Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (37.)
Egyszer a Diákszövetség számlájára is megjártam a fővárost. Háromnapos konferenciára kellett küldeni három díszpintyet: az orvosiról, a pedagógiáról és a színiről. Bekopogtam Bigához.
– Mennyire van szüksége?
– Rektor úr, nem kölcsönért jöttem. Bukarestbe szeretnék menni.
– Akkor mégiscsak pénzt akar.
– A Diákszövetség fizetné.
– Magának?!
– Háromnapos konferencia lesz, a főiskola is kell hogy küldjön egy diákot. Szeretnék én menni.
– Hogy Bukarestben maga képviselje az intézetet?
– Nagyon szeretném.
– Nőügy?
– I-igen.
– Az más. Akkor rendben van.
… Illetve csak lett volna. Ha a gyűlésen legalább pofaviziteltem volna. És ha divat szerint be nem súgtak volna. Mégpedig a Diákszövetség központi elnökénél. De az ilyesmire én már bagóztam. Mert mi történhetik? Legfennebb kirúgnak. Én meg visszamegyek. Ha már voltam négyszer másodéves, leszek kétszer negyedéves.
Máskor az útravalómat a Muskátli pincérnői pótolták össze kölcsönbe, élükön nagy pártfogónkkal, Pirikével. Ő sütötte ki, hogy ha zárórakor viszünk kenyeret, kihozza nekünk a tepsit, amelyben egész nap sütötték a húst. Így a Muskátliban nem csak pénzt, hanem pompás vacsorákat költöttünk el. Pirike nekem a csontot is gyűjtötte, amit aztán felvittem a kutyatartó kollegáméknak. Lehetőleg ebédidőben. Persze nem a kutya kedvéért.
Ha apám meglátogatott, ő is csak a kis dugipénzéből tudott valamicskét a markomba dugni.
Egyszer már nem volt türelmem kivárni, hogy messzire jusson, tikkadtan lekiáltottam a járdán is felszolgáló tündérnek:
– Pirike, hat sört jégbe!
Következő alkalomkor aztán:
– Fiam, itt van egy kis sörrevaló, de legalább várj, amíg hallótávolságon kívül érek!
Ha Pufi hosszabb ideig nem került lőtávolon belülre, vagy én nem tudtam hazaugrani a szűkös családi kasszát még szorosabbra alkudni, változatos trógerségeket kellett kitalálnunk.
Egy alkalommal, amikor már egy rozsdás vasunk sem volt, kénytelenek voltunk nemesfémhez nyúlni: a táncos cimbora jeggyűrűjéhez. Mentem egy kört a főtéren, s három napra még a menyasszony is hozzánk szegődött.
A táncos cimbora a Maros Művészegyüttes, született Székely Népiegyüttes tagja volt, keménykötésű, rátarti góbé.
Az állati jó jelenet a Fehér Lóban történt. Felszedett egy ugyancsak székely, tűzrőlpattant menyecskét. Hármasban mulattunk, én voltam a lóláb, nagyon kilógtam kettőjük nyilvános intimitásából, de nem lógtam meg, mert sajnáltam otthagyni a potyát. A helyzet egyre fokozódott, a cigányzenekar remekelt. A begerjedt cimbora az asztalhoz intette a prímást.
– Erzsikém, melyik a kedvenc nótád?
– Păsărică, mută-ţi cuibul şi te du…
Az igazi potyaalkalom a húsvét volt, különösen nekünk, bentlakóknak. A Biga feleségét az elejére vettük, amikor még nem voltunk elázva. Negyedéven már L.L.-ékhez is felléptünk. A házigazda partnerére talált Zoli kollegámban, az akkoriban divatos sci-firől kétszemélyeskedtek, mi bambákat statisztáltunk. Éppen elegünk lett a fellépésből, mire végre mi is végszót kaptunk:
– Na, mára elegem volt magukból, mehetnek.
Elfelejtette, hogy Szélyes Feri éppen egy húsvéttal korábban tett feléje kollegiális gesztust.
A Kicsi elvtárs feleségénél (kedves tanárnőnk volt) nagyot ittunk a férj diszkrét távollétében, de nem ettünk semmit. Miután kitámolyogtunk a Bolyai utcába, én az Apolló felé vettem a kanyargós utat a főtéren keresztül, hogy előkapirgáljak valami harapnivalót. Feri és Hunyász emelkedett hangulatban nekiveselkedett az emelkedőnek a főiskolára. Ott Kovács Levente műkedvelői készültek előadásra. L.L. éppen szót váltott a szervezőkkel a bejáratnál, mire Feri lazán odaszólt:
– Fiúk, engedjétek be, hozzánk tartozik! – azzal Hunyásszal édeskettesben eltántorogtak a Tutunba mint tántoríthatatlan jótevők. Ott még bekaptak egy kis szíverősítőt a jószívűségükre, és jó rumosan átléptek a romos udvar szegletébe vizelni. A házibunkó nem vette szívre a kényszerhelyzetet, benyúlt a szerszámos kamrába, és úgy lapátra tette a szépreményű művészpalántákat, hogy nyögve nyomták a meleg ágyat.
Engem tehát megvédett a gyomrom a gyilkos gyalázattól.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza