mintha szűk lett volna a szoba a bemutatkozást kérő hirtelen csönd számára.
– A belügyminisztérium elvtársai keresik, Fazekas és Demeter nyomozó tiszt elvtársak és Gaál katonai ügyész elvtárs. Ha jól látom az órarenden – fordult András felé az igazgató- még két történelem órát kell tartania. Megoldom a helyettesítést. Elmehet az elvtársakkal.
Már becsengettek, amikor kiléptek az igazgatói szobából. Gaál ügyész bent maradt. Fazekas nyomozó arra kérte Andrást, hogy előbb menjenek be a tanáriba, ahol egy A 4-es ívpapír felét nyújtotta át Andrásnak, melyben mindössze egy kétsoros mondatban azt olvasta román nyelven, hogy a katonai ügyészség házkutatást engedélyez, mivel államellenes iratokat rejteget.
– Itt kell kezdenünk a munkát. Mutassa meg, melyik a maga fiókja!
Az asztalfiókban az évharmadi iskolai munkaterveken, néhány tankönyvön kívül nem találtak egyebet, de ezeket is átlapozták, átnézegették.
– Messze lakik? – kérdezte Fazekas nyomozó.
– A közelben.
– Akkor gyalog megyünk.
Amikor kiléptek a tanáriból, Gaál ügyész mellett Balogh két kollégája várakozott, B és L.
Ők lesznek a tanúk – jelentette be az ügyész. Balogh lassú mozgásán, arcán , a kollégákén a néma megszeppenés árulkodott.
Balogh albérleti lakása egyszobás volt. Bútorzata egy ágy, egy szekrény, egy asztal és két szék. A szobaablak melletti sarokban egy apró vaskályha pihent, az ajtó mellett egy háromszintes, panellemezekből készített könyvespolc lett a kíváncsi szemek célpontja. A kollégák, a szemtanúk és Balogh az ágyra, az egyik nyomozó az asztal mellé ült, az ügyész a háta mögött állt, a másik szemügyre vette a könyvespolcot, levette Molnár Erik kétkötetes, vaskos Magyarország története c. könyvét, és az asztalra tette.
– Ezt magunkkal visszük – mondta. Az ügyész bólintott. Balogh csupán az ára miatt sajnálta ezt a könyvet. Inkább attól félt, hogy a Századok történelmi folyóirat huszonkét évfolyamának könyvbekötött, XIX. századvégi sorozatát fogja leszedni a polcokról, melyeket a kolozsvári antikvárium raktárából vásárolt. K. Zoltán, a barátja mindig félre tette számára azokat a könyveket, melyek nem kerülhettek az antikvárium boltjába. Talán az antikvárium frissen kéklő pecsétje mentette meg őket. Egy óránál is hosszabb ideig lapozgatta a vaskos köteteket. Valamit keresett? Később Balogh megtudta, hogy pszichológus végzettsége volt a nyomozónak. Mert egy történész? Már délután két óra felé járt az idő, amikor a szekrényt is kinyitotta, ahol mindössze három kabát-, két nadrágzseb és néhány alsónemű lett a kutatás célpontja. Közben a másik nyomozó jegyzőkönyvet írt. Az ügyész kijelentette, hogy neki el kell mennie. Közel három óra alatt mindössze ez volt a második mondat a hosszú csendben. A keresgélő nyomozó megállt a szoba közepén. Úgy tett mintha gondolkodna.
– Álljanak föl az ágyról! – mondta halkan, de amolyan katonás parancsként. Fölemelte az ágytakarót, a párnát, aztán a matracot.
