A bringázás

Házunk előtt széncinke dalolt. Annyira kitartóan, élesen, vidáman zengte, hogy ci-ci-ci, hogy megirigyeltem. Suliba indulva a park felé kerültem, és a virágzó bodzabokrok melletti juharfán sikerült megpillantanom. Pici volt, hasa sárga, háta zöldes, feje fekete. A második szünetben bementem a könyvtárba, Orsi nénitől kikértem a madárhatározót, és megnéztem, mit írnak róla. Nagyvárosokban is megél, mert alkalmazkodó, elfogadja a mesterséges odút, az ételt, és télen sem hagyja el az országot. Ő a nyitnikék.
A délelőttöm uncsi volt. Alig értem haza, hallottam, hogy a parkon túl, a partizánemlékmű irányából kavarodás hallatszik: rendőr kocsik, mentők, tűzoltók érkeztek szirénázva, és fékeztek a közeli József utcában. Hogy pontosan hol, azt nem láthattam egyik szoba ablakából sem, mert a kilátást hosszú panelház takarta. Nem ebédeltem, gyorsan magamra kaptam a kabátom, és lerohantam.
Sárkányék, a nembarátomék házával szomszédos tömbházat kerítették körül a rendőrök. A kordon mögött ácsorgók tudták, mi történt, hiszen többségüket onnan zavarták ki, ahol kiégett a kilencedik emeleti lakás. A csávó állítólag gyűjtögető volt, és amikor bizonyossá vált, hogy az önkormányzat kirakja, hiszen megjelentek a végrehajtók és a rendőrök, nem nyitott ajtót. Inkább felgyújtotta a sok kacatot, és kiugrott az ablakon. Bokrokra esett, így nem halt meg rögtön. Kórházba szállították. A bámészkodok azt latolgatták, túléli-e a röpülést vagy sem. A tömeg az önkormányzatot szidta, mert luxusberuházásra – új főtérre! – költ milliárdokat, a csókosokat milliókkal jutalmazza, de a szegényeket a kis hátralékért öngyilkosságba kergeti. A csórika évek óta munkanélküli volt, persze hogy elmaradt a számlák fizetésével.
Másnap az önkormányzata közleményt juttatott el az MTI-hez, amelyet átvették az internetes portálok. Azt írták az urak, hogy megrendüléssel fogadták a tragédia hírét. De hát a bérlő öt éve nem fizetett bérleti díjat és közös költséget. A bíróság már másfél éve kötelezte a lakás kiürítésére, hiába.
Felhívtam az újságíró barátnőmet, Bulcsú Beát, és megkértem, írja meg a halálba hajszolt pasi sztoriját. Címet is találtam a cikknek: A tavasz hírnöke Újpesten. Bea nem vállalta. Ilyen kilakoltatás naponta rengeteg van az országban, magyarázta. Az eset sajnos nem különleges. Mit lehetne kihozni egy ilyen cikkből?, kérdezte, és felelt rá. Azt, ha nincs pénzed, elveszett ember vagy. Ilyen kegyetlen a magyar kapitalizmus.
*
Kiderült, hogy Kristóf barátom – névnap ide vagy oda – nem tud Glasgowból hazautazni. Sajnáltam, ugyanakkor örültem is, mert folyton azon törtem a fejem, ha jön, hogyan rejtsem el a Sárkány szeme elöl.
Mivel egyre szebb lett az idő, elhatároztam, kibányászom a gardróbból a rég nem használt bicajomat. Nyáron, vagyis jó nyolc hónapja mentem vele utoljára néhány kört, aztán annyi. Pedig minden tuti volt rajta, a 26 sebességes váltó, a fék, a kormány, a vastag gumikerék, csak a rózsaszín vázat találtam már cikinek. Leporoltam, beolajoztam, ahol kell, és felfújtam a kerekeket. Na de egyedül röpködjek? Anya nem szeretett bicajozni, a felnőtt barátnőm, a Bea dettó, az egyetemista Kingának volt jobb dolga is, mint velem lógni, a többiekről meg kár beszélni.
