A letűnt diktatúra idején nem adatott meg számunkra, hogy nyilvánosan is megemlékezhessünk Kós Károly születésének századik évfordulójáról. Mindaz, amit a neve tudatunkba idéz, éppen akkoriban került újból anatéma alá. Ezúttal Raoul Şorban feljelentése alapján. (Előzőleg a kádári Magyarországon került indexre a Romániai Magyar Írók sorozat­ban megjelent Hármas könyve, mert a bukaresti szellemőrök 1969-ben „elfelejtették” kihúzni Móricz-emlékezéséből Kun Béla – korántsem dicséretes – erkölcsi/politikai jellemrajzát, és főként azt, hogy Kós egykori kolozsvári iskolatársa később „a magyar szovjet­köztársaság diktátora lett”…) Kányádi Sándor ismert soraival vigasztalódtunk: „magaslik, nem porlad / a megtartó / példa”. Aki életében a Kárpát-medencei századok mélységéig visszanyúló Idő architektúrája szerint dolgozott, annak művét holtában sem porlaszthatja szét a diktatúra eróziója. Barázdált orcájáról ugyanúgy aláfolyik, „mint az olvadó hó / a vén Maguráról”.

A Kós-centenárium közeledtével azzal készültem hamvába holt ünnepünkre, hogy hónapokon át egyik legközvetlenebb munkatársát, Debreczeni Lászlót faggattam „a mi reneszánsz emberünkről”, csaknem minden péntek délben. Ez a beszélgetés sem jelenhetett meg a Korunk 1983 novemberére tervezett Kós-számában. Megjelent viszont 1985. október elsejének hajnalán a lakásunkon néhányadmagával egy Ungvári nevezetű hírhedt szekusezredes… Gáll Ernő 2003-ban megjelent Naplójának első kötetéből bővebb felvilágosítást kaphat erről is az érdeklődő.(1)

A hetvenes évek elején, amikor először kerestem fel Kóst, a délutáni diskurálást és a levélírást tekintette alapvető műfajának. Fájós lábait sámlira helyezve arról panaszkodott: nem sok örömmel jár az, ha magas kort ér meg az ember. Kortársai rendre mind kihaltak mellőle, az utána következőket pedig lekötik a mindennapi teendők. Szerencsére akadnak még jó néhányan – közülük sokan Magyarországról –, akik érdeklődésükkel életben tartják. Rendszeres látogatóinak egyike Debreczeni László volt. A Sas Péter gondozásában 2003-ban megjelent impozáns leveleskönyvben arról olvashatunk, hogy Kós 1977 januárjában mindvégig hiába várta egy kis beszélgetésre Debreczenit, és aggódva érdeklődött távolmaradásának okáról. (2 )

Bizonyára ennek a ragaszkodó szeretetnek is köszönhető, hogy Debreczeninek is életformájává vált a múltidéző diskurálás. Most is magam előtt látom, amint kimért, határozott léptekkel Kós Károlyhoz igyekszik éppen; aztán fel-felmagaslik a Vármegyeházával átellenben, Jancsó Bélától jövet. Ha a patinás Farkas utcában járok, még mindig az az érzésem, hogy csak épp azért nem találkozunk, mert betért László Dezsőékhez. Kávéhiányos időkben is mindig várt rá egy csésze párálló fekete dr. László Ferencéknél a Király utcában, ahol közös témánkról, az Erdélyi Fiatalokról folyt az eszmecsere a nyolcvanas évek első felében. Viszonylag magas kora ellenére (nyolcvanhárom éves korában hunyt el 1986-ban) nem írt önéletrajzi visszaemlékezést. Némely kortársa önéletírását ugyanis annyira megbízhatatlannak tartotta, hogy következetesen kitért az efféle ösztönzések elől. A múltról, akárcsak az elhunytak emlékéről, nem(csak) a szépet, hanem az igazat kell kimondani – hangoztatta gyakorta.