– Egy bőrönd van az ágya alatt. Mi van abban a bőröndben? Nyissa ki! –fordult Balogh felé a nyomozó. A sárga bőröndben ceruzával, golyóstollal teleírt füzetlapok szorongtak. A nyomozó az asztalra tette őket. Hozzáláttak az olvasáshoz. Az elolvasott írásokat elkülönítették egymástól. Délután öt óra lehetett, mire befejezték a kéziratok szétválasztását. Baloghot az asztalhoz ültették. A jegyzőkönyvíró nyomozó azokhoz a füzetlapokhoz nyúlt, melyek jóval kevesebben voltak, mint azok, amelyeket a másik nyomozó visszadobott a bőröndbe. Ez a gesztus a tanúkat is meglepte. Megvető fintorral beszélt az arcuk. A jegyzőkönyvíró közel egy órán át írogatott, idézgetett Balogh írásaiból. Miután befejezte, hangosan fölolvasta, és arra kérte Baloghot, hogy írja alá a jegyzőkönyvet. Balogh egy szünetnyi gondolkodás után aláírta, majd a tanúk és a nyomozók is.
– Ezeket az iratokat, a levelezőlapokat és a borítékokat magunkkal visszük – jelentette ki a jegyzőkönyvíró. Most velünk jön a rendőrségre.
A rendőrőrsön figyelmeztették, hogy nem hagyhatja el a helységet.
– De hétfőn államvizsgázok, Kolozsvárra kell mennem.
– Mikor indul?
– Vasárnap reggel.
– Nyolc órakor várni fogjuk az állomáson. Most elmehet.
András a köszönést fejbólintással és egy alig hallható jó estéttel intézte el, mert soknak tartotta a hangos tiszteletadást. Az iskola előtt ment el. A szolgálatos kollégák kinéztek a tanári ablakán, fürge integetéssel akarták becsalni. Tagadó intéssel válaszolt. Fáradt volt. Lefeküdt. Gondolkodott. Sejtette, hogy régóta figyelheti a hatalom. Azon évődött, hogy vajon melyik baklövésével ébresztette föl az állam- és pártszolgákat. A múltkoriban a városban járt, találkozott az egyik tollforgató ismerősével, betértek egy kávézóba, és ahhoz az asztalhoz ültek, ahol a helyi folyóirat főszerkesztője azzal dicsekedett, hogy az államelnök magához hívatta, kezet fogott vele, gratulált, mert hazatért, nem maradt az Államokban. Erre András valami olyant mondott, amitől elvörösödött, fölállt, szinte fölugrott. – Még ilyent sem mondtak nekem – fortyogott a mérge, és szinte szaladva hagyta ott az asztalt. A következő napok valamelyikén András a folyóirathoz küldött írását így címezte el: „iGAZ SZÓ”. Azután egy magyarul tökéletesen beszélő, helytörténet – szerető román ismerőse elkérte Andrástól a „Székelyföld leírását”. Nem akarta odaadni, nagyon féltette, mert Orbán Balázs dedikálta Etéd községnek, de a sokszori kérés, szinte könyörgés, annyit zavarta, hogy végül kölcsönadta a könyvet. Amikor visszakapta, az ismerős véleménye ellenszenvesen beszélt. Nemsokára elkérte az egyik gyergyói kollégája is, akitől később megtudta, hogy kézről-kézre járt a vidék falvaiban. Tiltott könyvként tartották számon. De az is lehet, hogy az állammal kapcsolatos és terjesztgetett gondolatai jutottak a hatalom fülébe. Azt mondogatta az ismerőseinek, hogy 1948-ban a főbb termelőeszközökkel együtt a kizsákmányolást is államosították, és hozzá is látott egy hasonló tartalmú, fióknak készülő cikk megírásához, melynek ez volt a címe:”A szocialista állam avagy az államosított kizsákmányolás”, de mindössze csak néhány mondatot írt le a tervezett szövegből. Ki lehetett a besúgó? Már a jegyzőkönyvben megörökített két mondat és a mellékelt kéziratok is elégségesek voltak a vádemeléshez. Katonai ügyészség, államellenes iratok… Késő éjfélig zaklatták ezek a szavak. Talán már évek óta figyelik. Elég sokszor megjegyeztethette magát a hatalomellenességgel minősíthető fiatalkori véleménynyilvánításaival is. Már a főiskolai éhségsztrájk a jogos ösztöndíjért is elégséges indokot szolgáltathatott a szemfülesek számára. Betelt a pohár. Éjfél után elaludt. Reggel, szombaton, későn ébredt. Mindössze két tanítási órát kellett tartania. A kollégák is megijedhettek, mert békében hagyták faggatásaikkal. Kerülték, mint egy ragályos betegséghordozót. Lehetséges, hogy az igazgató bölcs tanácsára hallgattak. – Ne foglalkozzatok vele, ne kérdezősködjetek, mert még ti is bajba kerülhettek! – ismételgette. András és a kollégák közötti hűvös kapcsolatot még ridegebbé tette a megfélemlítő tanács. A tanítási órák után az egyik kollega bejelentette: „ ma este nem fogunk römizni”, amiből András azt a sértő következtetést vonta le, hogy nem akarnak találkozni vele.