Felhívtam Lenutát, megkérdeztem, velem tart. Kedvetlenül, szinte unottan válaszolt. Kiderült, amikor átjöttek Magyarországra, kapott egy használt gyerekbicajt, és azt addig tekerte, amíg ki nem nőtte. Más nincs. Megoldjuk, mondtam.
Körbetelefonáltam az ismerőseimet, és kiderült, Vári Rózának, a gyerekorvosnak, Anya barátnőjének nincs szüksége a bringájára. Megbeszéltünk, hogy elmegyek érte.
Különálló, kertes, háromszintes házban lakott Róza a szintén orvos férjével meg annak a két lányával. Közös gyerekünk nem volt. Ő a földszinti részt használta, a két csaj az első emeletet, a férj a másodikat. Arról már régen tudtunk, hogy Róza és a férje között nem dúl a szerelem, vagyis házasságuk formálissá vált. Megesett, hogy egy hétig nem találkoztak, ám ügyeiket intézése miatt számítógépen, e-mailben tartották a kapcsolatot. Rózának mostanra lett elege mindenből. Elhatározta, Londonba megy dolgozni, úgy, mint annyi más kollégája.
Este hétkor érkeztem Rózához. A kerítés, azaz a nagykapu mögött, a duplagarázs előtt ott állt Honda Jazza, azért, hogy ha valamelyik paciensének anyukája hívja, rögön indulni tudjon. A nappalija szinte akkora volt, mint nálunk a három panelszoba. Jobb oldalt polcok, tele könyvekkel, a hall bal oldali falán festmények és fából, csontból, textilből készült tárgyak, amelyeket Egyiptomból, Kínából, Ausztráliából, és még ki tudja, honnan vettek. Róza mutogatott, magyarázott. A festményfal előtt zongora állt. Volt a nagy hodályban még egy bőrkanapé, éjjeli lámpával, szoba közepén kerek asztal bőrfotelekkel. Leültünk, narancslevet ittunk, aprósüteményt majszoltunk.
Rózának rövidre vágott, bordóra festett haja volt. Régebb nem festette a haját, mert azt mondta, az nem illik egy orvoshoz. A haj most belemenős, vagány nőt mutatott, a szeme, a kerek, pufók arca viszont szelíd, gyámoltalan asszonyt. Szemöldökét is kiszedte, ceruzával kihúzatta, ámde a szeme alatt szarkalábak gyülekező helye volt. Amikor mosolygott, mindkét fogsorát mutatta. Mintha Anyával beszélne, úgy magyarázott nekem. Most harmincnégy éves, mondta, és úgy érzi, a sors az utolsó, a legutolsó esélyt kínálja az újrakezdéshez. Ezért megy Angliába. Nem ugrik fejest az ismeretlenbe. Egyeztetett az ügynökségekkel, az angolra fordított diplomáját és szakorvosi vizsgáját az ottani orvosi kamara elfogadta. Tájékozódott a kint dolgozó ismerőseitől. Szerintük hétvégi ügyeletre, háziorvos helyettesítésére biztosan számíthat, a többi majd kialakul. Az is előny, hogy tizenkilenc éve Londonban él az egyik unokatestvére, a Márti, aki nem ment férjhez, és megosztja vele a lakását. A csaj turisztikai irodában dolgozik, bár angol egyetemet végzett.
