[Önéletrajz]

Szüleim hallgatólagos beleegyezésével, ismerôseim figyelmeztetése dacára, 1970 januárjában megnősültem. A feleségem egy litvániai származású lengyel, francia-angol szakos tanárnő. Mindjárt a házasságkötésünk után szóltam erről az ismert nyomozónak, és találkozót beszéltem meg vele.
– Megnősültem – mondtam neki rögtön, amint helyet foglalt mellettem.
– Tudjuk. Azt is, hogy a felesége idegen állampolgár.
– Igen. Éppen ezért gondolom, hogy most több lehetőségem van annak a megbízásnak a végzésére, amiről többször is beszéltünk.
– Meglehet – mondta László kissé bizonytalanul.
– Akkor mit tegyek? – kérdeztem. – Hajlandók segíteni a különbözô kiadóknál, folyóiratoknál?
– Ezt nyíltan nem tehetjük, de majd találunk rá valamilyen módot – jött a tétova válasz.
– Ha valami érdekeset hallok, jelentkezem – mondtam búcsúzóul.
Azóta nem találkoztam velük. Én nem jelentkeztem, ők sem kerestek.

Nyugodtan teltek a napjaim. Egyre jobban éreztem magam a külkereskedelmi vállalatnál, annál is inkább, mert felszólítottak, hogy végezzek el egy tanfolyamot, és tegyem le a nyelvvizsgát szlovákból, mert szeretnének kiküldeni a Konsumex képviselőjeként Pozsonyba.
A feleségemnek az itt-tartózkodás nem tetszett, hiszen nem tudta a nyelvet, ezért nem tudott a képesítésének megfelelően dolgozni.
1971-ben jelentkeztem szlovák és bolgár nyelvből államvizsgára, és a külkereskedelmi tanfolyamra is beiratkoztam, aminek szeptemberben kellett volna elkezdôődnie. A nyelvvizsgák október-novemberre voltak kiírva, de minderre már nem került sor.
– Nem lenne kedved Lengyelországba költözni? – támadott rám egyik nap H. – Én itt nem találom a helyemet.
– Tanulj meg magyarul, és menj el fordítani, akár hozzánk is bejöhetsz – tanácsoltam neki, de ő hajthatatlan maradt.
1971 szeptemberének elején Gdanskból táviratot kaptunk: „Bátyád anyósa meghalt, a lakás üres. Ha akartok jönni, valamelyikőtök azonnal utazzon ide és foglalja el a lakást.”

Nem sokat törtük a fejünket, ugyanis H. immár terhes volt, és Budapesten csak egy piciny szobában laktunk a szüleimnél, ahol a húgom is lakott a férjével és két gyermekével. Természetesen fogalmam sem volt, mihez is fogok kezdeni Lengyelországban, de mivel a nyelvet tudtam, nem voltam kétségbeesve. Miután a feleségem visszament Gdanskba, engem már nem érdekelt az itteni munkám, csak a kiköltözködésre vártam.

1971 decemberében megszületett a fiunk. Utána anyámmal hamarosan Lengyelországba utaztunk, és én már ott is maradtam, csak néhányszor jöttem vissza Budapestre, hogy elintézzem a konzulátusi útlevéllel és a kitelepedéssel kapcsolatos formaságokat, de több időt töltöttem Lengyelországban, mint Magyarországon. Már sehol sem dolgoztam, csak verseket írtam, fordítottam, miközben a feleségem Gdanskban próbált ismeretségeket szerezni.
1972 nyarán megkaptam a konzulátusi útlevelet, és végleg Gdanskban telepedtem le. Ott semmiféle állandó állásra – mint fordító – nem volt lehetőségem, idegen állampolgárságom okán. Sem a gdanski, sem a gdyniai hajógyár nem volt hajlandó alkalmazni. A sopoti Testnevelési Főiskoláról kaptam néha- néha fordításokat: magyar sportlapokból kellett nekik cikkeket fordítanom.

Feleségem a sopoti Testnevelési Főiskola könyvtárában dolgozott. Nekem sem a városi tanács, sem a kikötők, sem a hajózási vállalatok nem adtak semmiféle megbízást, tehát az irodalom területén, a Rádióban, kiadókban, szerkesztőségekben kellett valamilyen lehetőséget keresnem. A kisgyerekre is sok időt kellett fordítani, ezért segítségül hívtuk az apámat, aki már nyugdíjas volt. Gdanskban fél évet töltött az unokájával. Ő volt egyben a házvezetőnő és a dajka. Így én is, a feleségem is szabadon foglalkozhattunk saját munkánkkal, hivatásunkkal. Amikor már teljesen meggyőződtünk arról, hogy semmilyen állandó, konkrét munkát nem kapok, a feleségem kezdte felkeresni régi művész ismerőseit, habár irodalmárok nem voltak közöttük, csak festőművészek, szobrászok.

