[Önéletrajz]

Pár nap múlva bemutattak Jacek Kotlica költőnek, aki azonnal megígérte, hogy segíteni fog. Alig telt el egy hét, eljött hozzánk, és elvitt Boleslaw Fac költőhöz, a gdanski kulturális-irodalmi folyóirat, a Litery főszerkesztőjéhez, a Lengyel Írószövetség helyi részlegének titkárához. A találkozást sosem felejtem el, mert igazából akkor kezdődött az én irodalmi munkásságom.
A házigazdán és rajtunk kívül ott volt Lech Badkowski neves író, a háború alatt az AK (Honi Hadsereg) tisztje, majd 1980-ban a Szolidaritás szakszervezet megalapítójának és vezetőjének, a későbbi lengyel államelnök Lech Walesának tanácsadója.
Badkowski a barátnőjével együtt hamarosan távozott. Amikor hármasban maradtunk, Boleslaw hozzám fordult:
– Jacek említette, hogy ön magyar, nagyon jól tud lengyelül, sőt fordít is, éspedig verseket.
– Igen – mondtam zavartan.
– Hozott magával néhány fordítást?
– Tessék – nyújtottam át neki Pardi Anna, Veress Miklós, Bertók László és Bisztray Ádám néhány versét.
Boleslaw elolvasta, és hitetlenkedve nézett rám.
– Ugye, a felesége segített a fordításban?
– Nem, mindezt egyedül csináltam – mondtam kissé nyugodtabban.
– És a szülei nem lengyelek? – kérdezte továbbra is hitetlenkedve.
– Egyikük sem, habár az anyám ősei lengyelek voltak, és én 12-14 éves lehettem, amikor elkezdtem lengyelül tanulni.
– Az atavizmus – szólt közbe Jacek, Boleslawhoz fordulva: – Tudod, nemrég olvastam valahol, hogy pár nemzedék után egyszerre csak születik egy gyerek, aki úgy érzi, mintha az ősei hazájában született volna, annak ellenére, hogy teljesen máshol jött a világra.
– Lehet benne valami – mondtam. – Tizenkilenc éves korom óta minden évben voltam két-négy hétig Lengyelországban. Habár nagyon sok nyelvet tudok, szinte az egész világon vannak ismerőseim, barátaim, én mindig csak Lengyelországba kívánkoztam.
– És ezért vett feleségül lengyel nőt? – kíváncsiskodott Boles=aw.
– Ezért is – feleltem röviden, és felálltam. – Most nem szeretnék tovább zavarni. Közölnek valamit ebből?
– Természetesen – felelte Boleslaw. – Persze, most még nem tudom megmondani, hogy melyikek lesznek azok a versek.
Jacek hazakísért, útközben állandóan azt magyarázta, hogy Boleslawban megbízhatok, ha ő egyszer megígér valamit, az úgy is lesz.
A feleségem időközben a sopoti Testnevelési Főiskoláról átkerült a wrzeszczi Pestallozzi utcában található gimnáziumba, franciatanárnőnek. Onnan éppen akkor távozott külföldre az angoltanárnő, ezért – mivel a budapesti egyetemen két évig tanultam angolul és angolból állami nyelvvizsgát is tettem – felvettek tanárnak. Sohasem tudtam semmit jól megmagyarázni, ugyanakkor azon a véleményen voltam – és vagyok mindmáig –, hogy egy idegen nyelvet a tanulóknak nem kell megmagyarázni, azt egyszerűen meg kell tanulni. (Épp ezért nem fejeztem be az egyetemet, hiszen éreztem, sőt, meg is győződtem róla, hogy tanár sohasem lesz belőlem.)
A gdanski gimnáziumban megkaptam a három első osztályt és egy másodikat.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 5.