Elmesélte, hogy az unokatesó hogyan vert gyökeret Londonban. Kalocsán érettségizett a Márti, és mivel jó volt angolból, elhatározta, Londonba megy babysitternek. Március közepén érkezett a Viktória pályaudvarra, ahol már várta őt a negyven körüli Taylor házaspár és a két szöszi gyerek. Az egyezség szerint azért, hogy az ötéves Nick-kel és a hétéves Jessica-val foglalkozik, heti negyven fontot kap. Az angol család túláradó szeretettel fogadta. Még nem mehettek ki a pályaudvarról, mert neki be kellett mutatnia a meghívólevelét, és a külföldiek sora a fülke előtt hosszú volt. Taylorék elmentek az ital-automatákhoz, hogy kólát vegyenek neki meg a gyerekeknek. Amint odaértek, az irtózatos erejű robbanás rázta meg az épületet. Az ötven méterre álló Márti kézfeje is megsérült az üvegszilánkoktól. A káosz egy óra múlva változott igazi pokollá, akkor, amikor egy idős, síró asszony szólította meg, aki Taylorné anyja volt. Közölte, hogy már nem létezik a Taylor család, amely meghívta őt Londonba. A pokolgép darabokra tépte az apát és a két gyereket, a hátrébbálló anya súlyos sérüléseket szenvedett. Az asszony elvitte a kétszintes kertes házba, ahol gyerekfelügyelő lett volna, és kulcsot adott a kezébe. Márti felöltözve aludt az üres ház egyik ágyán, majd a következő napot a városban töltötte, nézte a forgalmat, a kirakatokat, és csak narancsot evett. Egy kiló egy font volt. Az unokáit elvesztő nagymama felajánlotta, töltse ki az egy évet náluk, úgy, ahogy a szerződésben korábban megállapodtak. Ez lehetetlen, tiltakozott ő. Ekkor a nagymama pénzt adott a vonatjegyre, hogy hazamenjen. Egy hónap múlva mégis visszatért Londonba, mert hívta őt az elhunyt gyerekek felépült anyja és a nagyanyja. Családtagnak fogadták. Ilyen tragédia után Magyarországon engesztelhetetlenül gyűlölték volna, de ott csak szeretetben volt része, mondta Vári Róza. Ez az eset is ösztönözte őt, érdemes Angliában próbálkozni.
A történet megrázott. Később megnéztem a bicajt, amit más személyes tárgyaival együtt szintén eladott volna, ha én nem jelentkezem. Esperia nevű alumíniumvázas kerékpár volt, fehér női cross. Nagyon tetszett. Azzal tekertem haza, bár egy kicsit már hideg volt.
*
Szombat délután feljött hozzánk Lenuta, de az ételszagú folyosón maradt, hiába kértem, noszogattam, nem akart belépni. Így kicipeltem a két kerékpárt, és kértem, válasszon. Az én rózsaszín bringám tetszett meg neki.
Borongós márciusi idő volt, sokkal enyhébb, mint a hónap elején, közepén. Nekem volt spéci bringa-ruhám, de nem vettem fel. Mivel csak egy bukósisakom volt, azt sem tettem fel, de neki is kerítettem egy sapkát. Vonakodva tette fel.
A tömbházak mögötti kis parkerdő és a bölcsőde zöld kerítése mellett kikanyarodtunk az autóútra. Mi persze a járdán tekertünk. A transzformátorállomás épülete és a vasúti átjáró után máris Angyalföldön voltunk. Én mentem elöl, és folyton meg kellett állnom, hogy bevárjam. Lenuta óvatosan pedálozott. A Szekszárdi utca és az Új Palotai út sarkán álló üres, szemetes teleknél – ahová néhány éve négyemeletes új házat terveztek, aztán semmi sem lett belőle -, megálltunk.
Lenuta úgy érezte, túl magasan az ülés. Volt kulcsom, állítottam rajta, amennyit lehetett. Csodálkoztam, hogy ilyen raplis. Amíg kiértünk a Duna-partra még kétszer fulladtunk le. Először a Tomori utca után a Gyöngyösi parknál, ahol a virágágyásokban hétféle színű, színárnyalatú árvácska pompázott. Több ezer. Olyan volt, mint egy meséskönyv lapja. Nekem nagyon bejött az egész. Mutatni próbáltam az osztálytársamnak, de ő csak a vállát rángatta. Fájt a feneke. Ez másféle ülés, mint amit megszokott, nyafogta. Felajánlottam, cseréljünk bringát. Talán kibírom, utasított vissza morcosan.
