Elek apó – ember vagy életmű?
Hegedűs Imre János szerint a kisbaconi mester kiváló íróink egyike

Benedek Elek születésének 150., halálának 80. évfordulója Erdély-szerte a megemlékezések egész sorát hívta életre 2009-ben. A roppant irodalmi-irodalomtörténeti hagyaték felbecsülésében cselekvő részt vállalt Hegedűs Imre János irodalomtörténész, aki szakmai munkásságának egyik súlypontjává éppen a kisbaconi mester sokoldalú életművét és életpályájának értékelését tette meg – kezdve azzal, hogy doktori disszertációját Benedek Elekről írta, s folytatva ama nagyszabású monográfiával, illetve a legjobb, legmeghatározóbb Benedek-művek teljességének sajtó alá rendezésével, melyek a mostani évforduló jellemző alappillérei. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó vendégeként, ahol e hetekben a monográfia új, bővített kiadása mellett Benedek Elek Nagy magyarok élete (2 kötetben), Magyar mese- és mondavilág (7 kötetben) és Édes anyaföldem! című munkái egyszerre láttak napvilágot, Erdély-szerte tartott népes olvasótalálkozókon elevenítette föl a nagy íróval kapcsolatos időszerű kérdéseket, dilemmákat. A 2009. október 7-i csíkszeredai találkozón elhangzott kérdésekre adott válaszokat szerkesztettem annak idején összefüggő beszélgetéssé. Tanulságai máig el nem évülők. (Cseke Gábor)

Hogyan tudná a mai kutatások alapján felbecsülni Benedek Elek életművét, jelentőségét?
– Nagyon szeretem Benedek Eleket, de rengeteget veszekedtem is vele gondolatban, amíg a monográfiát írtam. Ez a munka elvont nagyon sok más egyébtől, nem engedte, hogy rajta kívül mással is foglalkozzam. Persze, ez hozzásegített az elmélyüléshez. Mert amíg nem írunk monográfiát, a kérdések felvetésében és megválaszolásában meglehetősen felületesek marad az ember. Benedek Elek világában végre olyan mélyfúrásokat tudtam végezni, hogy jobban ismerem, mint a saját tenyeremet… Ezért állíthatom ma bátran, hogy alakja, életműve és világa sajátos képződmény, elsősorban azért, mert ő egy szálfa. De valamilyen furcsa módon a személyiség nagysága hosszú időn át beárnyékolta az életművét. Monográfiám bevezető részében viaskodtam is, miként hozzam előtérbe az életművet, hogy az legyen a fontos, ami megmaradt utána. Halálakor azt írta Kovács László a Pásztortűzben, hogy „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a művei”. Ám ha ez igaz volna egy olyan emberre, akinek legalább 150 kötete jelent meg, akkor valami nincsen rendjén. Ha több az ember, mint a műve, akkor ott kérdőjelek sorakoznak.

Sikerült végül feloldania ezeket a kérdőjeleket?
– Évekig töprengtem, mihez kezdjek e kijelentéssel. Nyilvánvaló, Benedek Elek a nagy szellemi mesterek sorába emelkedik. Amilyen például Kálvin János volt vagy éppen Kazinczy Ferenc, akinek 250. születési évfordulója van az idén. Történelmünk során minden kor kigyöngyözi magából a nagy embereket… Végül is, elismertem Benedek Elek sugárzó, rendkívüli személyiségét, ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy a mennyiségileg imponáló termésben igenis, vannak kiemelkedő, meghatározó szerepű remekművei. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó pedig az évfordulóra a legjobb művek újrakiadását karolta fel.

A számos teljesítmény közül mi az, amit Benedek apó fő művének tart? A meséket? A Cimborát?
– Minden további nélkül az Édes anyaföldem! Egy nép s egy ember története című munkáját. Amely most jelent meg először – az első kiadás óta, amelyre 1920-ban került sor – teljes egészében, úgy, ahogy szerzője azt megírta. A könyv, amely a magyar próza s ezen belül is az erdélyi memoárirodalom nagy hagyományaihoz híven, annak élvonalába tartozik, éppen akkor született meg, amikor Trianon folytán minden elveszett. Úgy írta meg a könyvét, hogy mindenki teljes mélységében átérezhesse a katarzist. Ha van a magyar irodalomnak olyan munkája, amely kiváltja a lelki-szellemi megrendülést, akkor ez a könyv az. Benedek Elek a második kötetben a történészeknél is hamarabb tartott tiszta tükröt a tanácsköztársaságnak, s mindazt a szörnyűséget megírja, ami az őszirózsás forradalomtól kezdve a magyar hazát érte. Azt, hogy a forradalom örve alatt ténylegesen rablóbandák fosztogattak… Hogy gyalázatos gaztetteket követtek el. Sajnos, az író születésének századik évfordulóján, 1959-ben ezt a második kötetet egyszerűen elhagyták! Ekkora szellemi barbárságot ritkán tapasztal az ember… A mostani Pallas-Akadémia kiadás most visszaállítja a könyv és a szerző becsületét. Hiszen sokáig úgy nézett ki, hogy életéből csak a korai, mosolyogtató, anekdotába forduló, ártatlan emlékeket kívánja átmenteni. Miközben ott volt az indexre tett, elhallgatott második rész, ami az egész művet indokolttá és teljessé teszi.

