1975 márciusában az egyik műsorpályázatra gondoltam egy merészet, és bejelentettem, hogy új rovatot szeretnék indítani a Marosvásárhelyi Rádióban, mégpedig egy Stafétamikrofont, olyan formában, hogy híres embereket szólaltatok meg tízperces időkeretben, a felvételeket egyenesen az Aranyszalagtárnak gyártanám. Két alapszabályt állítottam fel: lehetőleg portré kerekedjen ki a beszélgetésből, és utána az alany határozza meg, hogy ki legyen a következő műsor vendége. Nem remélt örömmel fogadta ötletemet a pályázat bírálóbizottsága, csupán a főszerkesztőnket, Oroján Sándort aggasztotta az interjúlánc címe.

– Igaz ugyan, hogy az interjúláncban, akárcsak a stafétabotot, úgy adják egymásnak a mikrofont, na de a staféta kimondottan sportos kifejezés, itt pedig főleg értelmiségieket keresünk fel, nem csak sportolókat. Kéne egy másik cím…
Akkor elővettem a tartalékötletem, menjen a magnó egyszerűen vándorútra. Tehát legyen: Megy a magnó vándorútra! Na, ez már jobban hangzik, bár kissé hosszú – helyeselt a főszerkesztő. Teljes volt az egyetértés.

Így hát 1975. március 5-én felkerestem Pongrácz Antal orvostanhallgatót, akinek Kairóban pár nappal előtte akasztották a nyakába az ifjúsági vívó világbajnoki címet, jó téma volt, és indult a rovat. Még mostanában is kérdezgetik az ismerősök, hogy megy-e még vándorútra a magnó?

Zenés főcímet szerkesztettem. Az első 12 interjú után arra gondoltam, ha ez a rovat minden szombaton műsorba kerül, és Aradtól Bukarestig, Nagybányától Szatmárnémetin át Temesvárig, Bákótól Nagyvárad és Kolozsvár érintésével Ploieşti-ig hosszú és fárasztó utakat kell megtennem, akkor ezt egyedül nem fogom bírni. Megpróbáltam néhány kollegámat megnyerni a sorozatnak. Ez sem volt nehéz. Elsőnek Nagy Miklós jelentkezett, lassan bekapcsolódott Kovács István, aki amellett, hogy kissé irigykedve, de nagy elismeréssel hallgatta a sorozatot szívesen rázatta magát Kolozsvárra. Ágoston Vilmos legalább ötven interjúval gyarapította az Aranyszalagtárat, de szép számmal készített interjút Jászberényi Emese, Tófalvi Zoltán és Gáspár Sándor is. Vendégkönyvet nyitottam, ami kötelező kelléke lett az utazó riporternek, a táskamagnó mellett. A magnótekercsen hoztuk a hangfelvételt, a vendégkönyvben pedig pár em-
léksort az alanytól. Érdekes módon sajnos, az emlékkönyvben kevesebb a beírás, mint ahány hangfelvétel készült. Ugyanis a magnót soha egyetlen riporter sem hagyta itthon, azonban az emlékkönyvet jó néhányszor igen.

Tízéves születésnapot ünnepelt volna a sorozat 1985 márciusában, de legnagyobb bánatunkra a Megy a magnó 434. állomásán, 1985. január 12-én, megszüntette a diktatúra a területi rádióműsorokat, így azon a napon a kiváló folklorista, Demény Piroska (a sorozat 434. alanya) már nem kerülhetett adásba. A rendszerváltás napján, 1989. december 22-én néhányan bevonultunk a stúdióba, előbb lelakatoltuk a Szekuritáté telefon- és ultrarövid hullámú rádiólehallgató berendezéseit, és elkezdtük a tartalék felszerelésekkel a rádióműsor-szórást.

Többször felvetődött a gondolat, hogy újra kellene indítani a Megy a magnót, de akkor a napi információkat, eseményeket előbbre valónak tartottuk, mint a sorozat újraindítását. Végre 2002-ben Gáspár Sándor László Edittel ismét elindította az interjúláncot. Azzal tisztelt meg a két szerkesztő, hogy az új sorozat első riportját én készíthettem, mégpedig ugyanazzal az alannyal, akivel 27 évvel korábban elindítottam vándorútjára a magnót. Így ismét dr. Pongrácz Antallal végeztük el a kezdőrúgást. Aztán következett Gáspár Sándor, és váltogattuk a mikrofont. Miután Tamás Ferenc nyugalmazott színésszel is sikerült interjút készítenem, végleg átadtam a mikrofont a fiatal kollegáknak, azzal a kikötéssel, hogy legalább ötszáz fordulót érjen meg az interjúlánc, és az új emlékkönyv mindig kéznél legyen.

A nosztalgiázáshoz nagyon kellemes és izgalmas percek is tartoztak. Annak idején diadalmasan tértem haza Temesvárról Franyó Zoltántól, aki Bajor Andornak továbbította a mikrofont. Nagy élmény volt számomra a 358. állomás, ugyanis Kolozsvárra, Dorián Ilonához vezetett a sor, aki viszont egy irigylésre méltó feladatot rótt rám,
hogy keressem meg Harag Györgyöt. Boldogan kerestem fel a nemzetközi hírű rendezőt, aki a csodálatos színházról, a színpadi rendezés bonyolultan fenséges mivoltáról beszélt, de nem hazudtolta meg önmagát a vendégkönyvbe írt soraival sem, mert ennél kedvesebbet, rádióriporter szívéhez igazabbul szóló szöveget még nem olvastam. Szó szerint idézem a beírását:

„Néhány hónappal ezelőtt külföldön tartózkodtam, kis táskarádiómon keresgéltem, egyszer csak hallom, hogy ’Itt a Marosvásárhelyi Rádió’… Végighallgattam a mezőgazdasági adást is, és úgy éreztem, hogy nemcsak az otthon levegője csapott meg, hanem rádöbbentem arra is, hogy milyen hatósugara van egy rádióadásnak.
1983. május, Kolozsvár, Harag György”

Aztán így került sorra Tompa Gábor és Szabó Ágnes, két fiatal színpadi rendező, majd Sütő András, Veress Dániel, Kós Károly, Sylvester Lajos, a színész Senkálszky Endre, a költő Olosz Lajos szülei házában, Köröskisjenőn. Egyik legnagyobb bravúrnak tartottam azt a négyszemélyes riportot, amelyben a mikrofonommal húszéves véndiák-találkozót rendeztem az éter hullámain, nevezetesen a temesvári Sinka Károlynak és Fábián Ferencnek, a kolozsvári Török Katalinnak és a marosvásárhelyi Adleff Ingeborgnak – anélkül, hogy otthonukból kimozdultak volna. Mind a négyen 1956-ban végezték a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolát, erre az alkalomra a 20 évvel korábbi vizsgadarabjukból kiválasztottam egy olyan részt, amelyben mind a négyen szerepeltek. Mindenki saját otthonában elmondta a szövegét, így Temesváron Fábián Ferenc végszavára Török Katalin Kolozsváron replikázott, Adleff Ingeborg Marosvásárhelyen elhangzott szavaira Temesváron válaszolt Sinka Károly. Az adásban annyira sikerült a szinkronizálás, hogy sokan azt hitték, színészek utaztak le a riporterhez, holott a riporter külön-külön vándorolt minden mondatért minden színészhez. Csak a színészektől kaptam ezért elismerést.

Azonban árnyékos oldalak is kerültek a képzeletbeli naplómba. Ugyanis az a beszélgetés, amelyik a Demény Lajos bukaresti dolgozószobájában hangzott el, több mint bizonyos, hogy a Szekuritáté valamelyik archívumában ma is megtalálható. Mivelhogy amikor Demény Lajos történész-professzor kikísért, a kapuban csendesen csak annyit mondott:
– Látja, kedves barátom, valahányszor vendéget fogadok, ez a szürke Dacia négy elegáns legénnyel mindig megjelenik, s itt a járda mellett megvárják, vajon ki is volt a vendégem… Na, de nem kell mellre szívni. Ez van…

Kezet fogtunk, de bizony nyomban százhúszat vert a pulzusom, s hazáig gondolkoztam azon, vajon miket is beszéltünk…

Nagyon sokszor eszembe jut az a Bukarestben készült interjú, amelynek alanya a baróti születésű Kászoni Zoltán halbiológus, élelmiszeripari mérnök, aki 1978-ig az Élelmiszeripari Minisztérium Halászati Főigazgatóságát vezette, és ő volt a Román Óceánhalász Flotta létrehozója. 14 halászhajó beszerzését bízta rá a kormány, amelyeket személyesen vett át a japán, a lengyel és norvég hajógyáraktól. Ezek valamikor nagyon korszerű úszó halkonzervgyárak voltak, de ma már elhagyatott dokkokban rozsdásodnak, mert minden műszert, mozdítható alkatrészt elloptak a hajókról. Mesélt tengeri kalandokról, óceáni viharokról, de legtöbbet a hegyi vizekről, a baróti hegyekről és a halászatról beszélt.

A rovat népszerűségét nagyrészt annak tulajdonítom, hogy alanyai őszintén és tisztelettel, minden politikától mentesen beszéltek magukról és barátaikról. Éppen a politikamentesség, a rendszer és vezetője dicsőítése nélküli beszélgetések miatt került számtalanszor veszélybe az interjúsorozat. Ezt úgy védtük ki, hogy a nemzeti vagy pártünnepnapokon – a sátoros ünnepeken – szünetelt a vándormagnó. Ebben a műsorban senki sem szidta, de nem is dicsérte a kormányt, a pártot, a nagy vezető párost – természetesen a mikrofon előtt…

Forrás: Csifó János – Megy a magnó… MEK

1. Gergely Tamás:
   2013. november 22. 14:48

   Nagyon érdekes

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