„Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit
Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.”
Németh László

A kereső Németh László fordult ezzel a gondolattal és hittel a nagy magyar tájak egyike, Erdély irodalma felé, 1926-ban. Kérdések özöne tolult elő, fogalmazódott meg benne: „Milyenek azok az írók, akiket egy egész élet s az összeomlás szakadékai szeparálnak erdélyiekké? Hogy hallatja magát a magára maradt Erdély, ahol most már politikai erők kívánják a külön beszédet. Megtalálja-e múltját? Megtalálja-e magát? Kikben és hogyan? Milyen az ő külön magyar lelke s hogy része az egész magyar léleknek? Milyen új szót várhatunk tőle mi, és milyen új szót a világ?”(1) Portrék – Áprily Lajos, Berde Mária, Reményik Sándor, Gyallay Domokos, Gulácsy Irén, Tamási Áron – sorában, irodalomkritikai írások tucatjaiban keresett választ, adott feleletet a maga támasztotta kérdésekre. Bennük, Erdély íróiban szövetségest keresett a maga országépítő, reformer eszméihez, a magyar szellemi élet megújításához.
Pomogáts Bélát, évtizedek múlva nyilvánvalóan más indítékok vezérelték. Ezúttal bennünk, erdélyi irodalmi tárgyú kötetei olvasásakor fogalmazódnak meg kérdések: mily cél vezette, mi végett fordult az erdélyi magyar irodalom megismeréséhez, kutatásához? Nem titkolja: 1956 őszén „szakdolgozatom tárgyául Kuncz Aladárnak: a Fekete kolostor írójának munkásságát választottam. (…) Engem elsősorban ennek az irodalomnak mint szellemi és nemzeti intézménynek a kialakulása és működése érdekelt. (…) a Kuncz Aladárról írott könyvem és annak erdélyi fogadtatása kötelezett el az erdélyi irodalom, egyáltalán az erdélyi magyarság ügyének. Első könyvem óta (1968 – M.J.) huszonnyolc erdélyi vonatkozású saját munkám és mellettük huszonegy általam szerkesztett erdélyi vonatkozású kötet, tehát összesen ötven kötet került az olvasó elé” – olvashatjuk a Magyar Irodalom Erdélyben (1918–1944) című nagyszabású irodalomtörténet első kötetének(2) bevezetőjében. Kimondhatjuk: Pomogáts Bélának élethivatása lett az erdélyi irodalom értékeinek szóban és írásban folyó ismertetése, terjesztése itthon és szerte világban. Ez a törekvés csúcsosodott ki az említett kötetben és folytatásaiban.(3)
Ennek a rendkívül gazdag kiáradású érdeklődésnek a legújabb hajtása A marosvécsi várban című, az Erdélyi Helikon íróit bemutató kötet,(4) amely az erdélyi magyar irodalom hőskorának legszebb fejezetét eleveníti fel, huszonhárom íróportréval szemléltetve azt a fejlődés-vonalat, amely a címben szereplő várhoz és a vár urához, báró Kemény János nevéhez, a „polgári humanizmus jegyében létrejött” írói közösséghez – Babits Mihály találó szavaival: „irodalmi plein-air parlament” – és annak folyóiratához kötődik.
Az írói összefogás, a lapindítás gondolata az impériumváltás kezdetétől jelen volt az anyaország testétől, a budapesti szellemi/irodalmi centrumtól elszakított Erdélyben. A nagyváradi Magyar Szó és Tavasz, a marosvásárhelyi Zord Idő, a kolozsvári Napkelet rövid életű próbálkozás volt; a Pásztortűz (1921–1944) pedig elsősorban a konzervatív értékekre és érdeklődésre alapozott. Az 1924-ben létrejött Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói munkája igényelte a biztos alkotói háttér, az erők egyesítésére alapuló, a közös felelősség talaján álló írói közösség létrejöttét. A marosvécsi „írói parlament” és az ESZC élete és működése mindennapjaiba nyújt betekintést a Marosi Ildikó által közzétett két dokumentumkötet(5), amely az e tárgykörben folyó kutatások alapjául szolgál.
