A csapda

Anya egy irodalmi hetilapot is venni szokott, abba néha bele- belekuksiztam. Legutóbb egy hirdetésen akadt meg a szemem. Az Eszmélet Kör március végétől folytatja a nagy sikerű íróiskoláját, olvastam. A prózaszeminárium Sidó Kata vezeti. Vagyis hát az a csajszi, akinek a cigánygyilkosságról szóló szocio-filmjét az elmúlt hónapban a suli könyvtárban vetítették nekünk.
Hirtelen elhatároztam, benevezek. Küldeni kellett a postán vagy e-maliban valamilyen alkotást, és kis önéletrajzot. A huszonötezer forintos részvételi díjat az után lehetett befizetni, hogy a szemináriumvezető elfogadta a jelentkezést. Bekapcsoltam a számítógépet, és a muranói kristályváza történetet küldtem el, amit októberben, a suliban olvastam fel az osztályfőnöki órán. Megírtam, még csak tizenöt éves vagyok, nyolcadikos, és láttam a filméjét a suliban. Nagyon tetszett. És én is cigány vagyok. Újságíró szeretnék lenni, hogy segítsem a cigányokat, valahogy úgy, ahogy ő teszi.
Két nap múlva értesített, mehetek. Anya nem örvendett az új hobbinak. Jobb lenne, ha egy angol nyelvtanfolyamra iratkoznál be, mondta. Már attól sem volt boldog, hogy heti egy alkalommal, hétköznap kora délután elmentem Angel tanár úr anyjához, hogy Kari bá szabaduljon, és intézhesse a dolgait. Sok vizet nem zavartam náluk: dumcsiztam az idős asszonnyal, teát főztem, ezt-azt rakosgattam.
Az első íróiskolás összejövetel egy pénteki napon, délután hattól volt a Művészet Gyárban.
Már az elnevezés is szokatlan, sőt izgi volt.
A város másik felébe, a Déli pályaudvar közelében található György utcába kellett utazni. Egy órába telt, amíg odaértem. A Művészet Gyár firma négyemeletes, rozsdás erkélyeket cipelő épület bal szárnyának legalján, jó másfél méterrel az utcaszint alatt volt. Ablakait, amelyek a gyalogosok derekáig értek, fatáblák fedték. Korábban talán üzletnek, raktárnak, műhelynek, tánciskolának használták.
Lépcsők vezettek le a helyiségbe, amely olvasóteremként, kávézóként, klubként fungált. A falak mellett plafonig érő polcok, rajtuk főleg penészszínű könyvek, albumok, folyóiratok nagy összevisszaságban. A terem középen asztalok, karosszékek – nem volt két egyforma -, a terem végén számítógépes részleg, és valamiféle bőrdíszműves műhely gépei és termékei. Álmos, fehér fényű LED-körték világítottak a plafonról, bizonyára akkor is, amikor hétágra sütött a nap, hiszen a csukott paletták kizárták a természetes fényt. A bal oldali, párhuzamosan futó kéglibe nem ajtók, hanem kibontott falakkal képzett átjárók vezettek: az elején söntéspult áll, a végén kis pódium, és közöttük széksorok várták az előadások és koncertek vendégeit.
Leültem az egyik kerek asztal mellé, és nemsokára megérkezett a magas, karcsú, szinte diáklánynak tűnő hölgy. Hosszú, barna, göndör haja volt, beszéd közben két metszőfogát villogtatta. Bőre fehér. Ő volt Sidó Kata írónő, filmes, polgárjogi aktivista, akit először kábé másfél éve láttam a Verem Klubban, a Mire jó a roma nő című hakni előadói között. Kata „gyár” mindenesével, egy épp pincérként működő középkorú pasival váltott néhány szót, majd hozzám lépett, bemutatkozott. Még sosem volt ilyen fiatal hallgatója, mondta Kata. Mégis vállalt, mert úgy érzi, mi ketten értelmes munkát végezhetünk. Mi ketten! Elfogultan köszöntem meg a bizalmát.
Majd jöttek a többiek. Összesen tizenegy részvevő gyűlt össze. A tanárnőnk egy szűk átjárón át vezette csapatát egy lebujba, amely dugig volt régi, szagos bútorokkal, leharcolt játékokkal, ócska lemezjátszókkal, magnetofonokkal, használt ruhákkal, kopott kerámiákkal, és még ki tudja, milyen kacatokkal. És csontig hatoló hideggel, mert ott nem fűtöttek.
Az első óra bemutatkozással telt el. Nemcsak a legfiatalabb voltam közöttük, hanem az egyetlen cigány is.
