A nemzet elvárása

Sulink szülinapjának megünneplését áprilisra tette az igazgató. Céklafej már a tanév elején közölte, a százéves műsornak nagyot kell szólnia, akkorát, hogy elhallatsszon a polgármesteri hivatalig, a minisztériumig vagy még tovább. Hogy a „még tovább” mit jelenthet, azt nem részletezte.
Az előkészületek felelősének Bereczky Feri bát kérte fel, ő pedig elvállalta. Leszállópálya már szeptemberben nekiállt anyagot gyűjteni. A suli régi levéltárának kötegei a pince egyik masszív szekrényének felső polcain hevertek, szerencsére, mert az alsó polcokon található iratok többször eláztak: a pincét évente ellepte a talajvíz. Búvárkodott a kerületi Szabó Ervin-fiókban, az újpesti helytörténeti gyűjteményben, a parlamenti könyvtárban. A hatalmasra duzzadt anyagból kiválasztott évi négy-öt hírt vagy történést, olyanokat, amelyek valamilyen módon a sulinkat is érintették, és azokból állt össze a forgatókönyve. Január végén behozta magyar órára, és elkezdte a szerepek kiosztását.
Úgy döntött, az 1911-től kezdődő, 1940-ig tartó epizódokat én olvasom fel, a ’40-től ’80-ig futókat Pöri, a többit, 2011-ig a 8 á-s Oláh Máriusz. Hat tanulónak Rebda József költeményt kellett bevágni, merthogy a kerület legismertebb költője a húszas években a sulink padját koptatta. A műsor abból állt, hogy mi, a narrátorok elhadarjuk a szöveget, fejből, közben szerephez jutnak a versmondók és a válogatott statiszta csapat, amelyet a kistermetű, fiatal tanítónő, a Klári vezetett. Nekik élőképet kellett alkotniuk: vonulgatni, tapsolni, fütyülni, zászlót, táblát lengetni, rigmusokat zengedezni. Az előadás közepére, az 1944-es évre Leszállópálya beszúrt egy jelenetet: tudta, a dramatizálás a diri dilije. A kis színdarab arról szólt, hogy a svéd vöröskereszt nálunk működő népkonyhájának alkalmazottai és a diákok kiszabadítanak egy zsidó tanárt a gettóból. Ötszemélyes volt a darab, és abban részt vett Trizna Zorán, Balogh Gogó, Farkas Szilvi, a párhuzamos osztályból pedig a tanítónő lánya, Eszenyi Petra, és az orvosgyerek Truppel Béla.
Már az első közös próba után kiderült, Feri bának húzni kell a szövegből, ha nem akar a tanévzáróig műsorozni. Így kimaradt a kedvenc szövegem, amely az 1911-es Hazafi Újságban jelent meg. A cikkíró kétségbe volt esve, merthogy az újpesti sulik kapuin kitóduló lányok térde néha kivillant a ruha alól, hajukba szalagokat kötöttek, és pipésen jártak. Erre nevelik őket, jegyezte meg, pedig arra kellene, hogy mi a kötelessége egy anyának, és mit vár tőlük a haza, a nemzet. A pipésen járás, a lányok térde meg a többi oltári volt, sokat röhögünk rajta. Azt is ki kellett hagynom, hogy az első tanévben 595 római katolikus, 87 református, 113 izraelita, 2 baptista járt a suliba. Jé!, csodálkozott Pöri, itt minden hetedik zsidógyerek volt!
A betanulás, összecsiszolódás döcögősen ment, ezért március elejétől már délutánonként is bent maradnunk négyig. Néha a 21-es teremben, néha 25-ösben, néha a könyvtárba, néha az üres tanáriban próbáltunk. Sokszor besegített az Esztó néni, és a könyvtáros Orsi néni. Az igazgató egy hete pedig arról döntött, hogy Bibi bát is mellénk rendeleti. Úgy örültünk neki, hogy szinte a falra másztunk.
Feri bá pénteken negyed háromra időzítette az első közös nagy próbát, amelyet az igazgató is látni akart.