Még abban is „Kós-követőnek” bizonyult, hogy azt akarta: beszélgetőkönyvünk, a Vigyázó torony(3) úgy hagyjon képet róla az utókorra, mint Benkő Samu életműösszegző beszélgetőkönyve Kós Károllyal.(4) Az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársaként is az ő transzszilván eszmeisége és művészeti elvei alapján dolgozta ki az erdélyi magyar értelmiségnevelés 1930 és 1940 közötti műhelyének művelődéspolitikai célkitűzéseit. De tévedés lenne ebből arra következtetni, hogy a nyomdokaiba lépő akkori fiatalok csak a transzszilvanizmus igehirdetőjét méltatták. A lapszerkesztő, az író, az építész, a művészet- és művelődésszervező Kós Károly portréja is rendre kirajzolódik az ifjúsági lap évfolyamaiban.

Jancsó Béla és László Dezső mellett Debreczeninek jelent meg a legtöbb írása a folyóirat hasábjain, és ezek közül a leghangsúlyosabbak és máig helytálló érvényűek kétségtelenül azok, amelyek közvetlenül Kós munkásságával foglalkoznak. Kezdődik a sor mindjárt az 1929-ben megjelent Erdély című kultúrtörténeti vázlat bemutató elemzésével,(5) majd az 1931-es Kalotaszeg ismertetésével.(6) Ő az, aki felhívja a figyelmet a Kós korai transzszilvanizmusát tükröző Régi Kalotaszegre (1911),(7) illetve az 1912-ben Sztánán szerkesztett Kalotaszeg című képes hetilap nemzetpolitikai jelentőségére.(8) Születésének félszázados évfordulóján Kós művészeti írásairól értekezik, és meglepő biztonsággal jelöli ki helyét a magyar művelődéstörténetben: „Ami Ady Endre és Szabó Dezső az irodalomban, Bartók Béla és Kodály Zoltán a zenében, az Kós a magyar művészetben…” Találóan hozzáfűzi, hogy sokoldalú tehetsége főként az építőművészetben hozott teljesen újat és eredetit: „amit addig nagy sötétségben és a vaktában tapogattak, Ő határozottan tapint reá egy magyar építőművészet gyökereire”. „Kós Károly már húsz-harminc évvel ezelőtt is azt az utat járta – olvashatjuk a folyóirat 1933-as őszi számában –, amelyet mi járunk ma. És amit ma kényszerűségből teszünk, azt ő a maga szántából tette, vállalva szenvedést, fáradtságot, megölve álmokat, áldozva életet. Hogy mi, kikről bizonysággal hitte, hogy jövünk, ne tévelyegjünk, hanem ösvényünk legyen bár…”(9) Amikor ezt a szövegrészt 1983 októberében emlékezetébe idéztem, hozzáfűzte: „Minthogy elsősorban ő is a kisebbségi közösségünk ügyét és ebben kiváltképpen a nép ügyét szolgálta, az ő problémáit a mieinknek tudtuk. […] Ezért kellett aktívan és nagyobb súllyal propagálnunk őt. Segíteni kellett, amennyire tőlünk telhetett, morálisan, az őt körülvevő hivatalosok magatartásával szemben. Fel kellett mutatni igazságait. Az ifjúság felvilágosításával, megnyerésével szerettünk volna neki tömeghátteret teremt­ni.”(10)

