Nem kell komorkodni, ismételte meg Attila, csak akkor, ha valamelyik világtelevízió a mi kis csoportunkat veszi célba, és az esti híradóban az udvarhelyiek látni fognak minket. Akkor majd szép alaposan meg kell magyaráznunk ismerőseink, barátaink népes táborának, mit is kerestünk a melegfesztiválon.

Kilenc óra. A szomszéd a tüzelőjét vágja télire. Már vagy három napja druzsbázik, úgy látszik, szaporátlan a fa. Annál szaporábban fog égni januárban, amikor a ház ura benyitja az ajtót, hóprémes kucsmáját térdéhez ütögeti, megjöttem, mondja, mint legalább harminc éve minden télen. Kilenc óra tizenötkor beindul a betonkeverő. A szemközti szomszédnál. Tizenegy órakor, a harangozás után a munkások rosszabbnál rosszabb vicceket mondanak a jobb oldali szomszédnál, akinek a házát hőszigetelik. Hogy aszongya melyik fa nem ég el? Hát a tréfa, s ezen még nevetni is lehet. Tizenkét óra huszonnyolc perc: óriási süvöltéssel elhúz a tűzoltókocsi. Pajkos gyerekek gyufával játszadoztak? Üvegszilánk, ami úgy működik, mint a nagyítólencse, és felfokozza az amúgy nem lágy napsugárzást? Negyven perc múlva érkezik a tűzoltók ikertestvére, a mentőhelikopter. Leszáll a focipályán, kábé húsz perc múlva fölemelkedik, Vásárhely felé veszi az irányt. Valaki megint elvesztette uralmát. Mint egy zsarnok a diktatúra végnapján. Kocsija felett, ezt ékes sajtózsargonban mondtam, és az árokban kötött ki nem minden következmény nélkül. Kip, kop, kip, kop. Ki a tornácot, ki a baromfiudvar kapuját kalapálja. Minden él és mindenki dolgozik, megdőlt a vasárnap szentsége. Akárcsak az ősi törvény, miszerint a nő a férfit, férfi a nőt. Magaskultúra kellős közepéből léptem ki a melegfesztivál kellős közepébe. A londoni National Galleryben bolyongtam, Van Dyck meg Brueghel olajképeit bámultam, ahogyan a ritka szép és értékes gyémántokat szokás egy amszterdami zsidó drágakő-kereskedő asztalán, és mi minden mást. A teremőr bekiáltott fél hatkor, hogy hölgyeim és uraim, távozzanak, mert nemsokára zárunk. Kiléptünk a térre. Teljében volt a koncert, minden és mindenki tombolt, még a hőség is. Lefényképeztem egy szépséget, mindmáig nem tudom, hogy férfi volt vagy pedig nő, vagy mindkettő, vagy egyik sem, ezen nem tűnődöm, a vasárnap szentségén sem, mert rég felszívódott, ezen nincs mit tűnődni. És vége a vasárnap szentsége-szerű kánonoknak is, amint a nemek is át- és kijátszhatók. Ki a férfi? És miért a nő? Ó, a nő. Londontól jókora távolságra, csak itt, Székelyudvarhelyen a férfiember elbúcsúzott családjától, na én most elmegyek, egyhetes „delegációm” során ellenőrzöm a határt, tudjuk jól, mik az uniós elvárások. Persze hogy kamu volt ez az egész, az illető elhúzott, de előbb egy meghitt homlokpuszit adott asszonyának. Dehogyis ment a festőinek mondott dűlőket, a hegyeket-völgyeket méricskélni! Három blokkal arrébb lakott Cuncika, akinek ő fizette a száz eurós havi bért, s akinek előszobájában ott lógott Jánosunk, Szilárdunk, Gergőnk házikabátja, a házikabát alatt mértani pontossággal elhelyezett papucsa. Kattant a zár, megjöttem, egy egész héten át élvezhetjük egymást. Így is történt, aztán a harmadik napon azt mondja Cuncika, amikor már nagyon felgyűlt a szemét: ne szagoljuk itt a sörök, borok, egyebek bűzét, kérlek szépen, este vidd le a kukába. Jánosunk, Szilárdunk vagy Gergőnk úgy is tett, levitte a szemétbe a szemetet. Csakhogy visszafelé elvétette az ajtót. Nemde a szeretője küldte le a szeméttel? De akkor mit keres a hites felesége, a saját lakásuk ajtajánál? Márpedig így történt, eléggé meg nem magyarázhatóan a feleségénél kötött ki a szerencsétlen, de a meglepetés még csak ezután következett. Amint benyitott, észrevette, hogy az előszobában egy szemetesvödör van (akárcsak az övé), és a hálószobából nagyonis érzéki brummogás hallik ki. Megcsal az a büdös kurva, mondta a felszarvazott férj, aki legalább tíz éve csalta fűvel-fával szerető asszonykáját. Ugyanezt mondhatta volna a felesége is, de nem, itt, nálunk nem csalás, ha a férfi csinálja. Ne túlozzunk! Lejártak azok az idők, amikor a hű hitves a kályhától az asztalig járhatott egy ősrégi, íratlan, de kötelező szabály szerint. E szabály értelmében a konyhát egy átlós vonal vágta ketté, az egyik háromszögben volt a kályha, a másikban az asztal. Az asszony helye természetesen a kályha mellett volt, mint a régi falvédők szövege is tanúsítja. Pótolhatatlanságát az alábbi szöveg kivallja: A konyha asszony nélkül, Olyan, mint lakat kulcs nélkül. A másik háromszögben pöffeszkedett a kényúr, aki rendszerint kicsi és jónak mondott rossz pálinkával piszmogott. A türelmi zónát a tisztességtudó utcalányoknak nem árkolják körül manapság pontosabban, mint ezeket a régi konyhai háromszögeket, az egyikből a másikba az átlépés csak akkor volt engedélyezve, ha a nő az ételt hordta fel urának s a gyermekeknek. Azért a többes, mert azokban az időkben ismeretlen valami volt az egykézés. Még ha cuppanós csókot akart is adni férjeura borostáira, akkor se léphette át a határvonalat, a cuppanással különben is várni kellett a lefekvésig, mert az ágy nem a tied volt s nem az enyém, hanem közös.