Az írói csoportosulás, a közös gondolkodás iránti elvárásnak/igénynek ment elébe báró Kemény János 1926. június 17-én keltezett meghívólevele: „Ennek a vécsi találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről…”
Az évente megismétlődő találkozó egy asztalhoz ültette a különböző irodalmi irányzatok – konzervatív, neokonzervatív, polgári radikális, népi radikális –, szellemi áramlatok képviselőit. Közösen elfogadott eszményük a polgári humanizmus volt. A tanácskozások, találkozók központjában az irodalom került: „a Helikon az irodalom eszméjében találta meg az egységesítő erőt”. Közös platformjuk, »ideológiájuk«: „a transzszilvanizmus, amely a történelmi Erdély szabadelvű hagyományait ápolta, az együtt élő népek, magyarok, románok és németek közeledését segítette elő”. A helikoni találkozók résztvevői alkották az Erdélyi Szépmíves Céh szerzői törzsgárdáját. A kiadó 1924 és 1944 között „a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont és megjelenési lehetőséget”, közel kétszáz kiadványával pedig a legtermékenyebb erdélyi kiadóvá lett.
A marosvécsi találkozókon született meg a lapalapítás gondolata is. Az 1928 májusában megjelent első számban olvasható a lap programja. Áprily Lajos „költői bevezetője a provincializmus leküzdésére szólított fel, azt ígérte, hogy az új szellem »erdélyisége világfigyelő tető« lesz”. Kuncz Aladár esszéje – Tíz év – „Erdély felfedezését, a hagyományok megismerését sürgette, az európai színvonal igényét hangoztatta. (…) A világnézeti frontok és politikai határok által megosztott magyar irodalom egységét kívánta szolgálni. (…) az Erdélyi Helikont az összefogás példájának szerette volna tudni, olyan intézménynek, amely a nemzeti irodalom egységének gondolatát képviselte.” A helikoni írók fórumaként maga mögött tudhatta az erdélyi magyar alkotók legjavát. Pomogáts Béla a továbbiakban kihangsúlyozza, hogy a Helikon „lapjain nemcsak értékes írások jelentkeztek, hanem olyan irodalompolitikai és (mondjuk így) »nemzetiségtudományi« vállalkozások is, melyek túlemelkedtek a helikoni közösség körén, és szerepet kaptak modern irodalmunk történetében.” Példaként említi Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című munkájának megjelentetését; ankétok és viták révén járultak hozzá az irodalmi köztudat formálásához, teret adtak a magyar népi mozgalom eszményei terjesztésének.
A történelem kényszerűségéből elszakított, kisebbségi létbe sodort magyarságnak szembe kellett néznie sorsával, ki kellett dolgoznia egy olyan ideológiát, melynek nevében fölveheti a harcot, szellemi hátteret, programot nyújt a kisebbségi küzdelmeknek. Kós Károly az 1921-ban megjelent Kiáltó Szó című röpirata – néhány kiragadott mondat is szemléletesen igazolja – a nemzetiségi politikai aktivitást sürgette, máig hatóan érvényes programot hirdetett: „Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. (…) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” Ez a dokumentum vetette meg az erdélyi magyar irodalom vezéreszméjévé vált transzszilvanista ideológia alapjait.
Pomogáts Béla tanulmánya részletesen kifejti az erdélyi gondolat szegletköveiként elénk táruló összetevőket, alkotó elemeket: az erdélyi történelem hagyományait; az erdélyi magyarság történeti tudatát meghatározó krónikák, históriák és önéletírások szerepét felvállaló, különösen a nagy érdeklődést és vonzerőt kiváltó – Tabéry Géza, Kós Károly, Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Nyirő József, Gyallay Domokos, Gulácsy Irén, Szentimrei Jenő, Szántó György nevével fémjelzett – történelmi regényeket; az Erdélyben együtt élő népek testvériségének és művelődési kapcsolatai ápolásának eszméjét; az erdélyi tájak természet-élményét.
A húszas-harmincas években kibontakozott erdélyi magyar irodalomban – mutat rá a tanulmányíró – egyaránt tetten érhető a regionalizmus és az európaiság: „az önként vállalt regionális elkötelezettséget magasrendű európai igényességgel kötötték egybe, a szűkösebb erdélyi láthatárt az egyetemes horizont felé kívánták tágítani. (…) A Helikon írói olyan nemzetiségi kultúrát kívántak, amelyet az erdélyi élet és az erdélyi hagyomány nevel, szándékaiban és szellemében mégis egyetemes. Az erdélyi gondolat az európai magyarság eszméjének forrásából táplálkozott.” Az általuk kidolgozott „erdélyi modell” a kisebbségi humanizmus meghirdetésével „az ellentéteken és elfogultságokon felülemelkedő együttélés alkotó példáját tárta a közvélemény elé”. Pomogáts Béla zárószavai e gondolatot mindmáig ható értékként aposztrofálják: „A transzszilvanista irodalom ebben a tekintetben ma is érvényes igazságokat hirdet, örökségét méltán vállalja az új romániai magyar irodalom, s méltán vállalhatja az az egyetemes magyar szellemiség is, amelynek nemcsak a szűkebb haza és nemcsak Kolozsvár, Pozsony vagy Újvidék az otthona.”