Az is kiderül persze, hogy Kós sem volt közömbös az Erdélyi Fiatalok munkája iránt: előadásokat tartott a lap által szervezett szemináriumok keretében, zsűritagként népművészeti pályamunkák elbírálásában vett részt, Debreczeni László könyveiről ő ír az Erdélyi Helikonban.(11) Ismerteti Mikó Imrének a folyóirat kiadásában 1932-ben megjelent falufüzetét (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés), bár fenntartásainak is hangot ad.(12) Nagyfokú tudatosság rejlett abban, hogy a harmincas évek elején ott találjuk Kóst az Erdélyi Fiatalok mozgalmának támogatói között. „Mivel a falufejlesztési mozgalmat sok másnál fontosabbnak tartom – írja László Dezső szerkesztőnek 1930. szeptember 27-én kelt levelében –, tehetségem szerint ebben a munkájukban számíthatnak reám.” Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a lap az évi falu­pályázatára beérkező néprajzi-népművészeti dolgozatok elbírálásában örömmel vállal részt. A következő évben Néprajzi feladataink, illetve Az erdélyi magyar népművészet kifejlődéséről címmel tart két előadást a faluszeminárium keretében, és feltehetően ezek hatására kerül be az 1931-es falupályázat tételei közé a népművészet és a háziipar általános helyzetének a felmérése is. (Talán nem érdektelen megemlítenünk, hogy Dóczyné Berde Amállal és Kovács Dezsőnével egyetértésben Nagy Jenő munkáját tartotta „dicséretre érdemesnek”.) Az első falufüzetek megjelenése után pedig Kós könyvét hirdeti harmadiknak – Népművészetünk és iránta való feladataink címmel – az Erdélyi Fiatalok. És ezek után is tartogat még meglepetést számunkra a folyóirat.

A Népművészetünk és iránta való feladataink megjelentetésére azonban – kellő számú előfizető, illetve a báró Bánffy Ferenchez hasonló támogatók híján – nem került sor. A kedvezőtlen mozzanat azonban nem lazította, inkább erősítette Kós és az Erdélyi Fiatalok kapcsolatát. A folyóirat 1932-es évfolyamának január-februári számában ugyanis erre a hírre bukkanunk: „Régi óhajunknak teszünk eleget, amikor annyira fogyatékos művészeti képzettségünk pótlásához kezdünk. Március második hetében (kedden este 8 órai kezdettel) indul be művészeti előadás-sorozatunk, amely az ún. magyar művészet problémáját fogja megvilágítani az irány egyik úttörője és legkiválóbbja: Kós Károly két előadása által…” (13) Az előadás-sorozatot meghirdető Debreczeni Lászlót az a felismerés vezérelte, miszerint az értelmiségi pályára lépő fiatalokat is meg kell ismertetni „a népi művészetek jelentőségével, az újkor hasonló törekvéseivel, a XIX. századi angol John Ruskin és William Morris eszméivel s az ezekből kisarjadt angol, finn és magyar eredményekkel: építészetben, iparművészetben, grafikában. Tudatosítani kell egy új, »egész­­séges« művészeti szemlélet és ideál kialakításának a szükségességét a kisebbségi létfeltételek között. Ezekhez a problémákhoz az egész magyar nyelvterületen sem lehetett Kós Károlynál kiválóbb látású és felkészültségű mestert találni.” Debreczeni elképzelése az volt, hogy miután sikerült érdeklődést keltenie a művészeti kérdések tanulmányozása iránt, beindítja a művészeti szemináriumot. Ugyanakkor a falufüzetek mintájára felvázolta egy irodalmi-művészeti sorozat tervét az általános műveltség és a „művészeti kultúra” terjesztése érdekében. Négy füzet már nyomdakész állapotban is volt, de ahogy Kós népművészeti füzetéhez, a gazdasági válság idején ezekhez sem tudtak pénzt szerezni.(14)