Vasárnap korán kelt, mert hétkor érkezett a vonat. Az állomásépület mellett az egyik parkoló kocsiból kilépett a szekuritáté embere, Fazekas nyomozótiszt. Elébe állt. Köszönésfogadás helyett parancsféleképpen mondta: – velünk jön. András mellé helyezkedett a hátsó ülésen. A száz kilométernyi út, Marosvásárhelyig, döcögtető és hosszú volt, mint a hallgatás. A nyomozók között is mindössze egyszer került sor szóváltásra. Az egyik faluban templomba készülődött a menyasszonyi vendégsereg, néhány száz méterrel távolabb temetőbe igyekeztek a koporsót kísérő gyászolók.
Ilyen is van – állapította meg az egyik nyomozó.
– Van- hagyta jóvá a másik.
Ennyi volt a szakmabeliek társalgása. Marosvásárhelyen a szekuritáté épülete elé hajtottak. Andrást magára hagyták a kocsiban, ami amolyan tesztféleség lehetett.
– Várjon, amíg visszajövünk – figyelmeztette Demeter. Ez volt a negyedik és a leghosszabb mondat három óra alatt.
– Unalmas lehet az életük, ha ilyen szűken mérik a szavakat – állapította meg András a hosszasan gondolkodtató várakozás alatt. Közben a szorongás vagy inkább az ijedtség hatalma uralkodott rajta. Jóval később tudta meg, hogy azért kellett várakoznia, mert a nyomozóknak újabb házkutatási engedélyt kellett kérniük, mivel egy másik megye területére léptek.
– Most a szüleihez megyünk – fordult András felé Demeter, amikor beült a kocsiba. Egy kevés idő elteltével András is megszólalt.
– Ha anya megtudja, hogy kik és mik maguk, jajveszékelni fog, összeszaladnak a szomszédok és a rokonok. Kellemetlen lesz.
A nyomozók hallgattak, úgy hallgattak, mintha a hallgatás lett volna a mesterségük. Demeter, amikor András szülőfaluja közelébe értek, megszólalt.
– Mondja azt az édesanyjának, hogy kollégák vagyunk, és szükségük lenne az egyetemi jegyzeteire.
András nem válaszolt. Nyugtalansággal, ijedséggel terhelt, leírhatatlan érzés uralkodott a lelkén.
Amikor beléptek a kapun, az édesanya salátát hozott a kertből. Letette az ajtó előtti székre, és a kitárt karok örömével sietett a fia felé. Átölelték, megcsókolták egymást.
– Kollégák, szükségük lenne az egyetemi jegyzeteimre. És úgy hangzott András bemutatása, hogy még a füllentése is tiltakozott.
– András számára gyanakodónak tűnt az édesanyja pillantása, de egy kisé megnyugodott a lelke, amikor az édesanyja vendégfogadó jószívűsége bejelentette, hogy amíg megkeresi a jegyzeteit, készít egy kis reggelit.
– Nem vagyunk éhesek, édesanyám – tiltakozott visszafojtott dühféleséggel András.
