Ambrus Lajos Ösvények az égben című gyűjteményes verseskötetéről

Rendkívüli élmény kézbe venni ennyire tömény, egységes gondolati és stilisztikai világú gyűjteményes verseskönyvet, mint amilyen Ambrus Lajosé. A kötet méltó szintézise a költő versírói munkásságának. A mindössze öt, de valamennyi korábbi kötet anyagát magában foglaló könyv életműi perspektívával, mégis kellő szerénységgel köszönt az olvasóra. Mikor megfogom ezt a szép, kellemes tapintású, igényes lapokból álló könyvet, érzékelem, hogy súlya van. Fizikai értelemben, esztétikailag is, de eszmeileg még inkább.

Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt furcsán néztek egyébként jóindulatú pályatársak az ötödik iksz után első verseskönyvét a közönség elé táró Ambrusra. Pedig a kötetről az Élet és Irodalom 1996. január 5-i számában az ismert irodalomtörténész, Fűzfa Balázs így írt: „Ambrus Lajos nyugalmat közvetítő, a hiábavalóságot, a hiányt is elnéző derűvel szemlélő versei sajátos rendbe szedik össze összes dolgainkat: ez a költészet önzés nélküli költészet: ösvényei, amelyeket az égre rajzolt, a mieink is immár.” Még a második és a harmadik köteténél is csóválták a fejüket a kollégák, hogy lesz-e ennek a hirtelen fellobbanó alkotói lendületnek íve, kifutása, egyáltalán folytatása. És íme, lett, ráadásul nem akármilyen. Egyetlen vékonyka kötet is biztosíthat méltó helyet egy szerzőnek az irodalomtörténet virtuális polcain, de majd féltucatnyi hasonló kiadvánnyal kiszélesíti azt a perspektívát, amelyet, ha elég gazdag fantáziavilágú a szerző – és Ambrus az –, valóban jelentős alkotói dimenzióba emel. A jeles irodalomtörténész és irodalomkritikus Berta Zoltán szerint: sugallatos erejű képiséggel telített költészete a szűkebb és a tágabb tájhaza élményi miliőjében , az elháríthatatlan személyes és közösségi sorstapasztalatok világában, a létezés lelki szféráiban és természeti hangulataiban egyaránt mélyen megmerítkezik sajátosan egyéni karakterű lírává formálódva. Gyökeresség és távlatosság dimenziói nyílnak meg így tehát Ambrus Lajos versköteteiben, rezignáció és remény, historikus-kulturális hagyományvállaló érzékenység és erkölcsi megmaradásvágy érzelmi kontextusában, hírt hozva olyan vidékekről, „öreg falvakról”ahol az „ösvények” „égbe futnak”.”

Az öt eddigi verseskötet már csak azért sem egy kis kamaradarab öt tétele, mert Ambrus munkásságának jelentős részét, mennyiségben, de minőségben is a Hazanéző című folyóirat szerkesztése teszi ki. Írt és kiadott ezenkívül tucatnyi mondáskönyvet, ami szintén újabb megvilágításba helyezi ezt az összegző kiadványt.

Ambrus nem rostálta meg és nem keverte újra a verseit, az öt könyv anyaga követi egymást időrendben. Ez a kézenfekvő megoldás azonban azt is elárulja, mennyire egyenletes színvonalú és tudatos felépítésű az életmű poétikai része. Az öt kötet ugyan egyszerűen egy-egy időszak verstermését adta közre, mégis fellelhető egy-egy hangulati, tartalmi, stilisztikai vonulat, ami egységbe szervezi az adott tételeket – ha már a zenei analógiánál maradunk.

A Lopott hold még kissé szerényebbnek tűnik a többihez képest, ez azonban nem jelent lényeges színvonalbeli különbséget, mert a visszafogottabb eszköztár ellenére erősebb, szuggesztívebb színekkel él. Ha hasonlatot keresek, akkor feketével és pirossal. A költő, mint ahogy utal arra a kötet végi ciklussal (Mikes kései levelei), a vidéki társas magányban létezik, ahol a feszült szembenállás kemény burka alatt meglátja a hozzá közel álló érzelmi telítettségű hívó jeleket; és ha más eszköz révén már nem is tudna, a versek által kapcsolatba képes lépni e jelekkel, e jelek „feladóival”. Ugyanúgy szólítja meg őt a belső hang (Férfihangra), mint a külső (Szülőfalum, Tánc, Lopott hold).

