A művelt kor hulladék halmazán válságban a világ. Töprengek.
Közömbösen ülök és várok. Várakozásban telnek napjaim.
Átfordulok az érem másik oldalára, ott sincs nyugtom, marokra fognak, hátba vágnak.
Villám vakít, nő az árny, rongálódik az életkeret.
Házak roskadnak, jelképek úsznak a vizen.
Hernyótalpak alatt mocsárba süllyed az élet.
Torzóban maradt a huszadik század.
Puha lett a hűség, hínáros a közelség. Terjeszkedik a közömbösség tava.
Kifordult a hit.
Érzem a gyűlöletvirág áporodott szagát.

Fáradtan érkezem a révbe. Beköszöntött a kánikulai nyár.
A Körösi Csoma Sándor szobránál elmerengek:
– Milyen lehet a tibeti nyár?
Juhász Gyula fülledt csöndje megleckéztet: vihart aratva zendül a magyar nyár?
Letörlöm a hétköznapok izzadságfoltjait, s a sorsszerű csodákat cellába kényszerítem.
A lebbenő nyárban surrannak a kerekek.
Valami kopog az aszfalton. Elesett egy fölcímkézett ember, tarsolyában alabástrom csillog, nem várja már többé Héra örömcsókja.
Töprengek a művelt világ hulladék-halmazán.