A házkutatás mindössze a ruhásszekrény vállfáin lógó kabátok alatt talált néhány könyv átlapozására zsugorodott, mert a szekrényen kívül csak egy üres kanapé, az asztal és négy szék szorongott a szobában, és ezek nem árulkodtak. Közben Fazekas jegyzőkönyvet írt, amelyet András aláírásával hitelesített. Nem találtak bűnjeleket.
– Nagy baj lesz – szólalt meg Demeter – ha még egyszer ide kell jönnünk.
András édesanyja asztalterítőt, tányérokat és evőeszközöket hozott. Megterített. Az előszoba asztaláról egy tál kolbászt, tepertőt, szalonnát és zöldhagymát hozott. – A kenyér is jön. Addig vegyenek!- biztatta a „barátokat.”
– Megkóstolom. Rég nem ettem házi kolbászt. Finom lehet. Nemcsak a szeme, hanem az „én eszem” kijelentés is fehéren csillogott Fazekas szájában. Demeter összekulcsolt kezeit a térde közé szorította. Talán azt gondolhatta, hogy mégsem illik egy nyomozónak vendégként viselkednie. Vagy a szabályzatuk tiltása figyelmezteti? András nem ült asztalhoz. Poharakat és vizet hozott egy üvegkancsóval.
– Ez a kolbász finom, nagyon finom – ismételgette Fazekas. Meg kéne kóstolnod. Ritkán eszik ilyent az ember – bíztatta Demetert.
– Csábító illat, de nem vagyok éhes.
– A látvány is szép.
– Nekem már annyi is elég – makacskodott dicskedve Demeter, és ehhez a tagadó kijelentéséhez fegyelmezett nyugodtságát is hozzáadta. Olyan mereven ült a széken, mint egy büszke, tavaszi fűzfacövek a kerítésdeszkák mellett.
– A friss hagyma szinte kacagva nézett Fazekasra, aki étvágygerjesztően harapta, hersegtette a zöld szárakat.
Demeter gyomra is kíváncsi lett a látványtól.
– Jóízűen eszel, Fazék! Megkívántattad velem. Hát akkor én is megkóstolom.
András egy méternyire ült az asztal közelébe húzott széken. Észre sem vette, hogy ezzel a távolsággal is éreztette: nem tartozik közéjük. Kényelmetlen helyzetén az édesanyja szólítása segített. Kihívta. A pincébe akarta küldeni borért, de András lebeszélte.
– Nem isznak, kocsit vezetnek.
Mire visszatért a „kollégák” közé, Demeter tányérja is üresen állt, de azt sem mondta, hogy köszönöm, viszont a Fazekasé még a tisztaságával is megdicsérte a tálalást. Demeter helyett is beszélt, mert többes számban köszönte meg a reggelit.
– Holnap az ötórás vonattal megy Kolozsvárra? – kérdezte Demeter.
– Azzal. Tíz órakor kezdődik az államvizsga.
András édesanyja valamiért a szomszédba ment. Mire hazajött, a „kollégák” már Marosvásárhelyen lehettek.
