Egy­szer a Diák­szö­vet­ség szám­lá­já­ra is meg­jár­tam a fő­vá­rost. Há­rom­na­pos kon­fe­ren­ciá­ra kel­lett kül­de­ni há­rom dísz­pin­tyet: az or­vo­si­ról, a pe­da­gó­gi­áról és a szí­ni­ről. Be­ko­pog­tam Bi­gá­hoz.
– Mennyi­re van szük­sé­ge?
– Rek­tor úr, nem köl­csön­ért jöt­tem. Bu­ka­rest­be sze­ret­nék men­ni.
– Ak­kor még­is­csak pénzt akar.
– A Diák­szö­vet­ség fi­zet­né.
– Ma­gá­nak?!
– Há­rom­na­pos kon­fe­ren­cia lesz, a fő­is­ko­la is kell hogy küld­jön egy diá­kot. Sze­ret­nék én men­ni.
– Hogy Bu­ka­rest­ben ma­ga kép­vi­sel­je az in­té­ze­tet?
– Na­gyon sze­ret­ném.
– Nő­ügy?
– I-igen.
– Az más. Ak­kor rend­ben van.
… Il­let­ve csak lett vol­na. Ha a gyű­lé­sen le­ga­lább po­fa­vi­zi­tel­tem vol­na. És ha di­vat sze­rint be nem súg­tak vol­na. Még­pe­dig a Diák­szö­vet­ség köz­pon­ti el­nö­ké­nél. De az ilyes­mi­re én már ba­góz­tam. Mert mi tör­tén­he­tik? Leg­fen­nebb ki­rúg­nak. Én meg vissza­me­gyek. Ha már vol­tam négy­szer má­so­dé­ves, le­szek két­szer ne­gye­dé­ves.
Más­kor az út­ra­va­ló­mat a Mus­kát­li pin­cér­női pó­tol­ták össze köl­csön­be, élü­kön nagy párt­fo­gónk­kal, Pi­ri­ké­vel. Ő sü­töt­te  ki, hogy ha záró­ra­kor vi­szünk ke­nye­ret, ki­hoz­za ne­künk a tep­sit, amely­ben egész nap sü­töt­ték a húst. Így a Mus­kát­li­ban nem csak pénzt, ha­nem pom­pás va­cso­rá­kat köl­töt­tünk el. Pi­ri­ke ne­kem a cson­tot is gyűj­töt­te, amit az­tán fel­vit­tem a ku­tya­tar­tó kol­le­gá­mék­nak. Le­he­tő­leg ebéd­idő­ben. Per­sze nem a ku­tya ked­vé­ért.
Ha apám meg­lá­to­ga­tott, ő is csak a kis du­gi­pén­zé­ből tu­dott va­la­mics­két a mar­kom­ba dug­ni.
Egy­szer már nem volt tü­rel­mem ki­vár­ni, hogy messzi­re jus­son, tik­kad­tan le­ki­ál­tot­tam a jár­dán is fel­szol­gá­ló tün­dér­nek:
– Pi­ri­ke, hat sört jég­be!
Kö­vet­ke­ző al­ka­lom­kor az­tán:
– Fiam, itt van egy kis sör­re­va­ló, de le­ga­lább várj, amíg hal­ló­tá­vol­sá­gon kí­vül érek!
Ha Pu­fi hosszabb ide­ig nem ke­rült lő­tá­vo­lon be­lül­re, vagy én nem tud­tam ha­za­ugra­ni a szű­kös csa­lá­di kasszát még szo­ro­sabb­ra al­kud­ni, vál­to­za­tos tró­ger­sé­ge­ket kel­lett ki­ta­lál­nunk.
Egy al­ka­lom­mal, ami­kor már egy rozs­dás va­sunk sem volt, kény­te­le­nek vol­tunk ne­mes­fém­hez nyúl­ni: a tán­cos cim­bo­ra jeggyűr­űjé­hez. Men­tem egy kört a fő­té­ren, s há­rom na­pra még a meny­asszony is hoz­zánk sze­gő­dött.