A második kötet látszatra mintha még lazítana is a formai igényességen, de valójában – ahogyan a cím is mutatja (Játék a tájban) komoly játékba fog, és a tájhoz, önmagához és a nyelvhez való kötöttségét erősíti. Tovább lazítja a tagolóverset, néha még rímhez vagy asszonánchoz sem ragaszkodik, ugyanakkor szonettet is ír, ha abban érzi otthonosabban magát (Tanítvány). A játékosság és az ars poetikusság megerősödik, kibontakozik, más-más irányba tart, de néha találkozik is, mint a Kőversben.

A legsikerültebb, legegységesebb és a számomra legkedvesebb a harmadik kötet, a Boldogok hajóján. Abban a szerencsében volt részem, hogy ennek a gyűjteménynek az anyagát én szerkeszthettem két nagy csokorba. Így mindegyik verset megismerhettem alaposan a nyelvi szintek legmélyebb és legmagasabb régióiig. A szavak, szólamok alap-jelentését és a vers által megfestett konnotációit ízlelgetve két fő érzés- és motívumvilág sejlett fel előttem. Az egyik mindaz, ami keresztény, részben protestáns szellemiségből értékként ki tud kristályosítani a gondolkodó költő (Vidéki elégia, Zsoltárok); a másik az, ami atavisztikusan felsejlik a kereszténység előtti magyar hitvilágból, illetve természeti animizmusból. Nem panteizmus ez, a természet nem isteni, csak Isten által jóváhagyott, néha meglátogatott, ami hol ellenséges (Farkasmező), hol megtartóan segít (A hinta).

A negyedik kötet, mint a címadó vers is jelzi (Madárnyelven) újra kissé jobban előtérbe helyezi a játékosságot és a költői nyelv figurativitását, belterjességét. A tájtól, a nyelvtől, az emberektől a költő azonban nem szakad el, hanem mint Székely DonQuijoteként újból és újból nekifut a sötétség széttörésének, és ha küzdelmében kimerülten esne össze, mindig van egy „szép székely menyecske”, aki az ő „lázát” „vizes lepedőbe” „csavarja”. Formailag egyre csiszoltabbak Ambrus versei – nem azért említem, mert a magyar ősi tagolóvers-sorai nem lennének meggyőzőek, hatásosak (Késő őszi vers), de a könnyedségéből mit sem adva fel írja ezek mellett akár a háromsarkú, hangsúlyos tizenketteseit (Kiáltó-hegy), a szonettjeit (Füzér) vagy a tercináit (Tétova kereső).

A Csodavárban című kötetét – amelyet itt az utóbbi, kötetben még nem szerepelő verseivel egészít ki – az ajánló szerint gyerekeknek szánta Ambrus. Semmit se von le a szövegek értékéből, de nem gyerekversek ezek. Kissé talán egyszerűbb a megragadott kép, élethelyzet, hangulat, mint egy korábbi hosszabb, ars poetikus elmélkedésben, de a gyermeki perspektívát nem teszi magáévá. A fejlődéslélektan (például Piaget) által meghatározott egyedfejlődési szakaszok alapján ezek a szövegek a felnőtt ember tudás- és logikai szintjét tükrözik, amíg aki gyerekverset ír, az játékból azonosul egy-egy ilyen szakasszal, amelyben érvényesül például a gyermeki analógia és egyszerűsítés. Az „egyedik” kifejezés például humor- és esztétikai forrás. A Csodavárban szövegei mégis érintkeznek a gyermeki tudatvilág egyes rétegeivel, hiszen Ambrus korábbi verseire is jellemző volt például a szürrealisztikus-realisztikus látásmód, az antropomorfizmus (a megszemélyesítések által), a természetközeliséggel rokon mese- és hitvilág, és mondhatjuk: a csodavárás, hogy csak néhányat említsek a gyermekvers főbb ismérvei közül. A megragadott képek, érzések, alapján a versek egy része befogadható, élvezhető a kisebb emberek által is (Holdtölte), így ennyiben mégsem célt tévesztett az olvasói célcsoport megjelölése.