Aznap Andrást az államvizsga dolgozat megvédése foglalkoztatta. Leírogatta a fontosabb gondolatokat, miközben mindegyre szünetet kértek az utóbbi napok eseményei. Hajnalban, amikor fölült a vonatra, egy üres fülkében telepedett le. Néhány perc elteltével egy fiatalember, aki a szomszéd vonatfülkéből lépett ki, egy fürge pillantást vetett Andrásra, de azt is úgy, mintha tagadni akarná az érdeklődését. Andrást nem hagyta nyugton a gyanús kíváncsiság. Kiment a folyósora. Néhány percig a vonat mellett száguldó zöld határ nyugalmát figyelte, majd bepillantott a fiatalember fülkéjébe. Hargita megye napilapját olvasta. Nem nézett Andrásra, aki máris megállapította, hogy spiclit küldtek a nyomába. A gyanú nemsokára igazoltatta magát. Az állomásról a buszmegállóhoz sietett, a spicli a nyomában volt. A főtéri megállónál a spicli is leszállt a buszról. A Mamaia cukrászda előtt ácsorgott, amíg András elfogyasztotta a kávéját. Tíz órakor elsőként ment be az államvizsgáztató bizottság kijelölt termébe, ahol az egyetem rektora, C. Muresan és a szaktanár, V. Schiopu várakozott. András három éven át gyűjtögette a helytörténeti forrásokat, több cikket közölt, magyar és román nyelven, a megyei napilapban is. Szűkebb körben a választott téma szakemberének tartották. Néhányszor már előadóként szerepeltették a megye központjában. Államvizsga dolgozata kritikai apparátusában, a lapaji jegyzetekben büszkén tüntette föl közzétett cikkei forráshelyét. Félelem nélkül, magabiztosan lépett a vizsgáztató bizottság elé. A köszönése is erről beszélt. A szaktanár mindössze néhány mondatban értékelte a dolgozatát, majd fölkérte Andrást, hogy beszéljen az anyaggyűjtésről, az egyéni hozzájárulásról és röviden a dolgozat tartalmáról. A rektor hosszúnak tarthatta a dolgozat megvédését, mert egy biztató, fejbólintó köszönéssel leállította Andrást. A szaktanár megkérdezte, hogy miért nem közölt ebből az értékes és érdekes anyagból. – Tehát el sem olvasta a dolgozatom- bosszankodott Andrásban a néma sérelem. Még megemlítette András tiszteletadó megjelenését, az ünnepélyes öltözetét, amitől már elszoktak a vizsgáztató tanárok. A rektorral folytatott rövid, halk szóváltás után, közölte, hogy a vizsgáztató bizottság nyolcas jeggyel értékelte a dolgozatot, a dolgozat megvédését. András búcsúzó köszönésében a nehezen álcázott sértődöttség is megszólalt, ami félreérthetetlenül válaszolt a kérdőjelesnek minősített értékelésre. Talán észrevették. Amikor kilépett a folyósora, a spicli az ajtó közelében állt, de akkor már olyan erősen háborgatta az elégedetlensége, hogy szinte elsírta magát, és aznap már nem is érdekelte vagy elfelejtette, hogy még egy másik árnyék is jár a háta mögött. Aztán a nyár folyamán még a tengerre is elkísérte a füles hatalom érdeklődése, és a szállásadó házigazda ijedtsége is figyelmeztette, hogy megérkezése másnapján házkutatást, azaz egy óvatos bőröndkutatást tartottak a szolgalelkű illetékesek. Iskolakezdéskor a kollégák köszönése nem emlékeztetett a házkutatás előtti meleg hangnemre, és maguk között is úgy társalogtak, mintha egy féket szereltek volna be a beszédeikbe. Megsebezték a fiatal vidámságot, a közösség családias lelkét, elidegenítették az embereket egymástól. A bizalom elbujdosott valahová. Talán ez volt az egyik céljuk. Lehangoltnak, hűvösnek tűnt a tanári levegője. Nem mondták, de mindezért Andrást hibáztatták. És András hibásnak érezte magát. Arra gondolt, hogy el kellene mennie abból az iskolából. Száva tanfelügyelő üzenete is ezt javasolta, persze durván, így:„pucoljon el onnan!” De hová menjen? A zaklatott személyek előtt minden ajtót becsuknak. És ha elmegy, visszatér-e a kollégák vidámsága, az a felszabadult őszinte beszéd, ami összetartotta őket? Amolyan rosszkedvű, hideg hangulat uralta a tanári közösséget a decemberi-januári iskolaszünetig, de az újév sem hozott változást. Február közepe táján az igazgató magához hívatta Andrást.