A tán­cos cim­bo­ra a Ma­ros Mű­vé­sze­gyüt­tes, szü­le­tett Szé­kely Né­pi­együt­tes tag­ja volt, ke­mény­kö­té­sű, rá­tar­ti gó­bé.
Az ál­la­ti jó je­le­net a Fe­hér Ló­ban tör­tént. Fel­sze­dett egy ugyan­csak szé­kely, tűz­ről­pat­tant me­nyecs­két. Hár­mas­ban mu­lat­tunk, én vol­tam a ló­láb, na­gyon ki­lóg­tam ket­tő­jük nyil­vá­nos in­ti­mi­tá­sá­ból, de nem lóg­tam meg, mert saj­nál­tam ott­hagy­ni a po­tyát. A hely­zet egy­re fo­ko­zó­dott, a ci­gány­ze­ne­kar re­me­kelt. A be­ger­jedt cim­bo­ra az asz­tal­hoz in­tet­te a prí­mást.
– Er­zsi­kém, me­lyik a ked­venc nót­ád?
– Păsărică, mută-ţi cui­bul şi te du…
Az iga­zi po­tya­al­ka­lom a hú­svét volt, kü­lö­nö­sen ne­künk, bent­la­kók­nak. A Bi­ga fe­le­sé­gét az ele­jé­re vet­tük, ami­kor még nem vol­tunk eláz­va. Ne­gye­dé­ven már L.L.-ék­hez is fel­lép­tünk. A há­zi­gaz­da part­ner­ére ta­lált Zo­li kol­le­gám­ban, az ak­ko­ri­ban di­va­tos sci-fi­ről két­sze­mé­lyes­ked­tek, mi bam­bá­kat sta­tisz­tál­tunk. Ép­pen ele­günk lett a fel­lé­pés­ből, mi­re vég­re mi is vég­szót kap­tunk:
– Na, má­ra ele­gem volt ma­guk­ból, me­het­nek.
El­fe­lej­tet­te, hogy Szé­lyes Fe­ri ép­pen egy hú­s­vét­tal ko­ráb­ban tett fe­lé­je kol­le­giá­lis gesz­tust.
A Ki­csi elv­társ fe­le­sé­gé­nél (ked­ves ta­nár­nőnk volt) na­gyot it­tunk a férj disz­krét tá­vol­lé­té­ben, de nem et­tünk sem­mit. Mi­u­tán ki­tá­mo­lyog­tunk a Bo­lyai ut­cá­ba, én az Apol­ló fe­lé vet­tem a ka­nyar­gós utat a fő­té­ren ke­resz­tül, hogy elő­ka­pir­gál­jak va­la­mi ha­rap­nivalót. Fe­ri és Hu­nyász emel­ke­dett han­gu­lat­ban ne­ki­ve­sel­ke­dett  az emel­ke­dő­nek a fő­is­ko­lá­ra. Ott Ko­vács Le­ven­te mű­ked­ve­lői ké­szül­tek elő­adás­ra. L.L. ép­pen szót vál­tott a szer­ve­zők­kel a be­já­rat­nál, mi­re Fe­ri la­zán oda­szólt:
– Fi­úk, en­ged­jé­tek be, hoz­zánk tar­to­zik! – az­zal Hu­nyás­szal édes­ket­tes­ben el­tán­to­rog­tak a Tu­tun­ba mint tán­to­rít­ha­tat­lan jó­te­vők. Ott még be­kap­tak egy kis szí­ve­rő­sí­tőt a jó­szí­vű­sé­gük­re, és jó ru­mo­san át­lép­tek a ro­mos ud­var szeg­le­té­be vi­zel­ni. A há­zi­bun­kó nem vet­te szív­re a kény­szer­hely­ze­tet, be­nyúlt a szer­szá­mos  kam­rá­ba, és úgy la­pát­ra tet­te a szé­pre­mé­nyű mű­vész­pa­lán­tá­kat, hogy nyög­ve nyom­ták a me­leg ágyat.
En­gem te­hát meg­vé­dett a gyom­rom a gyil­kos gya­lá­zat­tól.

(Folytatjuk)