Legelôször a Król-családot kerestük fel. A férfi, Z. Król grafikus volt, de kiállításokat nemigen rendezett, hanem a Glos Wybrzeza újság illusztrátoraként dolgozott. Felesége szobrászművész, de ő sem rendezett kiállításokat, habár szobrokat készített, főleg fából. Ő a lakással és a fiukkal törődött. A művészvilágtól elég távol élt, ezért náluk semmiféle segítségre nem számíthattunk, mindennek ellenére tartottuk a kapcsolatot, gyakran jártunk hozzájuk.
A Külföldieket Ellenőrző Hivatal gdanski részlegébe nagyon sokszor behívtak, érdeklődtek, mivel foglalkozom.

– Nem hajlandó nálunk dolgozni? – kérdezte az ott alkalmazásban lévú, szörnyen ellenszenves nú.
– Én hajlandó lennék, ha felvennének – védekeztem.
Erre csak legyintett.
– Majd még beszélgetünk – mondta, és szigorú arckifejezéssel búcsúzott.
Egyszer Gdansk belvárosában, a Mariacka utcában sétálva, a feleségem egy ház földszintjén álló szobrokra mutatott:
– Ezeket Alfons Losowski készíti. Wilnoban született, ott végezte a Képzőművészeti Főiskolát. A háború óta lakik itt. A városháza tornyán álló Zygmunt-szobrot is ő restaurálta – magyarázta.
– Menjünk be hozzá – kértem. – Szeretném megnézni a többi művét is.
Losowski nagy örömmel fogadott.
– Volt néhány magyar ismerősöm – mondta, majd teával és keksszel kínált.
– István írogat és fordít, de nem tudom, kihez forduljunk – mondta a feleségem.
– Nagyon örülök neki, majd kitalálunk valamit – javasolta a szobrász. – Talán már a jövő héten bemehetünk a Kiadóba, elintézhetünk ott valamit.

Tényleg útrakeltünk, szerencsét próbálni. Először a Mariacka utcában lévő Karitas egyesülethez mentünk. Ezt a katolikus egyház tartotta fenn, művészek és tudósok tartottak benne különböző előadásokat.
– Egyelőre nincs pénzünk, és nem is hiszem, hogy lenne itt érdeklődés a magyar költészet iránt – mondta a klub vezetője.
– Mindenesetre ne feledkezz meg rólunk – kérte Losowski, majd a Szeroka utcában található Kiadóba igyekeztünk, amely a Wydawnictwo Morskie (Tengeri Kiadó) nevet viselte. Itt a Szépirodalmi Osztály vezetője fogadott, minden különösebb biztatás nélkül. Következett a Garncarska utcai Rudy Kot (Vörös Macska) nevű ifjúsági klub, de itt senkit sem találtunk. Ugyanígy jártunk az Írószövetség gdanski részlegén is.

Feleségem nem adta fel a harcot. Felkereste Wlodzimierz Lajming festőművészt, akinek a fiát franciára tanította. Wlodzimierzék engem is meghívtak magukhoz. Gdansk belvárosában, nem messze a főpályaudvartól, a Motlawa folyóhoz vezető Dluga utca közelében régi, háromemeletes ház padlásterét építették át lakásnak, nagyon ízlésesen, a nő ugyanis belsőépítész volt. Mindketten nagyon rokonszenvesek voltak, már első találkozásunkkor össze is barátkoztunk.
– Hallottam, nemrég költöztél hozzánk – kezdte a beszélgetést Wlodzimierz. – Meg hogy fordító vagy.
Valahogy eltűnt a feszélyezettségem, amit addig minden új ismerőssel szemben éreztem.
– És prózát vagy költészetet? – szólt közbe a háziasszony.
– Főként verseket, de talán prózát is.
– Tudod, vannak jó ismerőseink, de a legjobb barátom, aki grafikus, Mieczyslaw Czychowski. Őt tartják Gdansk legnagyobb költőjének. Majd beszélek vele, s összehozlak titeket.
– De vigyázz vele, mert rengeteget iszik – nevetett Bohdana.
Én csak vállat vontam, majd más témákról kezdtünk beszélgetni.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 29.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