Órák után levonultunk a tornaterembe, mert csak ott lehetett bemutatni a nagy jövés-menést, a történelmi tablókat. Az elkészült díszleteket, jelmezeket is behozta Kari bá, a technikatanár, és Zizi néni, a gyermekvédelmis, aki a képzőművészeti kört vezette.
Csakhogy az igazgató nem érkezett meg negyed háromra. Még háromkor sem volt ott, de lejött a titkárnője, Omnia néni, aki szintén nem mehetett haza, és közölte, a diri telefonált. A fontos megbeszélés, amire az önkormányzathoz rendelték, elhúzódott, de fél négyre vagy négyre beér. Mindenki kurvajózott. A tanárok megengedték, kifussunk a közeli boltba, hogy enni- és innivalót vásároljunk, mert suli büfé persze már nem volt. Miután zabáltunk, Zorán javaslatára kihúztunk a szertárból egy nagy tornaszőnyeget, és ráültünk.
– Mi az a fontos dolog, amiről most a diri tárgyal? – kérdeztem Feri bától.
– Az iskola sorsa – árulta el Feri bá, aki a szőnyeg mellett, a bordásfalhoz tolt padon ücsörgött.
– Miért, mi lesz a sulival? – nyivogta Niki, az én majdnem unokatestvérem.
– Bezárhatják – sóhajtotta az Orsi néni, aki szintén a padon csücsült, nyakában az elmaradhatatlan tarka selyemsállal. – Te új vagy, te még nem hallottad.
– De miért? – kérdezte Niki.
– Mert nálunk állítólag sok a cigánygyerek.
– Nagyon helyes! – vágta rá a meglepő választ Niki.
Mind felkaptuk a fejünket, de csak Merci sziszegte, hogy hülye szuka.
– Mi a helyes? Az, hogy sok a romagyerek, vagy hogy bezárják a sulit? – kérdezett rá Feri bá.
– Mindkettő – mondta durcásan Niki.
– És miért? – forszírozta Feri bá.
– Ahol a kokárdát sem akarják feltenni, az nem normális, nem magyar suli – ugatta Niki.
– Hanem milyen? Kínai?- támadt rá Pöri, és ő maga válaszolt rá. – Persze, hogy kínai, hiszen Kínában vagyunk és mandarin nyelven tanultunk.
– Ez egy gagyi suli – vágott vissza Niki.
– Ha nem lenne a Lánc, te hová járnál? – támadtam neki. – Lehet, évet kellene, hogy ismételjél. Nem is ártana…
– Hülyeség. Ennél sokkal jobb sulit találhattunk volna.
– Még nem késő, hogy elhúzz a francba – reagált Merci.
Iski Niki nem törődött vele. Ha az érdeke úgy kívánta, túltette magát a saját hiúságán.
– Ahol sok a cigány, ott nagy gáz van – magyarázta nekibuzdulva. – Nálunk, a faluban, azaz városban, Tápiódézsen van egy utca, amelynek a végén csak cigányok laknak. Az utca elején rendes magyarok, például a nagyiék, apa szülei. Nagyi már nem ültet, nem kapál, úgyis mindet ellopnak. Hiába van három cseresznyefájuk, érett cseresznyét arról én még nem ettem.
Az utolsó mondatokat a hozzánk érkező Tibi bá is hallotta.
– Ez egy olyan jelenség, mit nem szabad tagadni – kezdte magyarázni. – Nemrég jártam Tárpatán. A legrégibb utcában, a Patak utcában már csak cigányok laknak. Romos, düledező viskók, és körülöttük nemhogy kertek nincsenek, de még fű és fa sem. A néhány koszos kutya a háziállat. Huszonöt év alatt változott meg minden. Az öreg parasztházakból kihaltak az idősek, az örökösök pedig eladták. Szocpolt-kedvezménnyel vették meg az új gazdák. Láttam egy légi fotót a Patak utcáról meg a fölötte lévő Endre utcáról. A kép alsó része szürke, barna, fekete, mintha ott tűzvész majd árvíz pusztított volna. A kép felső részén vörös tetejű házakat, masszív kerítéseket, megművelt parcellákat, rengeteg zöldet látni. Elképesztő. Mintha a két utca nem ötven-hatvanméternyi távolságra lenne egymástól, hanem más földrészen.