Az összkép, a monografikus feldolgozásba foglalt eszmények, irányzatok, esztétikai elvárások megjelenítői az életutak és életművek. Pomogáts Béla huszonhárom íróportréja szemléletesen példázza, hogy a helikoni írócsoport a különböző habitusok, eltérő írói/költői hitvallások, a művészi/esztétikai kibontakozás sokszínűsége ellenére miként maradhatott mégis az erdélyi modellre építő, a kisebbségi humánumra alapozott valódi közösség. Az íróportrék változatos – kis-esszék, tanulmányok, alkalmi előadások, megemlékezések – megjelenítésben villantják fel az egyedi jegyeket, amelyek az életművekben kimutatható, kézzelfogható értékekkel gazdagították az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat. A címek az alkotókra leginkább jellemző vonásokat emelik ki, illetve legismertebb munkáik címét hordozzák: A líra remetéje – Áprily Lajos; Az Evangéliumtól az Apokalipszisig – Reményik Sándor; Barlanghomályban – Olosz Lajos; A főrangúak lelkiismeretvizsgálata – Bánffy Miklós; A kultúraépítő ember – Kós Károly; Erdélyi humanista – Kuncz Aladár; Polgár Erdélyben – Karácsony Benő; Magunk revíziója – Makkai Sándor; A havasok krónikása – Nyirő József; Szerkezet és jelentés – Tamási Áron; A havas dicsérete – Kemény János; Magyar költő a kálvárián – Dsida Jenő; A hűség költője – Horváth István… Emberi és írói sorspéldázatok, melyek máig ható tanulságokat hordoznak.
Az erdélyi magyar irodalomra való általános rálátás birtoklása és az egyéni életművek elmélyült ismerete ötvöződik egybe, segíti az anyaországi olvasót hozzá, hogy az erdélyi magyar irodalom hőskorának számító húszas-harmincas évek sokszínű tablóján az alkotók is a rájuk jellemző, karakteres vonások virtuális szellemi/irodalmi galaxisként jelenítődjenek meg. Egy olyan kor tárul elénk, amelyben – Reményik Sándor szavaival – „Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett: a költő álma volt.” (Az egyetlen tett) Sok költőé, sok íróé, akik az Erdélyi Szépmíves Céhben, a marosvécsi találkozókon, az Erdélyi Helikon lapjain – rátalálva az erdélyi útra – közösséggé váltak a hűségben és a szolgálatban. „Ennek a közösségnek a számára az emlékezet a hagyomány őre, és a hagyomány a megmaradás záloga.” Ez pedig már régóta nemcsak az erdélyi magyarság kérdése, hanem mindannyiunké – az anyaországban, az elszakított részeken és a diaszpórában élőké egyaránt. Jövőnk záloga: az összefogás. Valódi, nemzeti értékek csak ott születhetnek, ahol a népükért, hazájukért felelősséget érző/vállaló alkotók megtalálják azt a szilárd fundamentumot, amelyre építeni lehet. Ez a legfőbb üzenete és tanulsága a Pomogáts Béla által jegyzett kötetnek.

Jegyzetek

(1)Németh László: Két nemzedék. Tanulmányok. Budapest, Ezerkilencszázhetven, 182. old.
(2)Pomogáts Béla: I. Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) II. Irodalmi dokumentumok. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008
(3)Pomogáts Béla: III. Magyar irodalom Erdélyben (1945–1968) IV. Irodalmi dokumentumok. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009; Pomogáts Béla: V. Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989) VI. Irodalmi dokumentumok. Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010
(4)Pomogáts Béla: A marosvécsi várban – Az Erdélyi Helikon íróiról – Hungarovox Kiadó, Budapest, 2012
(5)A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944) I–II. Közzéteszi Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979

(A szerzőnek Olvasmányaim ösvényein című, szerkesztés alatt álló kötetéből)