III. Személyes AKGPI

Két évig hurcoltam egy AKGPI-t, akkoriban kívülről, álmomban is tudtam a számát, krebszhör (Krebsz határőr) rendszeresített fegyvere volt, amellyel elláttam a jugoszláv határ őrizetét. Valamikor a kiképzés második hetében megkaptuk, szétszedtük, összeraktuk, naponta fél órát tisztítottuk. Az idomítás típusú alapkiképzés egyik eleme volt, a másik hangsúlyos az alaki kiképzés. Ezek az évezredes, kiforrott módszertanok alkalmasak arra, hogy kiöljék az emberből a kezdeményezés és az egyéniség legkisebb csíráját is. Amíg egyszerre mozdulsz, fordulsz a többszáz társsal, addig nem tűnsz föl, ha rontasz, kilógsz, rögtön szem előtt vagy. Ha naponta fél órát tisztogatod, ápolod a fegyvered (és a kritikus ellenőr akkor is talál hibát), akkor eggyé válsz vele, részt veszel bekötött szemmel végrehajtott összerakó versenyekben, kezed úgy húzza lőkész állapotba, hogy gondolkodnod már régen nem kell.
Az első lövészet, ahol megtapasztalja a katona, hogy az a bizonyos fegyver tényleg kilövi az éleslőszert, bele lehet találni a céltáblába, ott emberi alakot formáztak a célként elénk kerülő táblák. Mellszoborforma torzó közepére vannak rajzolva a koncentrikus körök, s ötven méterről az alsó széle közepét célozva pont beletalálunk a tízes körbe valahol nyak-tájon. A sorozatlövéssel leterítendő cél pedig egy egész emberalak kontúrja, hat lövedékből kell eltalálni sorozatlövéssel.
Aztán, kint a határon, hatvan éleslőszerrel kiengedve járőrszolgálatba, azzal a kötelezettséggel, hogy akár fegyverhasználattal, meg kell akadályozni azon a szakaszon a határsértéseket. Máig el nem tudom képzelni, hogy emberre fogtam volna a fegyvert. Hát még hogy el is sütöm! Pedig az elméleti esélye megvolt, a szomszédos őrsökkel egybeszámolva azon a kb. 50-60 kilométeres vizes (Dráva) szakaszon évente egy tucat endékás határsértőt elfogtak a fiúk, általában nyáron. Az NDK állampolgárai Magyarországra kaptak útlevelet, kinézték térképen a határszakasz jellemzőit, és megpróbáltak eljutni a Dráváig. Általában nem sikerült nekik, a falusi lakosság körében a hivatalos szervek önkéntes határőröket képeztek ki, akik hamar felfigyeltek az idegenekre. A németek pedig semmiféle felszerelést, csomagot nem vittek magukkal, az öltözetükhöz tartozó fürdőnadrágot a bíróság nem tekintette bűnjelnek, és általában fölmentette őket. Fegyveres szökések is előfordultak, mégpedig az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonák lépték át a kerítést, vittek magukkal egy géppisztolyt és párszáz lőszert. Olyankor páncélsisakban kellett járőröznünk. Nem tudok olyan esetről, hogy szökött szovjet katona eljutott volna a határig.
Hogy isteni szerencsém volt, és megmaradhattam békés, fegyverhasználatra alkalmatlan embernek, vagy a gondviselés jutalmazott, nem tudom. Nem tartottam fegyvert emberre. Voltak legendák, akkor besorozták a Jehovistákat is, akik vallásuk szerint nem foghatnak fegyvert, berakták őket egy cellába, magasra, egy polcra fölraktak vizet meg ennivalót, hogy ne érhesse el, s a sarokba odatámasztottak egy szuronyos puskát, amivel gond nélkül lepiszkálhatók a polcról az említett túlélő dolgok. És ezt nagy röhögések közepette mesélték a tisztek. Mi röhögtünk velük.
Én egy túlélési helyzetnek tekintettem a katonaságot, ahol a sajátos szabályrendszer kilöki, bünteti az alkalmatlanokat. Nem emlékszem, hogy valaha is megfogalmaztam volna kategorikusan, hogy én aztán soha nem használnám a fegyvert, mert mi lett volna, ha valóban olyan vadnyugatias „egyikünk távozik innen élve” szituációban találom magam. Tilos volt, tehát a hátamon átvetve hordtam a puskát (így neveztük), abszolút kiszolgáltatottan, mert, ha megtámadnak, akkor először ki kell bújni a szíjakból, aztán csőre tölteni, s azután tud valamit kezdeni az ember a fegyverrel. Az éjszakai szolgálatokat szerettem jobban, nappal látcsővel kiszúrható, hogy szabálytalanul hordja a katona a fegyvert, éjjel a jótékony sötétségben én voltam otthon, enyém a pozíció, bárki jön, ő van hátrányban hozzám képest.
Valószínű, soha el sem képzeltem olyan szituációt, amelyben jön valaki, nekem meg kell állítanom, rátartani a fegyvert, s ha nem áll meg, akkor figyelmeztető majd éles lövést leadni rá, amelynek során kerülni kell az élet kioltását. Huszonegy-két évesen valóban szégyen, ha nem vagy eléggé agresszív és fenevad. Nem tettem fel magamnak a kérdést, mert elképzelhetetlennek tartottam. És ki tudja, mit hozhatott volna ki belőlem egy olyan helyzet, amelyben csak az alternatíva marad: ő vagy én?

(Folytatjuk)