Kolozsváron, a Rákóczi út elején három tucat lépcső vezet Kós Károly író, költő, grafikus, tervezőmérnök villájához. Diófák, orgonabokrok között diszkréten húzódik meg az épület, ahol Kós Zsófia színész-leányával, tanár-unokájával, Enikővel és annak családjával él Károly bácsi. Nagyon kedves kitüntető kötelességemnek teszek eleget, amikor a Marosvásárhelyi Rádió mikrofonja mellett átadhatom Márton László gyergyószentmiklósi mérnök – interjúláncunk legutóbbi alanya – jókívánságait, amely így szól: „Isten éltesse Károly bácsit, erőben, egészségben!”

– Tessék megengedni drága jó Károly bátyám, hogy közelgő 94. születésnapja alkalmából a hallgatóink és a magam jókívánságait is átnyújthassam: erőt, egészséget és sok örömet!
– Köszönöm szépen, fiam, jólesik, mert más úgy sincs az embernek, mint az a kicsi egészség – még, ami van –, igazán köszönöm… Csakhogy mellészegődik a vénség is, de hát ez már így jár. Nem panaszkodhatom, mert nekem szervi bajom nincs, csakhogy már a szív gyengül és az ér lassan meszesedik. Ezen nincs mit csodálkozni, mert tényleg nemsokára 94 leszek.
– Pontosabban december 16-án… De látom, az egyharmad cigaretta mindegyre előkerül…
– Muszáj, fiam, muszáj, már kereken nyolcvan éve szívom, nem is hagyom abba, pedig az orvosok arra buzdítanak. Miért hagyjam abba? Eddig is megszolgált az a tüdő, s amíg élek, kitart, nem? Most már úgyse tudok csinálni semmit, és ez a legnagyobb baj, mert igazán dolgozni már nem tudok…
– De mesélni nagyon sok mindent elmesélhet a mai fiataloknak.
– Ajaj, fiam… De a sok mesélés is kifárasztja a magamfajta öregembert… most már csak úgy elmélkedem…
– Ami azt illeti, van is amin elmélkedni, mert ha csak a sok épületet venné számba, amit tervezett, már az is sok időt venne igénybe. Milyen tőről fakad az úgynevezett Kós Károly-stílus? Népi elemet, motívumot lehet benne felfedezni, sajátos népi építészeti formanyelvet.
– Nemcsak a népi építészetre, de a hagyományokra is nagy hangsúlyt fektettem fiatalkoromban. Mielőtt kollokválhattam volna, sokat járkáltam itt Erdélyben jobbra-balra, s felfedeztem, hogy nagyon sokféle építészet létezik, mert ugye három nép élt egymás mellett – magyar, szász, román – mind megépítette a maga stílusában az épületeit, mert az élet körülményei következtében mindegyik nép kialakította a maga szemléletét, amit befolyásolt a maga stílusában a maga népi művészete, sőt az iparművészete is. Ebben a nagy kavarodásban rengeteg rokon vonást fedeztem fel, és tudat alatt bennem is kikristályosodott és megmaradt mindmáig. Én szüleimmel éltem Kolozsvárt is – szóval egy magyar helységben, amely Kalotaszegnek a szélén fekszik, mert ugye Györgyfalva is idetartozik Kalotaszeghez. Szebenben, szászok lakta területen is éltünk, amit körülvesznek a román községek. Főleg a hegyi községek voltak érdekesek, s aztán én szerettem csavarogni a hegyekben, az erdőkben, és így megismertem a hegy román népének az építészetét, de megismertem magát a népet, a munkaeszközeit, a népművészetét, s aztán – ezt vittem én magammal Budapestre. Beiratkoztam az egyetemre mérnöknek, mert az apám így akarta. Időközben úgy éreztem, hogy olyan száraz dolog vasúti mérnöknek vagy éppenséggel vízmérnöknek lenni. Mikor két évet lekollokváltam, azt mondtam – alászolgálja, megyek át az építészetre. Aztán ott folytattam, s így lett belőlem építészmérnök…
– Emellett író…
– Ott is csak építész vagyok. Ott is felépítem magamnak azt, amit mondani akarok. Összeszedem magamnak az építőanyagokat, alapot rakok, ráépítem a mesét, kidíszítem, hogy kijöjjön valami egész, ami mond valamit. Aztán úgy tervezgettem az épületeket is, hogy rárakosgattam azokat a tapasztalatokat, amiket magammal vittem, amit aztán elkereszteltek „magyaros stílusnak”.
