Dokumentumok varázsa
Daczó Katalin sose szenvedett hiányt témában, ötletekben, ámde…

A Csíkszeredában élő dokumentumfilmes [újságíró] nevével az olvasó jó ideje rendszeresen találkozhat a Duna TV legtöbbször istentelenül kurtára vágott riportjai alatt, olykor azonban 15-30 perces dokumentumfilmek alkotójaként is. Daczó Katalint az idei [2007] Film.dok román-magyar dokumentumfilm-fesztiválra három versenyfilmjével is beválogatták, s a Ha eljő az öregség című több díjat is kapott. Beszélgetésünk során azt boncolgattuk, hogy sikerei ellenére érdemes-e az alkotónak manapság dokumentumfilm készítésre adnia a fejét? (Cseke Gábor)

– Mit szóljanak akkor azok a filmesek, akik még díjat sem kapnak?
– A helyzeten mit sem változtat az, hogy az idén szám szerint 3 díj az enyém lett. Sőt, hallom, hogy a román televízió díját is én kaptam volna, ha kiosztják, de nem került rá sor. Viszont tudatták, hogy filmem szerepel ama három között, melyeket a fesztivál anyagából válogatva a román televízió nagyon szívesen bejátszik, természetesen – ingyen. Az, hogy többen is felfigyeltek erre a tulajdonképpen megrendelésre készített filmre, végső soron azt jelenti, hogy a díjakat mégis szakmai megfontolásoknak köszönhetem.

– Nem csak többszörösen nyertes filmje, hanem a Nagy Imréről szóló is rendelésre készült. Hogyan tudott megrendelt filmek esetében önálló elképzelést érvényesíteni?
– Mind a gyulafehérvári Caritasnál, mind a csíkszeredai Polgármesteri Hivatalnál szabad kezet adtak a kivitelezéshez, nem jöttek kész forgatókönyvvel. A Ha eljő az öregség tulajdonképpen a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet öregotthon tíz éves jubileumára készült, de úgy döntöttünk, hogy ne az otthonról szóljon, ne a keretről, ami otthont ad az öregeknek, hanem az öregségről magáról. Mert ahogy a film végkifejletéből is kiderült: nem az otthonokkal van általában baj, hanem az öregség és a hozzá való viszonyulásunk teszi problematikussá az idősek fogyatkozó napjait. Az évfordulón levetített film viszont nem azonos a fesztiválon bemutatott változattal, mert úgy váltunk el az otthonbeliekről, hogy értesítenek, amennyiben változás áll be a filmben szereplők sorsában. Amikor aztán a központi szereplő, Ajtay Sárika néni problémája végre megoldódni látszott – unokái hosszú időn át, akarata ellenére távol tartották őt idős férjétől -, lefilmeztük a Mihály bácsi érkezését, s két ízben is újravágtuk a filmet.

– Mi a titka az eredetiség, az alkotói függetlenség megőrzésének olyan körülmények között, hogy intézmények pénzt adnak megrendelésük fejében?
– Azért tudtunk eredetiek maradni, mert előre lerögzítettük magunknak, hogy mit akarunk, alapos előtanulmányokat végeztünk. A filmjeimhez általában rengeteg anyagot szoktam összehordani. Nagy Imre zsögödi festő esetében ez még könnyebb volt, hiszen az életműve lezárt, a források, azok lelőhelyei ismertek, a helyszín adva volt, így aztán három nap alatt végeztünk a forgatással. Ami a fizetséget illeti, a megrendelők csak a film költségeit állják, az eszmei érték a miénk marad, de ez az, ami sokszor nem igazán kelendő.

– Tulajdonképpen mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja?
– Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998-2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, be csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.

– Milyen sikerrel?