A szerző felvételei

Valami takatol a délutánban. Tak, tak, tak, tak. Ha zakatolna, azt mondaná, zak, zak, zak, zak. Belekopog a vasárnap szentségébe körülbelül úgy, mint egy régi posztóványoló,amit pontosan huszonhárom perc múlva be nem azonosítható süvöltés nyom el. Mintha a gőzt engednék ki a robbanásig terhelt kazánból. Itt senki és semmi nem nyugszik, a kánonokat – a tízparancsolatot! – minden pillanatban megszegjük, de nem mint a kenyeret, noha azt kell hinnem, az örökös törvényszegés éltet minket. Ne gyilkolj? Ne paráználkodj? Ne lopj? Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúságot? Ne kívánd felebarátod házát? Feleségét, szolgáját, szolgálólányát, sem ökrét, sem szamarát? Mihez is kezdenék városi létemre egy ökörrel vagy szamárral? A feleség és a házvezetőnőnek mondott szolgálólány, az más. Ha még egyszer eljutok Londonba, ott helyben eldöntöm csakhamar, hova megyek s hova nem. Ha megint épp a meleg büszkeség fesztiválján kell átmennem, akkor inkább kihagyom a képtárt. Más világ, más törvények. Ott még az angyali üdvözlet, a Zsuzsannát titokban kukkoló vének, a háromkirályok imádása a világ s a délután minden gyémántnál keményebb tengelye. Nem kell annyira elkomorulni, mondta mindentudó kalauzunk, V. Attila, aki Henivel egész Skóciát bejáratta velünk és mindenütt elmondott egy-egy rémtörténetet (Shakespeare után szabadon). Ha netán azt mondja, hogy végigharcolta a százéves háborút III. Eduárd oldalán (amely száztizenhat évig tartott), s ő volt az egyetlen az angol táborban, aki ellenezte Jeanne d’ Arc megégetését, ép bőrrel vészelte át a crécy-i és a poitiers-i csatát, minden további nélkül elhiszem neki. A királyi házról a beavatottak oldottságával beszélt, egy pillanatig azt hittem, valamelyik herceggel járt iskolába vagy sörözni esténként. Kis szerencsével Edinburghban láthattuk volna a királynőt is, épp fogadást tartott, a meghívottakat is jó volt látni, a férfiak skót szoknyában feszítettek az utcán, némelyik pipázott, a feleségek a protokoll szerinti diszkréten elegáns ruhában, fejükön kalappal mutatkoztak. A királynő épp nem pillantott ki az utcára, úgyhogy nem láthattuk, öt vagy hat antimonarchistát viszont igen. Kezükben szöveges táblát tartottak, feliratos vászoncsíkokat, ilyen s hasonló kérdésekkel: tudjátok-e, mennyibe kerül az országnak csak évente a királyi háztartás? Nem kell komorkodni, ismételte meg Attila, csak akkor, ha valamelyik világtelevízió a mi kis csoportunkat veszi célba és az esti híradóban az udvarhelyiek látni fognak minket. Akkor majd szép alaposan meg kell magyaráznunk ismerőseink, barátaink népes táborának, hogy tulajdonképpen mit is kerestünk a melegfesztiválon, mert a történet akkor már nem a koncertről fog szólni…Bevallom, egyetlen pillanatig se hittem azt a cuncikás mesét, amit most leírtam, bár mi tagadás, a mi városkánkban is vannak százeurósok, de még olcsóbbak és már drágábbak is. Jánosok, Szilárdok, Gergők úgyszintén. Maga a helyzet viszont annyira mesterkélt és gyanús, mint egy ébenfeketére festett hószínű paripa, mert volt ilyen is Udvarhelyen az anekdotává változott régmúltban. Egy férfi nem lehet ilyen hülye, ezt most a kansovinizmus mondatja velem. Ilyen nem, csak hülyébb, érkezik a replika, és tény, ez is igaz. Ám a legkevésbé valószínű, hogy csak ennyire futja a házasságtörés fifikáiból – hogy a két házasságtörőből mindkettő szemetesvödörrel fölszerelkezve fusson gerjedelmei kielégítésére.

Vasárnap van, és ilyenkor semmi más nem számít. Lehet, hogy a zajok sem igaziak, csak én képzelem oda abba a városvégi gömbtérbe, amiben létezem. Amely körülvesz és ahonnan úgy látszik, büntetlenül lehet szemlélni a világot. S ez még így lesz egy ideig, mert aztán minden képzelt és megélt emlékünk dúsan belepi a hó.