– Az egyetemen engedték a professzorok, hogy Károly bácsi megteremthesse a saját formanyelvét?
– Szerencsémre olyan professzoraim voltak, hogy még örvendtek is a saját kísérletezéseimnek, engedték, hogy végül is kifejezhessem magam. Én pedig ragaszkodtam a kifejezési eszközeimhez, formáimhoz, ezért vélik egyesek felfedezni az építészeti munkáimban, – s ez vonatkozik az irodalmi alkotásaimra is – a sok, Kalotaszegen összegyűjtött elemet, amiket aztán az irodalmárok meg az építészkollegák kalotaszegi népművészeti elemeknek neveztek. Én rájuk hagytam… mert ez volt nekem kéz alatt. Ehhez jutottam el. Szerettem Kalotaszeg vidékét, s aztán ezért telepedtem meg ott, mert otthon éreztem magam, otthon a természetben, a faluban és az emberek között.
– Most beszéljünk egy keveset az elkészült épületekről, amelyeket Kós Károly bácsi tervezett. Mindig jóleső érzés tölt el, valahányszor megállok a sepsiszentgyörgyi Múzeum előtt, vagy a sepsiszentgyörgyi Megyei Kórház épülete előtt, a marosvásárhelyi gazdasági iskola, vagy a Közüzemek épülete mellett, éppenséggel a budapesti Állatkert bejáratánál, mert tudom, hogy azokat Károly bácsi álmodta tervezőasztalra.

Részlet a Kós Károly világa, 1912 c. retrospektív kiállításról

– Nekem ebben aránylag szerencsém volt. Nem törekedtem arra, hogy szabad művész legyek, de a dolgok úgy alakultak, hogy mégis szabad művésszé váltam, de mindenekelőtt a mérnöki pályámat tartottam fontosnak. Amikor végeztem Budapesten az építészmérnökin, Kolozsvárra jöttem, akkor épp megürült egy építészállás a városházán. Jelentkeztem is Póczinál, hogy alkalmazzanak, el is fogadták volna a jelentkezésemet, de a főmérnöki állásban, magamnak egyébre nem is tellett volna az időmből, s a város polgármestere hallani sem akart arról, hogy a kolozsvári városi főmérnöki állásomban egyébbel is foglalkozzam. Akkor én vettem a kalapomat. Lényegében ezért nem lettem építész főmérnök Kolozsváron. Akkor felmentem Budapestre, vissza az Építészeti Műegyetemre, s megkerestem a volt professzoromat – Schulek Frigyest…
– Arról a Schulekről tetszik beszélni, aki a Halászbástyát tervezte?
– Igen, róla van szó. Azért mentem hozzá, mert negyedéves koromban őt választottam tervező professzoromnak, mert akkor lehetett választani az ókori, a reneszánsz és a középkori tervezési oktató professzorok között. A középkori tervezést Schulek tanította, a reneszánszot Hausmann – aki a budai Várpalota hátsó részét átépítette, és ő tervezte a New York-palotát is –, aztán Nagy Virgil volt az ókori tervező tanszék vezetője. Schulektől féltek a növendékek, mert nagyon szigorú professzor volt, de én őt választottam. Összesen ketten választottuk őt, engem szeretett a professzor úr. Ezt csak azért vetettem közbe, hogy megértsd, ki az a Schulek, akihez visszamentem tanácsért, s azt mondtam neki: – Nézze, professzor úr, maga Konvey kollegámat beprotezsálta a Műemlékek Bizottságához, vagyis a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelőségéhez, az ottani építészeti tervező irodájához… Protezsáljon be engem is oda… Gondolkozik az öreg, de közben ez nekem borzasztóan rosszulesett, hogy engem nem akar munkához segíteni. Kezdtem kérlelni, mire a professzor kijelentette, hogy nekem most nem szabad hivatalba menni, csakis szabad pályára. Két hét múlva elküldte hozzám Pogány Móricot, hogy menjek hozzá inaskodni. Így aztán szabad építész maradtam, nem lettem hivatalnok. Úgy lett, ahogy Schulek professzor akarta. Akkor kezdtem a középületek tervezéséhez. Aránylag kötetlen munkaidőm volt.