– Holnap –közölte – Csíkszeredába kell mennünk. Hívattak. A tanfelügyelőség telefonált… Velünk kell jönnie… Korán indulunk, hat órakor… A kocsimmal megyünk… Legyen pontos! Kellemes napot! Elmehet. Mintha gondolkodtak volna az igazgató rövid mondatai és a mondatok között tartott szünetek. Mindez elégséges volt ahhoz, hogy aznap nyugtalanító találgatások háborgassák. Reggel, amikor beült az igazgató kocsijába, az iskola aligazgatója és a község párttitkára hideg köszönéssel fogadta.
– Ahol négyen vannak, már nemcsak Krisztus, hanem a párt is velünk van- próbált hangulatot teremteni a párttitkár. De a hangulat nem jelentkezett, a hallgatást küldte maga helyett. Csak az úttest gödrei döccentették meg a csendet és az igazgató mosdatlan szavai, amire a párttitkár megkérte az igazgatót, hogy óvatosabban fogalmazzon, mert az utak állapotának bírálatát politikai véteknek tartja, és vannak, akik államellenes felbujtásként könyvelik el. A megyeközpont felé elhallgattak a gödrök, és az igazgató arra figyelmeztetett, hogy immár a jó úton nem kell káromkodnia. Azt is hozzátette, hogyha minden rendjén lenne, akkor sohasem káromkodna, amire a párttitkár megcsóválta a fejét, és jobb keze mutatóujjával óvatosságra intette az igazgatót, jelezve, hogy ismét vétkezett.
Az iskola, ahová menniük kellett, a belügyminisztérium megyei épülete mellett volt. A főbejárati ajtónál egy fegyveres katona őrködött. A hosszú folyosó végéig, az ablakok mellett hét fölfegyverzett katona szorongatta András lelkiállapotát. A díszteremben már olyan sokan voltak, hogy csak az első széksorban mutatkozott néhány hely. Utólag azt is megtudta, hogy a megye párttitkárai, iskolaigazgatói, tanfelügyelői közé került. Bizonyára a szekuritáté részéről is jelen lehetett valaki. A gyűlést, a fegyelmi eljárást, a „pert”- nem tudható, hogy minek lehetett nevezni – egy Illyés nevezetű főtanfelügyelő nyitotta meg, aki bejelentette, hogy fölolvassák, majd vitára bocsátják az Andrással kapcsolatos szekuritáté – jelentést. A román nyelvű szövegből mindössze egyetlen bűnnek tartott mondatra figyeltek föl a jelenlévők. A hozzászólók közül az egyik udvarhelyi, Papp nevű magyar iskolaigazgató nemcsak a tanügyből szerette volna kilódítani Andrást, hanem egyenesen a börtönben jelölte meg a helyét. Szomorúnak és szépnek tartotta András, hogy egy román iskolaigazgató, Budán Virgil tartotta az egyetlen védőbeszédet a sok kedves magyar között, megemlítve, hogy a belügyiek jelentése szerinti vád nem tekinthető vádnak, hiszen igaza van Andrásnak, amikor azt írja – múlt időben-, hogy „nem tanulhattunk kedvünk szerint anyanyelven”. És ez igaz, így volt, a nemzetiségek nem tanulhattak a múltban kedvük szerint anyanyelven. Talán ezzel a nyomatékosító ismétléssel, figyelemfölhívó kiemeléssel azt akarta sugallni a hatalomnak, Andrást védve, hogy a jelenben más a helyzet. Nem mondta, mert tudta, hogy a helyzet változatlan. Őszinte ember volt, és – mint Moldáviából származó románnal – vele is megéreztette a szovjet politika a román nyelv ellen indított hosszú hadjárat következményeit. Budan igazgató védőbeszéde után Andrást kiküldték a teremből. Délig bolyongott a városka utcáin. A vonatállomásra menet betért az egyik cukrászdába. Kávét kért. Közben azon gondolkodott, hogy mit fog tenni, ha kidobják a tanügyből. Kifizette a kávét. Amikor kilépett a cukrászda ajtaján, a tanácstalansága is nevetett. Érintetlenül hagyta a kávéját. A vonaton lassacskán visszatért a nyugalma. Talán az építőipar befogadja. Még mindig jobb munkahely, mint vájárnak lenni egy bányában. Kolozsvárott hallotta, hogy az egyik barátja igazmondása miatt került oda a katedráról. Másnap, az első tanítási óra után, az igazgató magához hívatta. Kezet fogott. A vendégeknek fönntartott fotelbe ültette. A papírjai között keresgélt, de az is lehet, hogy csak bevezetőnek szánta a hallgatást, a keresgéléssel álcázta, tervezte közölnivalóját. András türelmetlenkedő kíváncsiságát lábai mozgatásával próbálta érzékeltetni, amire az igazgató válasza is megérkezett.
