Maradandó művek nyomában
Nagy Pál irodalomtörténész útja egyenesen vezetett az irodalomhoz

A Marosvásárhelyen élő és örökké aktív… irodalomkritikus és szerkesztő élete nagy ajándékának azt tartja, hogy személyesen is ismerhette a romániai magyar irodalom legjavát, kapcsolatot, barátságot ápolt az olyan „nagy öregekkel”, mint Kós Károly, Tamási Áron, Tabéry Géza, Tompa László, vagy kortársai közül Sütő Andrással, Székely Jánossal, Molter Károllyal, Kemény Jánossal és sok más jeles íróval, költővel. (Antal Erika interjúja 2009-ben készült, amikor Nagy Pál 85 éves volt)

– Életpályájából az derül ki, hogy a háborús éveket leszámítva, egyenes út vezetett az irodalomhoz. Így van?
– Valóban, már gyerekekkoromban mindent elolvastam, ami a kezembe került és elég korán kezdtem írogtani is, diákkoromban a vásárhelyi napilapokban jelentek meg apróbb írásaim, az egyetemen a református ifjúsági folyóiratban, az Ifjú Erdélyben közöltem az első irodalomkritikámat, Veress Péternek a Mit ér az ember, ha magyar című kötetéről. Munkatársa voltam egy ideig, amíg létezett e folyóirat, később egyetemi hallgatóként az Igazságban, a Világosságban, az akkor induló Utunkban is jelentek meg írásaim. Így figyelt fel rám annak idején az Igaz Szó főszerkesztője és hívott Vásárhelyre a laphoz. Attól kezdve – 1955-től 1970-ig az Igaz Szó belső munkatársa voltam, amikorr Huszár Sándor meghívott Bukarestbe az alakuló A Hét szerkesztőségébe, így annak vásárhelyi tudósítója lettem három évig. 1973-ban Sütő András hívott az Új Élethez, innen mentem nyugdíjba 1984-ben.

– De a munkát nem hagyta abba, azóta is tevékeny…
– Benne élek, amennyire az erőm és az energiám engedi, az irodalmi életben, írogatok és főképpen a szerkesztői munkát végzem a Mentor kiadónál, például a Wass Albert sorozatot gondozom. Egy budapesti kiadónak több kötetet is szerkesztettem Tamási Áron műveiből, saját köteteim is jelentek meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadónál, a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolatnál és a Mentornál.

– A romániai magyar irodalmat nem csak olvasóként ismeri, de jeles képviselőivel személyes kapcsolatban is állt.
– Az élet nagy ajándékának tekintem, hogy szerkesztőként, lapok munkatársaként az erdélyi magyar irodalom kiválóságaival személyesen is találkozhattam, kezet foghattam Kós Károlytól kezdve Tabéry Gézával, Kacsó Sándorral, Tompa Lászlóval… Az azután következő nemzedéket is jól ismertem: Szabédi László, Kiss Jenő, Horváth István, Horváth Imre, Szemlér Ferenc, Méliusz József, valamennyien olyan emberek voltak, akikkel öröm volt találkozni, kapcsolatot tartani. Szerkesztőként leveleztem is a többségükkel, nemrégiben egy kötetet is kiadtam e levelezésből. Persze, a korombeliekkel, a nemzedéktársaimmal is rendkívül jóban voltam, nagyon szép emélékeket őrzök például földimről, Sütő Andrásról, aki szintén mezőségi származású volt. De Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Panek Zoltán, valemnnyien mind-mind barátaim, nem is beszélve a vásárhelyiekről, Gagyi Lászlóról, Papp Ferencről, Székely Jánosról, akivel szomszédos íróasztalnál dolgoztunk éveken át.

– A rendszerváltás nem hozta meg azt, amire a szerkesztők annyira számítottak – mondják sokan, vagyis, hogy az íróasztalfiókokból nem került elő olyan sok rejtegetett kézirat. Ön is így látja?
– Bizony, túlzottan nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy a fiókokból kiadatlan kéziratok kerülnek elő, ami csak részben igazolódott be. De azért mégis léteztek ilyenek, például Sütő Andrásnak a két naplókötete, vagy Székely János izgalmas munkái, de ezt nem lehet általánosnak mondani. Ugyanakkor az is igaz, hogy a rendszerváltás felszabadított olyan energiákat, amelyek addig lappangva léteztek ugyan, de nem kaptak teret az érvényesülésre. E fiatalabb nemzedékbeli írók munkássága, például Marosvásárhelyen a Kovács András Ferencé jelzi azt, hogy igen-igen komoly tehetségek érlelődtek azokben az években és jutottak el szerencsére a szabad önkifejezés lehetőségéhez.