Majd a kabátzsebébe nyúlt, és kihúzott egy kokárdát. Tulajdonképpen csak kettéhajtott nemzeti színá szalag volt gombostűvel.
– Feltegyem? – nézett rám nagy szemekkel.
– Itt? Most? Minek? – tátottam el a szám.
– Gondoltam…, na mindegy – felelte közönyösen.
– Már vége a március tizenötödikei ünnepnek – magyaráztam.
– Azért van, ami még most is hordja – mondta Lenuta.
– Késő. Szerintem már nem kell – mondtam.
– Rendben – válaszolta, és visszasüllyesztette a zsebébe a kokárdát.
A Duna Pláza mögött, a Meder utca elején, a lepusztult csarnok-féle előtt ismét szünet következett. Most a háta fájt. Javasoltam, forduljunk vissza. A fejét rázta. Végre kiértünk a sétányra, ahol bátran lehetett volna tekerni, de mi hamar lesuttyantunk egy padra. Talán ugyanarra, ahol januárban a szatír mutatta meg fütyijét a Lánc utcai suli csajainak.
A folyón irtó hosszú komp húzott el előttünk, mintha kettő vagy négy lett volna összekapcsolva, de nagyon lassan araszolt, hiszen az áramlással szemben haladt Szentendre felé. Én kíváncsi lettem, vajon honnan jöhet, mit szállíthat, hová mehet, de a találgatásba Lenuta nem szállt be. Azt sem mondta, hogy nem tudom. Csak szipogott.
– Szerinted nem érdekes egy ilyen hajó? – kérdeztem már mérgesen.
– Neked – mondta. – Mert te otthon vagy.
– Te is. Már magyar állampolgár vagy, ha jól tudom.
– Az nem számít. Az csak egy papír. Én úgyis csak egy cigány vagyok, jobb esetben román.
– Felejtsd el ezt a baromságot! Nem elég, hogy mások baszogatnak, még te is ráteszel egy lapáttal!
– A nevelőszüleim úgy döntöttek, visszamegyünk Romániába – árulta el a csaj.
– Most?
– Nem most, nem holnap. Majd. Néhány hónap múlva. Mert itt normális munkát nem találnak. Hónapok óta nem fizettük a kéró bérleti díját és a számlák egy részét. Nagy részét. Ki fognak dobni. Mi még csak ki sem ugorhatunk az ablakon, mint az a csávó ott mellettetek, akiről beszéltél, mert a földszinten lakunk. Az itteni tesóim már becsavaródtak: pia, haverok, kokó, züllés. Itt rosszabb, mint ami odaát van.
– Nem hiszem –motyogtam.
– Miért, te tudod, hogy mi van Romániában?
– Nem, de…
– Ott legalább nem lövik halomra a romákat.
– És mi lesz a férjjelölttel? A nagy tuskóval, akihez hozzá akadnak adni.
– Rohadjon meg.
Korábban azt gondoltam, a romlánnyal is úgy fogok szórakozni a Duna-parton, mint a barátnőimmel: lapos kavicsokat dobálunk a folyóba, ahogy a srácok szokták, megpróbáljuk kitalálni, hány perc múlva húz el fejünk fölött a következő, Ferihegy felé tartó repülőgép, a játszótéren hintázunk, mint a dedósok, padon ülve sütkérezünk, és hallgatjuk az éneklő madarakat. Most a széncinkékre fülelhetnénk, és legalább annak örvendenénk, hogy jön a tavasz. Mindez Lenutával lehetetlen volt.
Nemsokára hazaindultunk. Tudtam, többé nem fogunk együtt lógni. Azon gógyiztam, mi legyen most a plusz bringával. Már az enyém is alig fért be a gardrób nevű kócerájba, most itt a másik. Vigyem vissza Róza dokinak? Azt szégyellném.
Visszafelé a csaj egyszer sem szállt ki a kerékpár nyeregből. Majd a lifttel felhozta a bicaját az emeletre. Ismét hívtam, jöjjön be, de ismét lerázott.

(Folytatjuk)