Néhány bódéval indult, amelyekben kenyeret árultak. A kenyér mindig friss volt, jóízű, a kifli, a perec, a bagett csak úgy ropogott, az ember boldogan vitte haza, amit vásárolt.

Aztán, szinte észrevétlenül, megalakultak az üzletek. Az egyik itt, a másik ott, a harmadik amott, hogy csak kapkodtam a fejem. Egy ideig gyanakodtam (elvégre rommagyar vagyok): bizonyára megszűnik egyszer a szaporodás, megszakad a lánc – minden csoda három napig tart. Talán reménykedtem inkább, reménykedett bennem az, ami a csalódáshoz szokott. Ám a három napon jóval túl vagyunk, és a pékáru-hálózat még mindig tartja magát, sőt, egyre gyarapodik, most már reggeli szendvicset is árulnak, nemcsak „átlagosat”, mindenórait, mint eddig.

A román állam legnagyobb hibája, hogy hozzászoktatott a reménytelenséghez. A mai napig nem tudott kimozdítani néhány alapvető, a kommunizmus idején megerősödött előítéletet: hogy aki nem dolgozik, az lusta vagy semmirekellő, hogy az ember onnan megy nyugdíjba, ahol elkezdett dolgozni, hogy az államnak az a dolga, tartson el ezekben a „nyugdíjas állásokban” (már az elnevezés milyen jellemző!) mindenkit, függetlenül a hatásfokától, a munkamoráljától, a képességeitől – gyakorlatilag mindentől.

Hozzászoktunk a reménytelen statisztikákhoz, a kiábrándultság áriáihoz: „régen egy gyárban 3000 ember dolgozott”, és már folyik is belőlünk a vér, miközben énekelünk. Tudomásul kellene venni, hogy azok az idők elmúltak. Természetesen nem a még létező gyárakat akarom megszüntetni, melyek esetenként még akár termelnek is valamit a veszteségen kívül, csak azt a balhitet, hogy mindenáron és mindenütt gyáraknak kellene működniük, és ha viszont nem működnek, vége a biztonságunknak és az életünknek. Az állam töketlensége mellett ez a mélyen belénk ivódott, vésődött, maródott meggyőződés nem hagyja veszni például a marosvásárhelyi kombinátot, annak ellenére, hogy mindenki tudja, mennyire szennyezi a környezetet.

Hogy néhány bódéból egy pillanat alatt üzletlánc lehet – nos, ezt nem szoktuk meg, ehhez nem szoktunk hozzá ’89 után sem. A társadalmi mobilitást látjuk ugyan (egy másodperc, és munkanélkülivé vagy hajléktalanná válhat az ember, mások meg egy villanás, és felemelkednek), mintha mégsem értenénk. A meggazdagodást a dörzsöltség, az elszegényedést a balfaszság számlájára írjuk. Az újgazdagot irigyeljük, a hajléktalant megvetjük, és ha esetleg egy mozgásképtelen ember kihasználja a rendszer hibáit, jobban elítéljük, mint a lila öltönyben feszítő cégvezetőt, akiről meggyőződésünk, hogy lop. Neki éppen elég mentsége van: gazdag.

A kommunizmust elítéltük (annak idején még örültem is ennek), valójában azonban sok szempontból ugyanott tartunk, mint annak idején. A mobilitást nem az új társadalom strukturális jellemzőjének tartjuk, hanem szerencsének vagy pechnek (és a pechesek pusztuljanak, persze). Valójában tehát ellenőrizhetetlen folyamatnak. Olyan fatalisták vagyunk, mintha nagyon távolkeletiek lennénk. Nem a szó földrajzi értelmében.

Forrás: maszol.ro

1. Keszthelyi György:
   2013. november 23. 06:27

   A nyugdíj nem ajándék, a munkahely pedig a gazdaság helyes és hatékony eredménye. Már ha a megfelelő helyen a megfelelő ember végzi felelősségteljes dolgát. A munkásemberben nem lenne reménytelenség, ha nem látná a kijátszáson alapuló kártyajátszmákat. A nagyáruházak elszaporodása sem hatna lesújtólag, ha a pénznek megfelelő vásárlóereje lenne. Az óriás közösség elvárásai matematikailag is lehetetlenek. Hogyan adhatunk ki többet, mint amennyihez hozzájuthatunk? Az újgazdagokat pedig jobb nem vizsgálgatni, ők nem cipelik (szívesen, élvezettel)a munkaeszközöket, talán azt sem értik, mi a feladatuk lényege, de ott vannak a közvetítők, akik jó áron mindent megoldanak. Üzletembernek csak azt nevezem, aki saját erejéből nulláról küzdi fel magát, javítja helyzetét. Akit a munkájában is akadályoznak, aki alól kihúzzák a szőnyeget az ökörszakértők, az jogosan lehet határtalanul felháborodott. Marad a remény? Na ide egy rövid szó illene, amely mégsem illendő.

2. Gergely:
   2013. november 23. 13:46

   Talán a törvényekkel is baj van…