– Mit gondol, romániai magyar irodalom, a ’89 előtti, érdekes lesz-e még 10-20, esetleg 50 év múlva?
– Minden korszak tekintetében az a maradandó, ami a maga korában is az volt már. Tehát az erdélyi magyar irodalomból, a két háború közötti időből az lesz továbbra is izgalmas, ami a korabeli viszonyokról, az erdélyi magyarság kisebbségi viszonyairól hitelesen tudósít. Ilyen művek bőséggel akadnak, gondoljunk Kós Károly életművére, vagy a költők közül Áprily Lajosra, Reményik Sándorra, Dsida Jenőre, valamennyien olyan teljesítménnyel maradtak meg irodalmi emlékezetünkben, amely továbbra is élő lesz, úgy érzem, a következő nemzedékek számára is.

– Beszélhetünk-e továbbra is romániai magyar irodalomról, vagy csak egységes magyar irodalom létezik?
– Vannak, akik azt vallják, jelentős irodalomtörténészek, kritikusok, Magyaroszágon és nálunk is, hogy az a tény, hogy egy irodalom hol születik, meghatározó tényező, de tulajdonképpen nem döntő. Egységes magyar irodalom van. Én is csatlakozom: egyetemes magyar irdalom van, aminek egy része Budapesten, Pécsen, vagy Debrecenben születik, más része Szabadkán, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, esetleg épp Ungváron. Nagyon lényeges, hogy hol született az az irodalom, mert arról a világról szól, ahová való a szerző, amit ismer, ami élmény számára, de az egységes magyar irodalom – tény. Annak ellenére, hogy amikor az irodalomtörténész megírja a maga tanulmányát, akkor nyilvánvaló, hogy nem kerülheti ki, hogy hol született egy irodalom.

– Mit tart a legjelentősebb művének, amire büszke és amiről úgy érzi, jó, hogy letette az asztalra?
– Nem vagyok az az ember, aki túlzott jelzőkkel tudnám minősíteni a saját munkámat. Kritikusként, irodalomtörténészként úgy érzem, sikerült néhány olyan szöveget papírra vetnem, ami aztán nyomtatásban is megjelent, s az irodalmunk lényeges kérdéseit érintette a leginkább. Vannak eszményképeim a mi irodalmunkból, akiket igen-igen becsülök és akikről gyakran szóltam, közéjük tartozik elsősorban Tamási Áron, Nyirő József, Bözödi György, ez utóbbival jó barátok voltunk és több kötetét rendeztem sajtó alá, aztán Kiss Jenő, aki ugyancsak mezőségi születésű volt, és nem utolsó sorban Sütő András, akivel személyes, meghitt barátság kötött össze hosszú évtizedeken át egészen a haláláig. Ezért gondoltuk mi itt néhányan azt, hogy megalakítjuk a Sütő András emlékét őrző Baráti Egyesületet, amely már egy éve működik, ennek az elnökévé választottak, ami nagy megtiszteltetés számomra. A lehetőségeink szerint igyekszünk ébren tartani Sütő András emlékét, életművének népszerűsítését.

– Lektorként elégedett, van elég kézirat, amiből válogathat a kiadó?
– Kézirat bőven van, a gond az, hogy e sok jó kéziratból melyiket vállalja a kiadó. A könykiadásban az uralkodó műfaj a szépirodalom, de az utóbbi időben, ahogy tapasztalom, nagyon előnyomultak az emlékezések, a memoár irodalom, a néprajz, a dokumentum-irodalom. Valószínűnek tartom, hogy a mai ember érdeklődését jobban leköti a valóság, a tény, mint a fikció.

Nagy Pál (1924, Mezőkölpény): irodalomtörténész, szerkesztő
Marosvásárhelyen a Református Kollégiumban érettségizett, azt követően, 1943-45 között katona volt. A háború után Kolozsváron a Bolyai Egyetemen magyar és történelem szakon szerzett diplomát, s tanársegédként, illetve középiskolai tanárként dolgozott. 1955-től Marosvásárhelyen él, ahol az Igaz Szó című szépirodalmi folyóiratnál kezdte a pályáját. A Hét indulásától három évig a lap marosvásárhelyi tudósítója, majd nyugdíjazásáig az Új Élet munkatársa volt. A Mentor kiadó szerkesztőjeként Wass Albert műveit rendezi sajtó alá, illetve számos más irodalmi alkotást lektorált, szerkesztett.

Forrás: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2009. május 9-10.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