Majdnem egy esztendeig tartó otthonülés után anyámnak ismét sikerült „benyomnia” valahová: pártkörökben bennfentes barátnője segítségével elhatározták, hogy nekem a helyi kulturális életben van a helyem, s mivel magyar nyelvű újság indult a városban és megyében, világos, hogy ott kell lennem nekem is.

Hol is volt az én helyem? Azt hiszem, ez életem kulcskérdése. Hogy a hely, ahol éppen voltam, nem az enyém, azt világosan éreztem mindig. Folytonosan „idézőjelben” éreztem magam, s éppen ezért nem voltam képes komolyan venni, amit éppen cselekedtem – egy-két, igen ritka kivétellel, mint például egy komoly szerelem vagy egy-egy alkotói „kitörésem”, vers, fordítás vagy próza. Azért írtam életem során olyan keveset és nehezen, mert tudtam: úgysem érdemes próbálkozni, csúfot űzni valamiből, ami „szent”. Viszont a többiből úgy gondoltam, nem érdemes problémát csinálni; el kell végezni, „idézőjelben”, hogy a többiek ne vegyék észre: nem is figyelek oda. Sikamlós terület volt ez, a többiek ugyanis, megtévesztve jótanulói külsőségeimtől, eleinte komolyan vettek, de hamarosan megérezték az idézőjelet: micsoda ingerült elégedetlenség, irigység, gyűlölet kútforrásait fakasztotta ez fel bennük! Meg az, hogy nem lehetett „tetten érni” vagy formálisan kirekeszteni maguk közül, mert mint említettem, a felület síkos volt, társadalmi helyzetem pedig nem kínált fogódzót: ott volt a hátam mögött a két védőbástya, az apa és az anya.

Persze, nemigen voltam tisztában mindezzel: magam is azt hittem, hogy ezt kell cselekednem, ezt az utat kell követnem. Engedelmesen elmentem tehát a megadott időpontban a főszerkesztő-helyetteshez, valakivel – már nem tudom, ki volt –, hogy alkalmazásomat lebonyolítsuk.

Kopogtunk és tisztelettudóan megálltunk a piros alapú műperzsa-szőnyegen. Politúrozott barna íróasztal állott a szoba sarkában, mögötte egy férfi; magas, barna, kopaszodó, élveteg szemű és magabiztos.

– Az elvtársnőről van szó – mondotta a kísérőm.
A férfi felemelkedett ültébôl, elvtársiasan kezet rázott mindkettônkkel, majd rövid beszédbe fogott:
– Ugyebár, tisztában kell lennünk azzal, hogy annak, akit egy pártlap szerkesztőségébe alkalmazunk, meg kell felelnie bizonyos követelményeknek – mondta, miközben a lábamat mustrálgatta. – Például az egészséges társadalmi származás…
Kísérőm figyelmeztetően köhintett:
– Az elvtársnő apja… – és megmondta az apám nevét. – Az édesanyja meg illegalista…
Az olajosképű arca felderült.
– Ja, persze, persze – mégis furcsállóan mustrálgatott, ilyen „egészséges” származású egyedtől nem várta volna el, hogy a nőiesség és szexuális vonzerő bármely vonását is felfedezhesse az új női alkalmazottban. – Rendben van – ismét keményen kezet rázott velünk, és elhagytuk a szobát.

A diskurzus román nyelven folyt, a „lapcsinálás” nem ennek a férfinak a hatáskörébe tartozott: ezt már mások bonyolították, a fővárosi magyar sajtó „öreg hiénái”, akiket a következő hetekben meghívtak a városba, hogy felmérjék a terepet: melyek az erőviszonyok, meddig lehet elmenni a nemzetiségi politika e nagylelkűségének kiaknázásában. De addig a lapnak meg kellett jelennie, ezért a helyi román lap átengedett néhány szerkesztőt, akik tulajdonképpen magyarok voltak, de soha nem írtak magyarul, hadd indítsák be a lapot, egyelőre főszerkesztő nélkül.

Másnap reggel nyolc órakor jelentkeztem a szerkesztőségben. Egy szobába irányítottak, amelyben egy kopaszodó, kövérkés fiatalember és egy savanyú képű idősebb férfi üldögélt. Bemutatkoztam és körülnéztem, hova lehetne leülni.
A kövérkés fiatalember udvariasan egy üres asztalra mutatott:
– A kollégánk terepen van: addig üljön oda az elvtársnő. Engem Dánielnek hívnak, ő pedig Corcescu elvtárs. Ez itt a kultúrrovat, az elvtársnő is a kultúrát csinálja majd, ugye?

Fogalmam sem volt, hogy mit jelent „kultúrát csinálni”. Fél fenékkel leültem az asztalhoz, elővettem egy füzetet és szorgalmasan róni kezdtem belé a sorokat. Legnagyobb meglepetésemre vers lett belőle. Közben félszemmel oda-odapislantottam újdonsült kollégáimra, hogy mit is kell itt csinálni, ők vajon mivel foglalkoznak. A kövérkés fiatalember leveleket olvasott, és mérgesen dohogott:

– Megint egy öreg grafomániás. Legalább az ötvenedik levelet küldi, mindegyikben huszonöt új verssel. Ez pedig – ez egy krónikus, mániákus, szőrszálhasogató és kákán csomót kereső! Eh! – és bosszúsan félrelökte a leveleket. Az öregebbik újságíró valamit pöszmötölt az asztalnál, majd egy idő után felállt, vette a sapkáját, s miután a kövérkés asztalára helyezett egy kéziratot, oldalazva elhagyta a helyiséget, miközben valamit mormogott, mintha azt vettem volna ki, hogy egy üzemi klubba kell mennie.

– Corcescu elvtárs odab…ta az anyagot! – jelentette ki fensőbbségesen a kövérkés, miközben egy pillantást vetett az asztalon hagyott kéziratra. – Azt hiszi, hogy amiért Bukarestből jött, itt felületes munkát is elfogadunk tőle. Semmit sem dolgozik, csak lóg. Megjelent egy verseskötete – na és?

Kínosan feszengtem a helyemen. Ösztönösen megéreztem, hogy a hátam mögött majd rólam is ezt fogják mondani, amikor lapszerkesztésre és terepjárásra kerül a sor. Mint ahogy ez később be is igazolódott.

(Vége következik)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 5.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