– Nem irigylem a helyzetét, Bandikám! A magyar szakos tanfelügyelő ismét azt üzente, hogy el kellene hagynia a tanügyet. Ekkor K. igazgató egy nagyot fújt, p hangot remegtek az ajkai, és Andrásra szegezte szúrós tekintetét. A csend szünetétől várta András válaszát, de András hallgatásba tömörítette lázadásra készülő feleletét. Az este és ma reggel is arra a következtetésre jutottam- folytatta az igazgató -, hogy várjunk. Végezze a munkáját! Szerintem, ha nem küldenek írásos „elbocsátó, szép üzenetet”, hiába üzenget. Ennyit mondhatok. Menjen, végezze a munkáját, és gondolja meg, hogy miket mond és főleg, hogy miket ír! Akkor az igazgató fölállt, kézfogásával együttérzését nyújtotta Andrásnak, ami igen jólesett háborgatott lelkének.
Péntek délután András nővére, aki a fővárosi rádió magyarnyelvű adója alkalmazottjaként, titkárként dolgozott, telefonált. A beszélgetést azzal fejezték be, hogy a következő hét elején, a tavaszi iskolai szünet első napján meglátogatja. A nővére megígérte, hogy elmondja András történetét a rádiónál alkalmazott belügyi megfigyelőnek, akit segítőkész, jó szándékú magyarként tartott számon a munkaközösség.
Vasárnap éjszaka utazott Bukarestbe. A vonatfülkében két középkorú nő és egy férfi társasága fogadta. Románul köszönt. Nem válaszoltak. Magyarul is köszönt, de nem válaszoltak, csak a tekintetek és a bólintások köszöntek. – A fővárosba megyek – mondta halkan, ezúttal csak románul, amivel némi bizalomébresztésfélét próbált sugallni, de mintha amolyan gyanakodó hallgatással fogadták volna András második, társalgásnak szánt igyekezetét is. Ismét hallgatással válaszoltak. És ez a hallgatás, ez a főszereplő olyan helyzetet teremtett, hogy már a hallgatás is kényelmetlennek érezhette magát. – Talán jobb lesz nekem is hallgatnom –gondolta, és behunyta a szemét, úgy tett mintha aludni szeretne. És elaludt. Egy nagy kacagásra ébredt föl. Az utastársak kicserélődtek. Magyarul beszéltek. Hárman voltak.
– Ha ilyen jókedvvel ébresztik az embert, meg kell köszönnie. Megmondanák, hogy mi robbantotta ki ezt a kacagó kedvű hangulatot? – kérdezte mosolygó kíváncsisággal.