Mit gondol, tragikus életérzésével a monarchiát, avagy az elveszett hazát siratta Benedek Elek?
– Életének nagy részét a monarchia idején élte le, amelyről a történészek igen ellentmondásosan nyilatkoznak mind a mai napig. A kommunista történészek pedig badarságok egész halmazát hordták össze róla, mondván például, hogy a népek börtöne volt… Egy anekdota szerint Ferenc Józsefet felkeresték holmi angol újságírók s arról faggatták, mit keres még a világpolitika porondján, hiszen nagyot változott a világ, mindenütt honosodik a polgári demokrácia? A császári válasz erre az volt: azért, hogy megvédjem a népemet a politikától. A császár köztudomásúlag nem volt lángelme, de ez a mondása nagyon is áll a talpán… Az első világháború volt az, amely kiszabadította a pusztító szeleket a palackból s azok elseperték a monarchiát, ami különben egy gazdasági csoda volt. És minden népe viszonylagos jólétben, demokráciában prosperált. Hamarabb épült a magyar fővárosban földalatti, mint Párizsban. Továbbá, óriási sugárutak készülnek Budapesten, fejlődik a malomipar, a hidak, a folyók szabályozása mind olyan sikertörténethez tartoztak, amelyek meghatározták Benedek Elek kibontakozását és politikai-irodalmi szerepvállalását. Az Édes anyaföldem második részében ezt zseniálisan leírja és kibontja.

Egyesek népnemzeti írónak tartják, mások ellenkezőleg, korszerűségére esküsznek.
– Benedek Elek akkor kerül Budapestre, amikor a népnemzeti irányzatnak kezd leáldozni. Ő mindenek előtt a hírlapi tárcával újított, több fiatal prózaíró társával együtt, de hozzájárult a polgári ízlés formálásához, a sajtó hangjának korszerűsödéséhez. Felkarolta a modernség irányába mutató szerzőket: Vajda Jánost, Tolnai Lajost. Ez utóbbinak, aki majdnem éhen halt, évi tiszteletdíjat járt ki… Benne volt tehát a magyar irodalom sűrűjében, a XIX. század második felében és a XX. század elején. Azt nem mondanám, hogy ő készítette elő a Nyugatot, viszont ő volt A polgár. Az az író, aki a polgári rendért, a polgári műveltségért sokat tett. Ha más egyebet nem, az újságoknak adta a legjobb írásait vagy egyszerűen közölni kezdte a meséit. Elkezdett nagyon szorgalmasan írni a gyermekeknek és fiataloknak, Pósa Lajossal megalapítja Az Én Újságom-at, majd mindjárt létrejön A Jó Pajtás, amely a polgári Magyarország ismert gyermeklapja lett. Eljutott mindenhová, a falvakba is, de mindenek előtt a városi és a budapesti gyerekek asztalára, mert a fővárosnak akkoriban meg kellett tanulnia magyarul. Amikor Benedek Elek felment oda, zúgott a tapstól a zsúfolásig telt német színház és kongott a magyar, és még úgy árultak a vizet, hogy „Donau wasser”… A budapesti németség és zsidóság elmagyarosodásához nagy az ő szellemi hozzájárulása.

A Nagy magyarok élete, a mesegyűjtemények mindenek előtt imponáló terjedelmükkel és hasznosságukkal, nevelő szándékukkal tűnnek ki. Hová tegyük a Cimborát az életműben?
– Benedek Elek több volt mint mester. Író volt. Nagyon sokan tanultak tőle. De nem csak mesterséget, hanem tartást, szolgálatot. Amikor véglegesen hazaköltözött Budapestről, a Cimborával akkora legendát teremtett, hogy olyan nagyságok váltak irodalmi unokáivá, mint Ignácz Rózsa vagy Dsida Jenő és Tamási Áron. Ugyanakkor neki olyasmi sikerült, ami sokaknak nem: három ország szinte teljes magyar írótársadalmát a Cimbora mellé beszervezte munkatársnak. Írt oda Kosztolányi Dezső, de a legnagyobb haragosa, Szabó Dezső is. Így aztán újságjaiból lassan kiszorultak a dilettánsok s megteremtette a minőségi gyermek- és ifjúsági irodalmat. Ő az, aki a fiatal székely írókkal – Tamásival, Nyirővel, Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel stb. – elindul „kolindálni”, járván a városokat és falvakat s aztán az anyaországi kapcsolatai révén megjelenteti az erdélyi magyar írók első antológiáját, Erdélyi történetek címmel… Benedek Elek ritka, szokszínű jelenség: író, nevelő, szervező. E hármas minősége együttesen kell hogy munkáljon bennünk, utódaiban.

Hegedűs Imre János Elek apó padján, a nagy mesemondó szobrának balján. Fotó: Tőzsér József

Hegedűs Imre János (Sz. Székelyhidegkút 1941) irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora (1978-ban Kolozsváron, 1987-ben Bécsben).
A hetvenes években a romániai magyar sajtóban pedagógiai publicisztikával jelentkezett. 1984-ben Ausztriába emigrált, ahol politikai menedékjogot kapott. Munkatársa volt a Bécsi Naplónak, tudósítója a Szabad Európa rádiónak, valamint a Burgenlandi Rádió magyar nyelvű adásának. Esszéi, irodalmi tanulmányai jelentek meg a Katolikus Szemlében, Új Látóhatárban, Kis Alföldben. Kötetei: Körfolyosó. Bécsi glosszák. Accordia Kiadó, 2003; A néma esküje. Széphalom Könyvműhely, 2004; Benedek Elek monográfia. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2006, 2009.

Forrás: Új Magyar Szó, Színkép, 2009. október 31-november 1.