Hogy a szorongásomat leplezzem, elővettem egy vonalas füzetet, és amit érdekesnek találtam, lefirnyóztam. A legidősebb, a hetvenes, nyugdíjas orvos, Trész Mária kezdte a dumát. Ő már régi írósiskolás, ez a harmadik tanéve. Volt értelme a tanulásnak, mert az első műve, a novellákat tartalmazó kötete a nyár elején megjelenik. Összesen öt könyvet akar írni, aztán meghalhat, mondta mosolyogva. Borzongva hallgattam. A jó ötvenes Margit néni bolyhos télikabátban ült, amelyet akár turkálóból is szerezhetett. Korábban főiskolán tanított németet, ám jelenleg arra használja a nyelvtudását, hogy lila regényeket fordít. Megfizetik, úgy-ahogy. A füzeteket újságárusoknál lehet megvenni, és a példányszám tízezres. Azért jött a „gyárba”, mert arra gondolt, kis segítséggel ő írni tudna egy szirupos sztorit. Az alacsony, izgő-mozgó, kotyogó, harmincas Vilmából nem néztem ki, hogy minisztériumban dolgozik pszichológusként, és hogy munkáját utálja. Az írással akar kitörni a börtönből, mondta nevetve. Csak az a gubanc, hogy a novelláiban nem tud elszakadni a valóságtól. Még a barátai nevét sem tudja megváltoztatni. Az pedig egyenesen katasztrófa lenne, ha valamelyik írása megjelenne, és az anyja elolvasná, ugyanis tele van aberrált szexszel. Tehát a fikciót szeretné megtanulni. Nála is érdekesebb volt a saccra ötvenéves Gy. Tóth Aranka. Buggyos, rózsaszín bársonynadrágot visel, rövidre nyírt haja is rózsaszínű volt, nyakára selyemkendőt tekert. Mézeskalácsot készítő kisiparosként tartotta el magát, közben regényt írt, és a Tabu Rádió munkatársaként a leszbikus műsort szerkesztett. A többi nőci meg a huszonhét éves Gali Béla programozó olyan volt, mint a hajnali sűrű köd. Viszont a másik srác, a Szegedi Péter nevű egyetemista felkeltette az érdeklődésem. Szerény, halk szavú volt, és csak huszonkét éves. Pont annyi, mint Kristóf. A tájépítészeti karra járt. Írni akar egy filmet, azaz forgatókönyvet, amit aztán jó pénzért eladhat, és világhírű lesz. Ez egy idióta álom, mondta vigyorogva, de ez nem zavarja abban, hogy megpróbálja. Én utána következtem, három mondatot motyogtam, és annyi.
A két óra hamar eltelt. Kissé csalódott voltam, mert a cigányságról nem esett szó. Ámde azt a házi feladatot kaptuk, hogy a következő órára írjunk egy rövid, akár csak vázlatos történetet, lehetőleg megtörtént esetet, amelyikben magyar-cigány konfliktus, vagy, az öregek szerelme szerepel. Ó, ezek mind nehéz témák, mondták többen. Én is úgy gondoltam. Nem tudtam, az élet nekem tárcán hozza a sztorit, amit képtelen leszek megírni.
Ahogy kijöttünk az utcára, Szegedi Péter hozzám húzott, és megkérdezte, hová, merre. Elkísért a Déli pályaudvarig, ott együtt szálltunk fel a metróra, és a Deák térig kísért. Suliról, egyetemről, irodalomról beszélgettünk. Azt persze nem árultam el, hogy cigánysuliba járok, és hogy barátom van. Érdekes, nem volt bennem semmi feszültség, úgy traccsoltam vele, mintha régóta ismerném. A Deák téri megálló előtt felajánlotta, hazakísér, hiszen késő este van. Fél kilenc körül járt az idő. Meglepődtem és megrémültem, mert szinte elfogadtam.
Vacsora és némi kis tanulás után beszélni szerettem volna Kristóffal. Írtam neki a Skype-on, de nem válaszolt. Nem volt otthon az albérleti lakásában. Talán a Glasgow-i éjszakában csatangolt, és valószínűleg nem egyedül.
Hosszan, csendesen bőgtem, nem akartam, hogy Anya bejöjjön a szobámba, megkérdezze, mi a baj. Feküdtem az ágyban, és a bukóra állított műanyagablakon és a leengedett redőnyön áttörő éjszakai zajt hallgattam. Kutyák kergették a villamosokat, vagy villamosok a kutyákat: a rövid, éles, harcias csaholások és hosszú, tompa féksúrlódások váltakoztak. Aztán valahol a Szellemtelepen megszólalt egy kocsi riasztója. A meg-megújuló, szaggatottan síró sziréna ezrek ébresztett fel, ennek ellenére senki nem kapcsolta ki. Talán egy órán át szólt, de hogy pontosan meddig, nem tudom, mert végre elaludtam.