– Ingyen nem beszélünk, de magának megmondhatjuk, ha annyira kíváncsi, és ha mindenki beleegyezik. Mit szólnak? Látom, a kérését meghallgatta a székely nemzetgyűlés néma bólintása – közölte lelkészi kézfölemeléssel a kerek fejű, vidám arcú, súlyos testalkatú, beszédirányító, ötven év körüli hölgy. Gyergyói vagyok – folytatta. Tusnádig egyedül, azaz magával utaztam. Emma, amikor belépett a kupéba, románul köszönt. Románul kezdtük az egyszavas beszélgetést. Jobbnak tartottuk, ha behunyjuk a szemünket. Ferenc Brassótól került közénk. Ő is románul köszönt. Inkább hallgattunk. Alig-alig szólaltunk meg, és inkább csak szavakat mondogattunk, azt is csak módjával. Szinaján eszünkbe jutott, hogy mutatkozzunk be egymásnak. Akkor derült ki a vidámságunk, az hogy magyarok, azaz székelyek vagyunk, és románul búsul a szűkszavúságunk. Emiatt lett annyira hangos a kedvünk.
– És maga, maga is a fővárosba tart?
– Igen, oda, a nővéremhez.
– Fáradtnak látom.
András igenlő bólintással válaszolt. Egy rövid pihenő idő után a gyergyói hölgy újra megszólalt.
– Maga most kedvtelen lehet, ha egy ilyen mosolyogtató alkalom sem deríti ki az orcáját. Remélem, nem sértődött meg.
– Dehogy. Jó a megállapítás. Nem vagyok rózsás kedvű állapotban.
– Én is hordozgatom a búslakodásom. Most is vele utazom. Azért megyek Bukarestbe, hogy megszabaduljak tőle. Ha már keveredni akar a lányom, keveredjen, de az unoka, rendezze úgy, hogy köztünk maradjon. Érti?
– Értem én, értem, de az unokával kapcsolatos rendezés számomra homályos. A tapasztalat ellenünk beszél.
– Az én családi tapasztalatom is ezt mondja- szólalt meg Ferenc, akinek nem csak a fülei kíváncsiskodtak, de még a szemei is leskelődtek.
A vonat lassított. Annyira belekeveredtek a vegyes házasságok bonyodalmába, hogy észre sem vették a fővárosi pályaudvar zsivaját, ahol gázmaszkkérő illemhelyi bűz várta az utasokat.
András nővére már otthon volt. Nemsokára a bukaresti rádió szemfülese, F. Viktor elvtárs is megérkezett, akit jó szándékú
hatalombérencként, toleráns cenzorként könyvelt el a munkaközösség, mert megjelenése óta arra figyelmeztette a személyzetet, hogy neki jelentenie kell, ha valaki nem tud, vagy nem akar helyesen beszélni. Ezért gondolják meg, hogy mit mondogatnak, mielőtt kitátanák a szájukat, ugyanis a világ ellenséges fülei is hallgatják ezt a rádiót.
F. Viktort székelyföldi szilvapálinkával és süteménnyel kínálta András nővére. Nehezére esett András poharának a koccintása, amiről lesütött szeme erőszakolt ébresztgetése is árulkodott. András összefoglalta házkutatása történetét, a csíkszeredai hercehurcát és a tanfelügyelőség üzenetét. F. Viktor megígérte, hogy bemegy a belügyminisztériumba, és megtudakolja még a holnapi nap, hogy mennyire súlyos a vád, a bűn. Másnap, alkonyatkor, ígéretét betartva, megérkezett F. Viktor, akiről azt is megtudta András, hogy a tollforgatók tisztelője és még írogatással is foglalkozik. F. Viktornak valamiért még a kézfogása is mosolygott, bizonyára azért, mert jó hírrel érkezett, ami máris a nyelve hegyére került.
– Semmi baj, nyugodjon meg, nem fogják kidobni a tanügyből! A belügyminisztériumban azt tartják a román kollégák, hogy „a csíkszeredai magyar elvtársak románabbak a románoknál.”*

*A szerző megtörtént eseményekről beszél. Fülesi Viktor – akitől az idézett mondat származik, és akiről, a diktatúra intézményeinek bukaresti magyar igazgatói: Bodor Pál, Domokos Géza és még mások is azt tartották, hogy egy olyan toleráns, jóindulatú cenzor volt, akivel sokszor sikeresen lehetett egyezkedni egy-egy könyv kiadásáról.