– Hadd mondjam el hallgatóinknak, hogy akkor tájt indította meg Kós Károly a Kalotaszeg című lapot is.
– Igen, mert akkor jutott idő arra is. Sztánán csináltam a lapot, ott írtam, tördeltem, s aztán Bánffyhunyadon nyomtuk egy olyan nyomdagépen, amelyet lábbal kellett hajtani, mert nem volt villany. Kezdetleges módszerrel, de annyi lapot nyomtunk, ahány előfizetőnk volt. Más lapokban nem jelenhetett meg se Móricz Zsiga, se Ady Bandi – mert ugye, kiátkozták. Nálam a Kalotaszegben megjelent, és az eretneknek titulált költőt én mutattam be az olvasóknak.
– Az már irodalomtörténeti tény, hogy Móriczot és Adyt az erdélyi lapokban csak azért jelentették meg, hogy meggyalázhassák, a Kalotaszeg című lapban pedig méltató írások láttak napvilágot…
– Móricz Zsigával úgy egyeztünk meg, hogy tőle azt jelentetek meg, amit akarok, s ezért tőlem egy tiszteletpéldányt kapott. Így jelentettem meg egyik novelláját. A lap csak egy negyed évig jelent meg, mert kaptam egy olyan munkát, hogy fel kellett mennem Budapestre. Az előfizetőimet átadtam Kováts Dezsőnek, az Erdélyi Lapok szerkesztőjének…
– Ezzel megszűnt a Kalotaszeg című hetilap, amelyben Kós Károly első novellája is napvilágot látott.
– Igen, de azt már nem mertem a saját nevem alatt kiadni…
– Pedig Kós Károly neve alatt sok minden megjelent. Ilyen például a szakirodalomban: A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, A székely nép építészete. Ezenkívül jelentős népművészeti, szépirodalmi műveket is publikált, mint amilyen a Kalotaszegi krónika, Kőből, fából házat… igékből várat, a Varju nemzetség, az Országépítő, s nem utolsósorban a Budai Nagy Antal című történelmi drámát, amelyet Károly bácsi szülővárosában – Temesváron, a Magyar Színházban – az idén, tehát 1976 végén visznek színre.
– Halljunk oda, ezt nem is tudtam! Tudod, fiam, én már nem olvasok semmilyen lapot, a kolozsvári Igazságon  kívül, de ez egy igazán jó lap – bizonyisten. A többit nem olvasom el…
– Ennek a hírnek az a forrása, hogy a napokban Marosvásárhelyen vendégszerepeltek a temesváriak, és Sinka Károly, a temesvári Magyar Színház igazgatója elmondta egy interjúban, hogy már készülnek a 30 évvel ezelőtt bemutatott Budai Nagy Antalt újra színre vinni. Remélem, hogy a bemutatóra meghívják Kós Károly szerzőt is, mert úgy illik, hogy a szerző is hajoljon meg a függöny előtt…
– Hát engem mind hívhatnak, mert én innen úgysem tudok elmozdulni. Az orvos megtiltotta a nagy mozgásokat, 94 évesen nem autókázhatom Kolozsvárról Temesvárra, az nagy út már nekem, fiam… Vigyázni kell a szívemre, mert már volt egy súlyos infarktusom, amivel három hónapig feküdtem, s alig tudtak helyrehozni, mert közben a kórházban is kaptam két gyengébb infarktust, úgyhogy nem nagyon utazgathatom, legfennebb, ha a temesváriak el nem jönnek ide a sétatéri színházba, esetleg odáig még a leányomék elvinnének… Azt még megnézném…
– Mivel Temesváron is hallható a Marosvásárhelyi Rádió műsora, talán ezzel az interjúval is sugallhatjuk a temesvári színészeknek, hogy országjárás közben ki ne feledjék Kolozsvárt, mert a szerző Kós Károly is szeretné látni a darabot. Ezzel témát is váltanék, ugyanis a napokban került ki a nyomdából képregény formájában a Varju nemzetség, a legfiatalabb olvasók nem kis örömére. Így most az ön unokájának, Enikőnek a kislánya – Fruzsina – is elolvashatja a dédnagypapa alkotását…