– Nem panaszkodhatom… Csíkszereda nagy múltú utcája, a Virág utca aranykorszakban történt ledózerolása mint téma egy tévés riportom készítése közben fogott meg. Egy idős utcabeli emberrel készítettem interjút, s az általa előadott sorstörténet annyira megérintett, hogy megfogadtam magamban: ha nem is tudom visszaépíteni az utcát ezeknek a megrabolt, tönkretett embereknek, valamilyen módon megpróbálom visszaidézni az emlékét. Ekkor született meg A mi utcánk című látványkiállítás ötlete. Közben a Virág utca lakóinak történetét irodalmi riportban is feldolgoztam, amely a Nyugati Jelen riportpályázatán Kuncz Aladár-díjat kapott, majd része lett annak a könyvnek, amit a kiállítás nyomán, fényképdokumentumokból összeállítottam. De készült film is a témában, mely Áldozat címen az I. Film.dokon szerepelt. Egyik munka se ismétlése a másiknak, a maga sajátos eszközeivel és megközelítési módjával tárja világ elé az otthonaikból kiűzött emberek fájdalmát… Azóta az utcát visszakeresztelték korábbi nevére, Kossuth-utcává, ez is a kiállítás nyomán fogalmazódott meg az érintettek közösségi akarataként, és nagyon jó érzés kezdeményezőnek lenni abban, hogy a fiatalabbak emlékezetébe visszakerüljön a méltatlanul megcsonkított és elpusztított város történelme. Ahhoz, hogy ma már mindenki ismeri Csíkszeredában az évtizedekkel ezelőtt lezajlott tragédiát, munkáimnak is közük van.

– Hogyan talál a témákra? Vagy inkább a témák találnak önre?
– Mi sem egyszerűbb, mert mostanig mindig tele voltam témákkal, ötletekkel, amiknek csak egy kis részét tudtam megvalósítani. Sajnos, a televíziók nem sok lehetőséget adnak a dokumentumfilmesnek, hogy kibontakozzék. A 2-3 perces tudósításokkal csupán lelőni lehet egy-egy jó témát… Témáimat a környezetemből, emberekkel találkozva merítem. Munkám révén hetente 2-3-szor is eljárok Gyergyóba, nagyon sokat stopolok, olykor egy út alatt több gépkocsit is váltok. Ki lehet számítani, az egy év alatt hány utat, hány autót, mennyi sofőrt, embert jelent, nem beszélve a sok történetről, gondolatról, ami ezalatt gazdát cserél. Még mindig gyűjtögetem és feljegyzem őket, reménykedve, hogy egyszer hasznát veszem.

– A Duna TV … műsoraiban felfigyelhettünk néhány, a Talpalatnyi zöld c. rovatban sugárzott riportjára… Úgy tűnt belőlük, közel áll önhöz a környezetvédelem mint téma.
– Ez így is van, ráadásul az adást biztosító Flórafilm stúdió rendszeresebben szokott rendelni tőlünk hosszabb produkciókat is. Nem könnyű műfaj, s ezt is a leginkább az embereken, az emberi történeteken keresztül lehet a leghitelesebben megközelíteni. A környezetvédelmi témák kapcsán sikerült rengeteg olyan emberrel megismerkednem, akiket személyesen is megszerettem, jobban mondva felismertem bennük azt az embertípust, akivel nagyon jól lehet együttműködni. Tudósítói munkám jellegénél fogva ritkán voltam szabadságon, de valahányszor lehetőségem van természetvédelmi filmet forgatni, az számomra nem munka, inkább a megnyugvás maga.

Daczó (Szabó) Katalin sz. 1965. Csíkszentmárton. Tanítóképzőt végzett Székelyudvarhelyen (1983), majd öntő-szakmunkás diplomát szerzett (1988), végül könyvtár-szakos oklevelet szerzett a Szombathelyi Berzsenyi Dániel főiskolán (1993). Volt tanítónő, gyári munkás (raktáros), könyvtáros és újságíró. 2002-től Berszán-Árus György operatőrrel a gyergyószentmiklósi Rubin stúdió keretében készíti filmjeit, tudósításait (a Duna Televízió számára). Eddigi versenyfilmjei: Áldozat (Lakitelki Filmszemle, 2004 – kategória- és közönségdíj, Magyar Nemzet különdíj); Kinda Lázár és a Csíki Traktor (III. Film.dok, 2006 – RMDSZ és Csíkszereda különdíjai); Ha eljő az öregség (IV. Film.dok, 2007 – Csíkszereda, illetve a zsűri különdíja, Csíki Hírlap díj); Zsögödtől Zsögödig (IV. Film.dok); Egy átlagos nap (IV. Film.dok – Bartha Ágnessel közösen). Kötetei: Visszajátszás (Státus, 2000); Megyecsinálók (Sarány Istvánnal, Státus, 2000); A mi utcánk (Csíkszereda lebontott utcáinak emlékére. Csíki Műemlékvédő Egyesület, 2003). Helytörténeti dokumentum- és látványkiállítások: Emlékképek a XX. századból (2001), A mi utcánk (2002), Csíki iskolák múltja (2005). Jelenleg a Hargita Népe munkatársa.  2013–ban dokumentarista riportjaiért megkapta a Székelyföld folyóirat nívódíját.

Forrás: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007. június 9-10.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