Ha Ambrus költészetének legfontosabb jellemzőit kell kiemelnem, akkor csak megerősíthetem azt, amelyet a Csodavárban kapcsán fogalmaztam meg egy korábbi recenziómban. Tartalmilag a legfőbb toposzok: a természet (Szomorúfűz, Tavaszhozó, Halak titka) az emberek (A vásárban, Nagyapám, Életkép), a mesei-mitikus képzelet (Csodavárban, Tündérkert, Mikulás), a szülőföld helyszínei mondai távlatból (Kalonda, Athyha, Firtos lova), és az elmélkedés vagy annak egyik fő vonulata, az ars poetikusság (Gondolatjel, Bölcsesség, Intelem). Ezeket fel lehet lelni a korábbi kötetek anyagaiban is, az egyes versekben valamennyit, csak mindig más-más hangsúllyal.

Formailag a legfontosabb jellemzők: általános a hangsúlyos lüktetés (időmértékes ritkán és csak nyomokban); nem kirívó rímhasználat (inkább asszonáncok találhatók); soráthajlás (enjembement), strófikus és szakaszos tagolás; leggyakoribb a tagolóvers (változó vagy azonos szótagszám mellett szabad verssortagolás hangsúly szerint); szabad vers (a tagoló vers lazább formája – pl. Pásztorének); a szabadvers (sorokba sem tördelt szövegek – pl. Értelmezések); néhány ismert forma azok főbb elemeivel (szonett, tercina, kétsarkú és háromsarkú tizenkettes, az ősi nyolcas – az utóbbi pl. Intemezzo).

Stlisztikailag-retorikailag a leginkább jellemző alakzatok: hasonlat („a cím mint kis kikerics” – Vallomás); metafora („karácsonyfadísz felettünk a Nap” – Hazanéző); szimbólumok („hold” – Lopott hold); szóképek, amelyek egyben gyakran szimbólumok is („fészkéből kitaszított fecske” – A csontos bükk alatt); más, egyszerűbb alakzatok, mint ellentét, párhuzam, túlzás; archaizmus („miesnapok” – Feszület); tájnyelvi regiszter („szokmányunkat” – Semmi se fáj?); egyedi szóalkotás („ágazva-bogazva” – Balladácska; „avarkulcsban” – Apokrif zsoltár).

A fentiekkel részben törlesztem az önmagamnak tett ígéretemet, hiszen terveztem egy átfogóbb, stilisztikai cikk megírását Ambrus verseiről. A gyűjtést, válogatást már elvégeztem, így fel tudtam mutatni egy kis szeletet ebből a munkából. A lényeg talán ennyiből is kiderül, hiszen nem az a fontos, hogy az összes nyelvi és költői eszközt listázzuk, táblázatokba soroljuk. Csupán meg kell említeni, felvillantani, hogy mire érdemes figyelnünk Ambrus verseinek olvasása közben, ha netalán túlságosan elkényelmesedtünk volna a nyomtatott újságok és az internetes lapok mínuszos híreinek fogyasztása során.

A legfontosabb, amit Ambrus költészete kapcsán el kell mondani, magának a nyelvnek a kitüntetett szerepe. A nyelv az, amin minden átszűrődik, átlényegül. Ambrus is elkapja, és tovább viszi azokat a szólamokat, amelyeket az anyanyelvvel szívott magába: a közneveket, de a helyneveket is, amelyek mindegyike egy-egy történetet idéz fel. A Hazanéző is helynév, egy magaslat a Sóvidéken, ahonnan haza néztek a havasról, hogy mehetnek-e már le a völgybe? Elment-e már a tatár? Ugyanakkor a költő és az olvasó a hazát is nézi, a szóösszetételben ott van játékosan, de egyben nagyon is komolyan a másik jelentés is.

Az egyéni és kollektív emlékezet, a személyes sorsok, a történelem, a mitológiai távlatokba is utaló szavakkal mindennapi kenyerünk kell legyen – sugallja Ambrus költészete: „a nyelv itt erős vár nekünk” – Tanítvány). Aki így él és gondolkodik, mindig is otthon fogja érezni magát önmagában és a világban. Soha máskor nem lehetett nagyobb szükség ilyen feltöltő, érzelmileg megerősítő lírai és gondolati költészetre, mint ma, amikor eláraszt minket a világ zaja a nyomatott és vizuális médiából. Kell az autonóm, a személyiség által hitelesített igényes, szép beszéd, aminek legjobb példája, de mondhatom, szimbóluma egy ilyen, fizikailag, esztétikailag és eszmeileg is súllyal bíró verseskönyv.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