– Ojjé! A Fruzsina nevű dédunokám még nagyon kicsi, alig töltötte a két és fél évet, de azért szereti lapozgatni a könyveket. Ez a Fruzsina nagyon szeret engem, csak már nincs türelmem. A múltkor is meghívtak az iskolába a kisgyerekek közé, de már nem tudok mesélni nekik, pedig szeretem őket, csak valahogy már nincs türelmem, na… De hát így van ez rendjén, fiam… (…)

(1976. december 11., Kolozsvár)

Egy vallomással egészítem ki az interjúlánc írott változatát, ugyanis 1977 augusztusában küldte a mikrofont Márton László gyergyószentmiklósi mérnök – az általa nagyra becsült és tisztelt – Kós Károlyhoz, az akkor már 94. életévében járó költőhöz, íróhoz és grafikushoz. Tudtam, hogy az aggastyán Károly bácsi visszavonultan él, nem sokszor mozdul ki otthonából, nem nagyon fogadott senkit – rádiósokat, tévéseket pedig különösen nem. Ennek ismeretében próbálkoztam megközelíteni az interjúlánc immár leendő 82. alanyát. Hogy ne kapjak kosarat, mert akkor megbukik a sorozat, vagy legjobb esetben új ajánlatot kellene kérnem Gyergyószentmiklóson, ezért – bevallom férfiasan – biztonsági lépéssel kezdtem. Tudtam, hogy Kós Károly nagyon szereti kedvenc unokáját, Czeglédy Enikőt, akivel viszont nagyon jó barátságban voltam, ugyanis a Bolyain együtt kezdtük egyetemi pályafutásunkat a Filológia karon. Ő az Angol, magam pedig a Magyar Nyelv és Irodalom szakon tanultunk, és ami még ennél is közelebb hozott bennünket többedmagunkkal, az a színjátszó csoport volt. Ugyanis az Afinogenov Kisunokám című darabjában a főszerepet Enikő játszotta, a férfi főszerepet, Leonyid Boriszovics szerepét pedig jómagam, melynek rendezője Szabó Ódzsa volt, aki a Magyar Színháznál főállásban dolgozott, de még a Kolozsvári Rádióban is kaptunk Enikővel közös szerepet. Végül is megalapozott volt, hogy hozzá fordultam segítségért, csupán arra kértem Enikőt, hogy udvaroljon ki a drága Nagypapától egy félórányi fogadóórát a Vándormagnó számára. Mindent elmagyaráztam, amit a műsorról tudni kellett, különben is ismerte már. Létrejött az összeesküvés. Én pedig, másnapig, kétségek közt vártam az eredményt, és – legnagyobb örömömre boldog, kivirágzott arccal, lelkendezve érkezett Enikő a hírrel:
– Győztünk, Jánoska! Holnap 10 órára várunk. Nem volt az egy sétagaloppozás, még édesanyámat – Kós Zsófia színésznőt – is bevontam a nagyapám „lerohanásába”…
– Tudtam, hogy te egy angyal vagy, Enikő! –, és megöleltem…
Ha Enikő nincs, akkor talán soha sem került volna sor a beszélgetésre, mert – legnagyobb szomorúságunkra – kilenc hónappal az interjú után Kós Károly befejezte földi pályafutását, csupán a szalag őrzi a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában a Károly bácsi hangját. Erről a szalagról készült ez az írásos változat. Ha olvasás közben hozzáképzeljük az ezerráncú, jóságosan morcos arcát, meghalljuk kissé megfáradt, rekedtes hangját, akkor olvasóink is gazdagabbak lesznek egy élménnyel.

Forrás: Csifó János – Megy a magnó… MEK, 2013