A harmincas évek derekán a szépíró Kós Károlyra irányul az Erdélyi Fiatalok figyelme. Ez nem csoda, hiszen mind Az országépítő című regénye (1934), mind pedig a Budai Nagy Antal históriájából írt színműve (1936) időszerű kérdéseket feszegetett. Avatott tollú, vérbeli esszéista ír mindkettőről, Jancsó Béla, aki nem csupán esztétikai szempontokat érvényesít elemzéseiben. Óhatatlanul előtérbe kerülnek az ideológiaiak is.(15) Az országépítő kapcsán mindenekelőtt a Kelet-Európa légkörét feszültté tevő német szupremációs törekvések veszélyére hívja fel a figyelmet. „Török-tatár pusztítás csak a magyar politikai hatalom ellen tör – olvashatjuk okfejtésében –, a német elnyomás a kereszténység első terjeszkedésétől kezdve együtt járt a magyar lélek összes megnyilvánulásainak: ősi zenének, népművészetnek stb. pusztításával.” Más vonatkozásban pedig azt fejtegeti, hogy a Habsburg-dinasztia uralma nemcsak a magyarság elnyomását jelentette, mérhetetlen kárt okozott azzal is, hogy megmérgezte a vele együtt élő, ugyancsak elnyomott népek lelki békéjét. A történelmi tények újraértékelését sürgeti tehát, új magyar gondolkodás megteremtését, a külső veszélyekkel számoló kisebbségi életlátás kialakítását. A Budai Nagy Antal is arra ad lehetőséget – mind Kós, mind Jancsó – számára, hogy „a kívülről jött, az itteni viszonyokat és lelkeket egészen nem ismerő és tekintetbe venni nem tudó s mégis türelmetlen eszmei fanatizmus” ártalmasságát érzékeltessék, „mely tragédiába fullasztja a másik erő hősies eredményeit; a másik erőét, melynek ez a kérdés nem az eszmei győzelem, de e több és jobb itteni élet, a saját életének teljes felelősségű kérdése, mely fejlődni akar, de a saját viszonyai által szabott mértékben, a maga módján és a maga embereivel, önmagáért”.(16) Aki belülről ismeri az Erdélyi Fiatalok mozgalmát, az tudja, hogy 1937 derekán, amikor Jancsónak ez a cikke megjelent, a fenti gondolat erős hangsúllyal jelentkezett a folyóirat hasábjain. Azt azonban nem méltányolta eddig kellőképpen senki: a lap vezéregyéniségei nem kis erkölcsi bátorságról tettek tanúbizonyságot (s ez együtt járt a demokráciaigény következetes ébrentartásával), amikor szembeszálltak mindenfajta fanatizmussal, eszmei türelmetlenséggel.

Találóan mondotta Kós koporsója mellett Domokos Gé­za a házsongárdi panteonban: fejedelmet temetünk. Valóban az országépítők közé tartozott – egy országveszejtő században. Már az is mennyire jellemző, hogy – vallomásaiból tudjuk – életében mindig akkor érezte magát a „legnagyobb úrnak”, amikor anyagilag a legszegényebb volt. Mint például az első világháború kellős közepén, amikor a „sors szeszélyes akaratából” – gróf Bánffy Miklós jobbkezeként – részt vesz az utolsó magyar király koronázási szertartásának előkészületeiben. Azt pedig tán előszámlálni sem lehet, hogy az ország­omlás utáni helyzet­ben mi mindent tett választott szülőföldjén erdélyi magyar – és nemcsak a magyar – sorstársaiért. Merthogy az országos gondok megoldására irányuló figyelmét nem kerülték el a legkisebb települések ügyes-bajos dolgai sem. Mindenütt ott volt, ahová a szükség szólította. Márpedig ez sokfelé szólította.

Amikor épp nem tervrajzai fölé hajolt az 1911-ben épített Varjúvárban, amikor nem léleképítő műveit rótta időben és térben messze világlóan, Sztánán gyepet szelídített, kopár domboldalakat gyümöl-csösített, fiaival nemegyszer még a gyérnek mutatkozó búzavetést is megkapáltatta, szegény sorsú kalotaszegi fiatalok számára Bábonyban tangazdaságot létesített, a korszerű gazdálkodásban őt követőket ellenszolgáltatás nélkül ístápolta, a második világégés után pedig mezőgazdasági építészetre okította a leendő nagyüzemi gazdamérnököket. Máig hatóan bizonyítva: szakértelemmel, leleményességgel és a kisebbségi helyzet megkövetelte többletmunkával kellő létbiztonságot teremthetünk magunknak és utódainknak. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy három nép épített és szellemi örökségének tekintette az erdélyi falut. Gazdag múltjával – európai jövendőnk zálogának. Ezért is támogatta olyan szívesen a Duna-konföderáció eszméjében gondolkodó Erdélyi Fiatalok falukutatásait. Néppártszervező tevékenysége, közéleti állásfoglalásai, az erdélyi örökséget funkcionálisan továbbépítő művei alapján pedig méltán tarthatjuk számon a megtartó kisebbségi életstratégiák megteremtőinek sorában.