Nekem nagyon elegem lett a sok cigányozásból.
– És ezért csak a cigányok hibásak? – kérdeztem élesen.
– Én nem mondtam ilyet – védekezett Tibi bá.
– Ha rövid láncra kötik a kutyát, az csak csaholni tud, másra nem képes – mondtam. Ezt is az újságíró barátnőmtől hallottam.
– Jó a hasonlat – bólintott elismerően Feri bá. – A rendszer a hibás. Hagyja nyomorban és tudatlanságban élni őket.
– Az segíteni, ha a sáska népet visszaküldenék oda, ahonnan jött. Indiába – mondta szinte vicsorogva Niki.
– Persze – bólintott Lenuta összeszűkült szemmel. – Mindenki menjen vissza oda, ahonnan jött. Te például a jó édes anyukád büdös picsájába.
– Mert ezt várja tőled a haza és a nemzet – vágtam rá én, és rövid döbbenet után mindenki megkönnyebbülve röhögött. Kivéve Nikit és Tibi bát.
Aztán a két csaj felpattant, hogy kinyuvasszák egymást, de közéjük álltam. A két tanár és Orsi néni is segített. Nikit hazaküldték, mert a műsorban úgysem volt fontos szerepe, csak a vonulgatók számát növelte. Én pedig elhatároztam, hogy végeztem Nikivel. Többé szóba sem állok vele.
Fél óra múlva jött a diri. Behozatott két nagy kosár vajas kenyeret és három kancsó teát. Hiába faggatták a tanárok, nem beszél arról, hogy mi lesz a suli sorsa.
Végignézett, meghallgatott mindent, majd szó nélkül elhúzott. Ez rossz jel volt. Másnap közölte Feri bával, hogy az alapötlet jó, de mégis hiányérzete volt. Tovább kell rövidíteni a műsort, és még egy jelenetet betenni, amelyik Szilvia svéd királyné 1991. május 28-án történt látogatásáról szóljon. Mert sem korábban, sem később olyan nem volt Budapesten, hogy egy külvárosi általános iskolát egy fontos európai ország királynéja látogasson meg.
*
Niki rástartolt Finta Ricsire. Hogy miért rá, gőzöm sincs. Azaz van, de nehéz elhinni, hogy valaki ilyen bestia lehet. Ricsike ugyanis Lenutát kerülgette, a barátja lett volna, ha a csaj hajlandóságot mutat. Nemigen mutatott, igaz, nem is pöckölte le a vajszívű, szűzies srácot. Néha elment vele sétálni vagy sütit enni, fagyizni a tűkörfalú Tulipánba. Niki tisztába jött a helyzettel, és csak azért szemelte ki Ricsiként, hogy cukkolja Lenutát. Amikor kiderült, hogy a srácot zsebpénzzel tömi a nagyanyja, egyszerűen lenyúlta a karpekot.
Judit néni, Niki hisztis anyja viszont féltette a lányát a cigányiskolába járó srácoktól. Azt gondolhatta, hozzánk csak olyanok járhatnak, akik piálnak, drogoznak, verekednek, kurvákkal kereskednek, és a Holdat is lelopják az égről. Anyát hívta telefonon, Anya meg engem faggatott, hogy ki az a srác, akivel újabban minden délután együtt lóg a Niki. Én meg közöltem, kár rinyáznia, mert nem a flúgos Nikit, hanem a srácot kell félteni tőle.
