Azon töprengtem, honnan tudják olyan világosan, mit kell tenniük, mi a következő tennivaló? Én csak akkor voltam biztos a dolgomban, amikor korrektúráztam: ott volt a szöveg, és ott voltak a hibák. Imádtam a hibákat, azonnal felfedeztem őket, és kéjjel húztam ki a megfelelő korrektúra-jellel a lapszélre a javítást. Tulajdonképpen mindig korrektor szerettem volna lenni, és szerkesztői éveim során mindig irigyeltem a korrektorokat, akik viszont – ez világosan látszott – szerkesztők szerettek volna lenni, a szerkesztők pedig írók, költők … a legingoványosabb talajra kívánkoztak – szegények!

Másnap reggel megjelent a fôszerkesztő – a román lapé –, és fensőbbségesen megveregette a vállamat.

– Nos, kedves kiselvtársnő, el fog menni terepre. Terepre menni, mint tudjuk, nem azt jelenti, hogy csak a kitűzött célunkkal foglalkozunk; hírekkel, információkkal, ötletekkel tele tarsollyal kell visszatérnünk a munka mezejéről, ahol a valódi élet zajlik.

Rámeredtem. Kis kopasz férfi volt, fontoskodó és olyan külsővel, mint egy megrögzött hivatalnoké. – Szóval – gondoltam –, ez, amit mi itt csinálunk, nem tartozik a valódi élethez, az valahol kint van, mindenesetre máshol, nem itt, és belőle kell „felszedni az anyagot”. Rendben van, de akkor mi arra vagyunk ítélve, hogy sohase éljünk valódi életet, hanem valami mással kell beérnünk? Erre akkor még nem gondoltam ilyen világosan, de az első mondatokra már belém állt a szorongás, hogy én ezt sem fogom tudni csinálni.

– Nos, dolgozunk, dolgozunk, megy a munka, megy a munka? – száguldott végig a kistermetű, hivatalnok-külsejű főszerkesztő a különböző rovatokon, és valahogy az volt az érzésem, hogy nem is igazi főszerkesztő, csak valami szerepet játszik, amely nem rászabott, s kissé kényszeredetten viseli, de olyan ember magabiztosságával, aki tudja, hogy nem származhat baja a dologból, majd csak lesz valahogy, ha ennek a pünkösdi királyságnak egyszer vége is szakad. Nem is csalódtam előérzetemben: néhány év múlva kicsöppent a főszerkesztőségből – bár nem azért, mert egyebet annál, hogy „megy a munka, fiúk, aktívan tevékenykedünk, ugyebár, nosza, nosza?”, nem tudott, hanem holmi kis piszkos nőügyek miatt –; utána éppoly széles, egykedvű önelégültséggel járkált a város utcáin; mint megtudtam, valahol egy gyárban dolgozott, homályos, semmi esetre sem termelő munkakörben, és tisztelettudóan köszönt nekem, mintha mi sem történt volna. Ugyanígy volt később az olajosképűvel is, aki a maga vidéki módján ugyan eléggé éles eszű sajtóhiéna volt, értette a mesterségét, de ha prérivadász lett volna, bizonyára ahhoz is értett volna, és csellel, átejtéssel kerítette volna puskavégre az ártatlan vadakat – szóval őt is kibillentették a párnázott székből, a párnázott ajtó mögül és a piros alapú perzsaszőnyeges irodából, de ismét nem azért, mert tulajdonképpen semmi, de semmi köze nem volt az írás hivatásához, hanem ugyancsak piszkos nőügyek és egy luxusvilla felépítése okán; megtették üzemi igazgatónak, újabb párnázott ajtók mögé, újabb piros alapú műperzsaszőnyeges szobába, újabb politúrozott barna íróasztal mögé, s ott él még ma is, ha meg nem halt, lehetôleg nagyobb fizetésbôl, mint főszerkesztő-helyettes korában. Míg én ma is csak költő vagyok, s ha netán valami konkrét dologba próbálom beleártani magam, gyötörtetve a bűntudattól, hogy tulajdonképpen semmiféle társadalmilag hasznos munkát nem végzek – azonnal azt mondják a hátam mögött: már megint odab… az anyagot, megjelent két verseskötete, na és?!

*
Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, hogy legtöbbjük rá nem szabott szerepekben téblábol, s idegrendszer és gyomor kérdése, hogy miként viseli (el) a nem rászabott holmit, s hogy azok, akikben a legcsekélyebb lángocskája pislákolt a hivatásnak, óhatatlanul feljöttek a felszínre közülük, mint olajfolt a víz tetejére, amelyet aztán akkurátusan kiszűrtek maguk közül. Egyelőre azért mégis hittem nekik, s nem akartam tudomásul venni megérzéseimet: engedelmeskedni kellett a főnököknek – gondoltam –, azért főnökök, hogy többet tudjanak, mint mi, apró beosztottak. Ezért aztán néhány nap múlva felültem a s.-i személyvonatra, és elmentem „terepre”. Kiküldetésem egy napra szólt, de ha ott kell éjszakázni, mehetek a városi pártbizottság vendégszobáiba.

Szófogadóan elutaztam, megkerestem a gyárat, ahonnan egy élmunkásnő portréját kellett „felszednem”, jelentkeztem az illetékeseknél, és rövid idő múltán ott álltam a szövőgép mellett, amely irtózatos zajt csapott, s amelynél egy főkötős, elnyűtt arcú, kedves tekintetű asszony dolgozott. A gépek zaját túlkiabálva körülbelül negyven percig beszélgettem vele, utána elmentem a városka egyetlen cukrászdájába, és fél óra alatt meg is írtam a portrét. Még nem alkonyodott, amikor már a vonaton ültem. Egyetlen vágyam volt mielőbb otthon lenni. S. városkát ismertem, de hogy egymagam bolyongjak az utcákon, rendkívül visszataszítónak tetszett.

Útközben elgondolkoztam a munkásnőn, akiről azt írtam, hogy élmunkás meg párttag, meg két gyermek anyja, meg közösségi munkát is végez, a nőbizottság aktív tagja, meg hogy a férje lakatos ugyanabban az üzemben, meg… Elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha például egy hétre hozzájuk költözhettem volna S. városka egyik új tömbházlakásába; akkor irodalmi karcolatot, novellát vagy esetleg regényt írhattam volna róla, és hogy a fenti portré legfönnebb mint az újságírónő torzképe kerülhetett volna bele az írásba. Mit tudhatok meg egy emberről a zakatoló munkagép mellett kiabálva? Legfeljebb az arca elnyűttségéből, a szeme ideges rebbenéséből, a kényszeredettségből, amivel ügyetlen kérdéseimre felelgetett, vonhattam volna le némi következtetést az igazságra, a valóságra vonatkozóan. Ott a vonaton szégyenkezve gondoltam arra, hogy milyen menekülésszerű gyorsasággal estem túl ezen az úgynevezett feladaton, hogy milyen kevéssé mélyedtem el az úgynevezett életben, s hogy csupán annyit tudok teljes bizonyossággal: az, amit erről az asszonyról írtam, nem igaz, vagyis semmit sem mond arról, ami egy ember életéhez elszakíthatatlanul hozzátartozik. Abban is biztos voltam – s a következőkben meg is győződhettem erről –, hogy ha valóban elmélyedek a tárgykörömben, és azt írom meg, amit láttam, illetve azt, ami igaz, amit én meglátok a dolgokból és jelenségekből – azt semmi esetre sem fogják közölni.

A portré javítások nélkül megjelent a lapban.

(A kézirat itt megszakad)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 12.