*
Anya hétvégen is dolgozott, de nem a békásmegyeri szalonjában. Egyéni kéréseknek tett eleget, idős hölgyeket látogatott. Fiatalított: rétegesen vágta a tincseket, hogy a gyér haj többet mutasson, igyekezett hullámokat felvinni, festéssel fiatalítani. Azonban zöld, vörös, hupikék hajat csak határozott óhajra készített.
Akihez igyekezett, közel nyolcvan éves, rég nem praktizáló fogorvos asszony volt. Háromszobás, pazarul berendezett házában élt egyedül valahol a Váci út mellett, az Városkapu metrómegálló környékén. Mivel a kégli légvonalban közel volt hozzánk, Anya elhatározta, hogy nem veszi elő a kocsiját, és a BKV-t sem választja, mert az nagy kerülő lenne: villamossal egy megálló, majd metróval szintén egy. Vagyis négy jegyet kellene felhasználnia, ami kész vagyon. Gyalog, egy válltáskával indult el a József utcán, amely a vasúti sínekkel párhuzamosan vezetett a Városkapuhoz.
Ha nagy ritkán arra járt, mindig le kellett győznie valamiféle ellenérzést, amit az váltott ki benne, hogy a József utca elején ugyan még panelházak és bekerített, gondozott játszóterek mellett haladhatott el, de az utca közepétől végtelenül elhanyagolt, lerobbant földszintes házak következtek. Évtizedek óta tervezték a környék rendezését, de semmi sem lett belőle. Sok ablakot már bedeszkáztak, hogy az új, önkényes lakásfoglalók ne költözhessen be. Amelyik épület még nem roskadozott, ott a kapuk mögött akár húsz villanyóra is volt, és a parányi kis kérókban népes családok szorongtak. Az ilyen házak előtti járdán mindig zajlott az élet, szélvész gyerekek bicajoztak, félmeztelen csávók kocsit bütyköltek, veszekedő élettársak huzakodtak, éles szemű fiatal pasik figyelték és minősítették az elhaladó női hátsókat.
A visszafelé úton történt, ami történt. Anya már túlhaladt a zűrős környéken, már a panelházak közti első játszótér mellett szedte a lábát, amikor négy szemköz érkező huszonéves csávó körülvette. Már nem vehette kézbe a mobilját, hogy segítséget hívjon.
A gazemberek először csak viccelődtek, dicsérték a száját, a mellét, a seggét, ajánlatot tettek. Ő felháborodottan védekezett: kapálózott, karmolt. Erre pofokat kapott, karját rángatták, lábát rúgták, és kurvának nevezték. Az egész nem tartott többet két-három percnél. Aztán, mintha vezényszót hallanának, futni kezdtek a Városkapu felé. Anya táskáját, amelyet hosszú szíjon, a nyakán keresztül vetve lógott, nem tépték le. Vagyis nem akarták kirabolni. Megúszta néhány vörös és kék folttal, és a lelki traumával.
Amikor belépett a lakásba, és közölte, hogy megverte egy cigánybanda, szinte elájultam. Nem ment orvoshoz látleletet vétetni, nem fordult a rendőrséghez. Megtiltotta, hogy bárkinek is telefonáljak. Megfürdött, bekenegette a sebeit Bepanthen Plus krémmel, mert az volt kéznél, majd lefeküdt. Melléje feküdtem, óvatosan átöleltem. Leginkább az fájt, hogy magyar kurvának nevezték őt, aki feladta a karrierjét, hogy tizennyolc évesen cigány pasihoz menjen férjhez, őt, akinek cigány gyereke van. Könnyeimet nem tudtam visszafogni.
Arra gondoltam, a Sárkány verette meg, merthogy a barátom, Kristóf még mindig nem került a szeme elé és a keze közé. Az is eszembe villant, hogy a házunk mögötti park szélén, a járdán, szemközt azzal a hellyel, ahol Anya Corsája állt, az utóbbi napokban gyakran láttam egy huszonéves csávót, aki órákon át ácsorgott ott, kezében mobiltelefonnal. Most már biztosra vettem, valamilyen megfigyelő, Henrik, azaz Sárkány őrszeme lehetett. Sajnos nem magyarázhattam el Anyának, hogy Sárkány egyszer nagyon közel került hozzám, de mégsem annyira, ahogy ő szeretett volna. Ezután a fejébe vette, hogy amit kihagyott, azt mindenképp bepótolja. Hónapok óta követ, sakkban tart, a barátomat, Kristófot fenyegeti. Én meg nem sokat tehetek ellene, mert egyszer meggyepáltattam vele az egyik tanárom, és ha ez kiderül, végem van.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2013. november 30. 13:52

   Érdekes, mint mindig