Esztó néni szerint Ricsike azokhoz a srácokhoz hasonlított, akikkel valamikor suliba járt. Ők rajongani tudtak valamiért. A Batman-fülű a metrószerelvények, a villamosok, a trolik, és főleg a buszok szerelmese volt. Amint behozták az osztályba a Peron című BKV-diáklapot, ő hármat-négyet is bespájzolt. Akár mind a húsz darabot elvihetett volna, mert a többi a szemetes kosárban landolt. A többség kézbe sem vette a füzetméretű, színes lapot. Én néha belelapoztam, és undorodva eldobtam. Ricsike egyszer megkérdezte, miért haragszom a Peronra. Azért, te idióta, oktattam ki szívélyesen, mert minden számban legalább harminc gyerekekről készült fotó van, de közöttük soha nem látni bokszos képűt. A cigányokat képileg is kirekesztik, aztán sápítoznak, ha a csávók nem tekintik magukénak a BKV-járműveket. Hááát…, tátotta a száját a srác, lehet, hogy igazad van. Ennyi volt. A jármű-mániája abban is megnyilvánult, hogy minden helyi járatra felkérezkedett, és általában fel is vették. Mert rokonszenves fazon volt, és, talán mert nem látszott rajta, hogy cigány. Képes volt órákig a vezetőfülke mellett állni, a sofőrökkel dumcsizni. A jófejű buszvezetőknek imponált az érdeklődése. A 30-as vonalon dolgozott egy negyvenes, kövérkés buszsofőr, a Péter bá, aki a haverja lett: bármikor utazhatott vele. Ricsike pontosan tudta, hogy Péter bá kocsija mikor ér a Gyöngyösi utcai, a Szent István téri vagy a Ferenc utcai megállóhoz.
Néha délutánonként is láthattam Ricsikét a lakásunk ablakából. Nagymamája a velünk srégen szemközti tízemeletesben lakott, talán a negyediken. Ha a néni délutánonként a közeli Spár-ba indult vásárolni, vagy a srác kísérte, vagy a nála egy évvel idősebb, de szintén nyolcadikos, a 8. a-ba járó, Gumimaci nevű nővére, a mama ugyanis a százhúsz dioptriás szemüvegével is rosszul látott. Átvágtak a parkon, a bekerített játszótér és a partizánemlékmű között, és a zebrához igyekeztek. Már abból, ahogy belekarolt a nénibe, látni lehetett, hogy Ricsi melegszívű gyerek.
Amikor Niki anyja már ötödször telefonált hozzánk lánya új barátja miatt, Anya átadta nekem a mobilját, magyarázzam én el, mi a helyzet.
– A srác tök rendes – mondtam. – Soha semmi baj nem volt vele.
– De cigány, ugye? – kérdezte Judit néni. – Nem érts félre, nem azért említem, mintha ez baj lenne, csak, csak, csak jó tudni.
Nyeltem egy nagyot. Mit akar tőlem ez a kurva? Elfelejti, hogy én is cigány vagyok? De Anya miatt nem kaptam fel a vizet.
– Egyáltalán nem cigány – kamuztam, pedig Ricsi is félcigány volt, úgy, mint én, de ezt minek kössem az orrára.
– Annyi mindent hallani a ti iskolátokról – rezgett az asszony hangja. – De megnyugtattál. Aranyos vagy – tette hozzá.
Úgy!, gondoltam dühösen. Szóval nyugi van, ha nem cigány a srác. A rák egye ki a beled. Ezt a szép mondást a suliban tanultam. A dolgot nem hagyhattam annyiban.
– Most jut eszembe, azért van valami… – vezettem fel a mondókám.
– Bökd ki bátran! – biztatott Judit néni.
– Csak annyi, hogy a srácnak körülmetélt farka van – mondtam lassan, közönyösen, hogy hatásosabb legyen.
Anya, aki mellettem állt, elsápadt, az arcához kapta a két tenyerét, majd ki akarta venni a kezemből a mobilját. Nem adtam.
– Mi, mi? Hogy? Miket beszélsz? Nem értem. Honnan tudod? – dadogta Judit néni.
– Nem személyes tapasztalat – kuncogtam. – De mindenki tudja a suliban. A srácok látták fürdés közben.
– Akkor zsidó az a fiú?
– Mit tudom én – vágtam rá, pedig majdnem biztos volt, hogy nem zsidó. Legalábbis Pöri, a padtársam tutira mondta.
Iski Mihályné született Bálint Judit hisztizni kezdett.
– Elképesztő. Hogy ti, izé. Egy zsidó fiú. Atyaisten. Nem mintha… Mindegy. Köszönöm – mondta, és kérte, a telefont adjam vissza Anyának. Ők még dumcsiztak vagy tíz percet, de engem nem érdekelt.
Kiderült, az újabb puhatolózásnak az volt az oka, hogy Ricsike elhívja Nikit szombaton a Margit-szigetre. Egész napra. A Judit néni a mi hadovánk után úgy döntött, csak úgy engedi el, ha én is velük lógok. De nekem eszem ágában sem volt. Elmondtam, olyan undok kis rasszista dögöt, mint a Niki, sosem láttam. Számomra már levegő, vagy inkább szellentés. Anya győzködött. Azzal is érvelt, hogy bocsássak meg neki, elvégre keresztény vagyok. Erre én: jó, rendben, de ha véletlenül belelököm a Dunába, akkor ne hibáztasson.
A szigeten Ricsike elkápráztatott minket. Ingyen kocsikázunk, ingyen fagyiztunk, ingyen vécézünk. A kissrác mindenkivel jóban volt: a kölcsönzőkkel, mozgóárusokkal, büfésekkel, fagylaltosokkal, vécésekkel.
Négyszemélyes, négykerekes, kormányos, tetővel ellátott bicajjal, bringóhintóval tekertünk a sziget útjain, ösvényein. A tavasz sok kirándulót csalt a szigetre, így gyakran csengettünk. Mi, csajok tapostuk a pedálokat, Ricsikét előre ültettük, hiába tiltakozott. Amikor elfáradtunk, leültünk a folyóra néző padok egyikére, és skubiztuk a bordó műanyagszalagon tempózókat: lötyögő hasú csajok és üveges szemű, izzadó csávók kergették egymást. Később kukkoltuk a japán-kertet, a kis állatkertet, majd a nem működő szökőkúttal egy vonalban fekvő játszótéren próbáltuk ki a máshol nem látható rúgós fémjátékokat. Kólát is vett nekünk Ricsike, sőt, Niki kérésére, egy üveg sört, hiába tiltakoztam. Ketten szopogattak el: Ricsi szinte belegárgyult, Nikinek meg sem kottyant.
Amikor hazafelé tartottunk, elárulta a srác, hogy a nagymamája meg az anyja vécés néni volt évtizedeken át a sziget közepén álló házikóban. Oda járt mindenki, aki a környéken melózott, és persze nem fizetett. Lekötelezettek lettek, innen a sok kedvezmény. Nagyon muris volt az egész, és Nikivel a buszon meg a metrón folyton vihorásztunk. Egymásra néztünk, és máris bufogtunk. Már-már megbocsájtottam neki, hogy olyan nagy gyökér. Csodálkoztam is magamon.
Tragikus esemény vetett véget Ricsike és Niki kapcsolatának. A srác nagymamáját elütötte egy 30-as busz, szerencsére nem a srác haverja, a Péter bá volt a sofőr, már ha ez egyáltalán szerencsének mondható. A rosszul látó néni az egyik délután a Sparba tartott, és mivel nem kísérte egyik unokája sem – Ricsike lett volna az ügyeletes, de ő épp moziba vitte a Nikit –, akkor lépett a felfestett átjáróra, amikor pirosra váltott a lámpa. Csak meglökte a busz, mert a sofőr nagyot fékezett. Úgy tűnt, nem lesz komolyabb baja, de a kórházba került, onnan pedig, nemsokára, a Megyeri útra.
A temetésre Ricsike meghívta a barátnőjét, de ő nem ment el. Mi négyen, Pöri, Merci, Lenuta és én, igen. Ezután közösítettük ki a Nikit. Kijelentettük az oszifőnek, ha nem rúgják ki, mi sztrájkba lépünk. Az osztály elvárása most olyan, mintha a nemzet elvárása lenne, mondtam Feri bának, majd másoknak is. Elhatározásunk persze semmire sem kötelezte a tanárokat meg az igazgatót, de végül Niki nem bírta a nyomást, és kimaradt. Judit néni talált neki egy másik sulit.

(Folytatjuk)