Ennyiből is kiderülhetett, hogy korszakokat köt össze ma is tudatunkban Kós Károly neve. Örökös újrakezdéseinkben minden korban nélkülözhetetlen erőtartalékunk, tettre serkentőnk, szellemi magatartásmodellünk.

„Mérnök vagyok, és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes – írta Reményik Sándornak 1925. szeptember 16-án Kós Károly. – Az erdélyi magyar sors irányítása is csak ilyen építmény. Ha nem a valóság (a sokszor borzalmas valóság) fundamentumára, ha nem becsületes munkával és a szerkesztés tudásával, az egyensúly törvényeinek megfelelően építünk, akkor az az épület sohasem lesz igazi épület, de hazug, kontár munka, potemkin-falu, amerikai kulissza, mellyel csak magunkat, csak a mi népünket csaljuk meg, senki mást.”

Kós sok-sok terve, elgondolása kivitelezésének nem kedveztek persze a kisebbségi évtizedek. (17) De ajövőt illetően önmagán túlmutató jelentősége lehet, hogy az általa 1948-ban újratervezett 17. századi siklódi református templom – magyarországi, németországi és hollandiai összefogással, no meg a helybeliek érdemdús hozzájárulásával – a kilencvenes évek elején újjáépülhetett. Történelmi elégtételnek nyilvánvalóan ez önmagában még korántsem elegendő, de annak tanúsításához nem kevés: az Idő végső soron mindig azokhoz pártol, akik pártállástól függetlenül mélyen benne élnek a történelemben, és nemcsak a kedvező viszonyok okos kivárásával, hanem – ha a szükség úgy kívánja – kedvezőtlen feltételek közepette próbálják szűkebb és tágabb közösségük javára fordítani a történelmi erőviszonyokat.

(1) Gáll Ernő: Napló I. 1977–1990. Sajtó alá rendezte Gáll Éva és Dávid Gyula. Az előszót írta Gálfalvi Zsolt. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 11–40.
(2) Kós Károly levelezése. Szerkesztette Sas Péter. Mundus Magyar Egyetemi Könyvkiadó, Bp., 2003. 822.
(3) Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1995.
(4) „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”. Benkő Samu beszélgetések Kós Károllyal. Kós Károly rajzaival és metszeteivel. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978.
(5) Debreczeni László: Kós Károly: Erdély. Erdélyi Fiatalok, 1930. 3. 45–46.
(6) Uő.: Kós Károly: Kalotaszeg. Erdélyi Fiatalok, 1932. 3–4. 58–59.
(7) Kós Károly: „…Az ő folytatásuk vagyok”. Erdélyi Fiatalok, 1937. 1. 2.
(8) Debreczeni László: Kalotaszeg. Kós Károly képes hetilapja. Erdélyi Fiatalok, 1933. II. 63–65.
(9) Uő.: Kós Károly ötvenéves. Erdélyi Fiatalok, 1933. III. 69–71.
(10) Cseke Péter: Háttérrajz egy Kós-portréhoz. Cs. P.: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1995. 58–87.
(11) Kós Károly: Erdélyi református templomok és tornyok. Erdélyi Helikon, 1929. 7. 555–556.; uő.: Erdélyi magyar templomok és tornyok (Egy készülő könyv elé). Erdélyi Helikon, 1932. 10. 743.
(12) Kós Károly: Fiatalok. Erdélyi Helikon, 1933. 5. 350–356.
(13) xxx: Az Erdélyi Fiatalok művészeti előadásai. Erdélyi Fiatalok, 1932. 1–2. 28.
(14) Cseke Péter: Háttérrajz egy Kós-portréhoz. I. h.
(15) Jancsó Béla: Az országépítő. Kós Károly regénye. Erdélyi Fiatalok, 1934. I. 16–19.; Uő.: Buday Nagy Antal. Erdélyi Fiatalok, 1937. 2. 26.
(16) Uo.
(17) Vö.: Anthony Gall: Kós Károly műhelye. Tanulmány és adattár. Bp., 2002.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