V. Szerb-horvát

Az erdő felől jön be a faluba. A porták hosszú udvara itt az erdőig nyúlik. A kéksapkások csak a bevezető utakat állják el, a lerombolt településre nem térhetnek vissza egykori lakói. Vegyes lakosságú település volt emberemlékezet óta, a cirill és latin betűs feliratok megfértek egymás mellett, ugyanúgy, mint az emberek. Akár a tenyerét, úgy ismeri az utcák, sikátorok, közök, ösvények hálózatát, amit a zajló élet alakított ilyenné, mégis meg-megáll, egy ledőlt kerítés, állva maradt faldarab csonka látványát kell beillesztenie az emlékezés hibátlan képébe. A házak bennünk is épülnek, a mindennapok változásai átalakítják lassan és észrevétlenül bennünk a világot. A pusztítás, még ha végignézi is valaki, földolgozhatatlan gyorsaságú az építés, gyarapodás aprólékos megfontoltságához szokott képzelet számára. A falak takarásában mozog, az ENSZ-katonák nemigen fedezhetik fel, távcsöveikkel inkább az utat fürkészik.
A rombolás látványa szakavatott pusztítás emlékét őrzi. Egy távoli hegyoldalból aknavetőkkel lőtték szét a házakat, módszeresen, egyiket a másik után. A tetőbe csapódó lövedék átszakította a cserepeket, a födémbe fúródva robbant, s szétlökte a falakat, mint egy dominóépítményt. Mindegyiket ugyanúgy. Elmenekült mindenki, traktorra, autóra, pótkocsira rakták a mozdíthatót, a fontosat. De ki tudja eldönteni, mi igazán fontos az emberélet békében fölhalmozott bútorai, eszközei, javai és emléktárgyai közül. Maradt a tűznek pusztítanivaló.
Egy év sem telt el, a hó és az eső elmosta a kormot, combig ér a fű és a dudva a művelés nélkül maradt kertekben, a téglák, törmelékek réseiben is kibújt a zöld, a természet megtelepedett a szétdúlt maradványokon. Az ember visszajönne, mert volt, lesz jog, valahol romló papíron be van jegyezve az adott házhely, romhalom, szántó, kert, gyümölcsös tulajdonosa, és nekiállna, összefogna, megszakadna, hogy újból összerakja azt, ami egyszer egyben volt. A békefenntartók döntöttek úgy, hogy senki nem térhet vissza, hadban álló etnikumok nem férhetnek meg egy településen. Úgy igazságosak, hogy egyformán igazságtalanok mindenkivel.
Lehet, hogy igazuk van. Mindenkinek van már megbosszulnivalója, egyiknek a feleségét erőszakolták meg, másiknak a gyermekei pusztultak el, harmadik megnyomorodott… Összecsapott a két nép, mint a tűz meg a víz, az együttélés lehetősége pusztult el végképpen. A béketárgyalások majd egyik országhoz csatolják a falut, a „győztesek” visszatérhetnek birtokukba.
A makacs hit, hogy a világ egy pontjához a születés és a múlt, az ott leélt idő jogán közöm van, lám, őt is visszahozta ide, pedig nem veszélytelen vállalkozás. Nem is veszélyesebb, mint bármi más mostanság; egyenruhába öltözött, a hazájáért harcol, van neki is megbosszulnivalója, meg a zsold is meglehetős. Összegyűlik annyi, amennyiből házat lehet építeni, ha elmúlik az őrület. Itt vagy máshol.
Az elvadult, burjánzó rózsalugasról ismer rá a portára, csukott szemmel idetalálna a falu bármely pontjáról, s most szinte elment mellette. Romhalom, mint a többi, de csak körülnéz, s ezer apró jelet talál. Egy faldarabon az ismerős tapétaminta, a körtefa vízszintesen nőtt erős ága, amin a gyerekek hintája függött, egy vasrúd a fű között, valamikor a kapu része volt. Csak kutatni kellene, és emlékeket, tárgyakat találna, múltdarabokat, mint egy régész, aki ki akarja találni, hogyan éltek azok, akiket túlélt néhány használati tárgyuk. Reménytelen. Nincs már meg az a család, nincsenek a gyerekek. Van egy lány, akinek szintén nem maradt senkije. Egy szállodai szobában él, s olyankor találkoznak, amikor szabadságra távozhat a harcoló alakulattól. Gyermeket vár.
Egy csontsovány kutya kerül elő valahonnan, szimatol a levegőbe, és tisztes távolságban leül. A katona kibont egy darálthúskonzervet, na gyere, mondja a kutyának, és kiborítja a betonra a vörös masszát. A kutya három falással lenyeli az egészet. Aztán görcsök rángatják meg testét, vonaglik, elinal, de nem jut messzire, tisztán hallani, hogy gyomra nem fogadta el a behabzsolt táplálékot. Visszajön, és mintha gazdája mellé, leheveredik. Szemében bizalom és hűség.
Na, veled csak bajom lesz, mondja a kutyának, nem szabadulok tőled. Találhattál volna mást is.
Elhevert a fűben, nézte a gyümölcsfákat, a derékbatört templomtornyot, az ugyanolyan eget, szavak és megfogalmazások nélkül, képekben látta a múltat és a háborút. A hadviselés és a pusztítás vágott rendet a civil zűrzavarba és formátlanságba. Itt nincs mérlegelés, nincs pozitívum-negatívum, esetleg és ennek ellenére; ellenség van és barát, győztes és vesztes, lőszer és fegyver. Először a vízvezetéket robbantották föl, már nem is tudja, melyik oldal műve volt, itták az emberek a patak szennyezett vizét, később a villany- és távíróvezetékeket vágta el valaki, végül azt mondták, hogy két órán belül hagyja el mindenki a falut… Még életében nem keresett ennyi pénzt, mint ebben a zsoldos-hazafi munkakörben. Az a lány is, a kapcsolat egy megvásárolható erotikus hétvégének indult, piával, mulatással, kell a feszültségoldás, ha folyamatosan célkeresztben van az ember. És valahogy együtt maradtak. Gyerekük lesz. A háború még évekig eltarthat.
A kutya fölneszelt, valaki jön, elég óvatlanul, már ő is hallja. Kibiztosítja a géppisztolyt, meglapul a törmelékhalom mögött. A kutya elébe fut az érkezőnek, körbeugrálja. Már látja, ismerős, falubeli, az ellenséges hadsereg egyenruhájában. Gyanútlanul jár a romok között, néha lehajol, fölvesz valami csillogó fémdarabot, megnézegeti, elhajítja. Itt bóklászik, a célkereszt a lapockáján, egyes lövés, apró mozdulása a mutatóujjnak, és eggyel kevesebb az ellenség. Nem tudja megtenni. Ez nem a front, ez a falu, az otthon, az emlék, ahová valami a másikat is visszavonzotta.
Itt béke van. Az ENSZ-erők kiürítették a területet, tárgyalóasztalhoz akarják kényszeríteni az ellenségeket. A lövés zaja bizonyára megzavarná őket, át kellene kutatniuk a falut, talán még a nyomába is erednének, ezen a terepen esély nélkül. Ha csak óvatosan előbújna, sakkban tarthatná a másikat, amíg tisztáznák, hogy nem fogják bántani egymást, megbeszélhetnék, kiről van tudomásuk, élnek-e a közös ismerősök, kivel mi történt. Etnikai tisztogatás! Mi a biztosíték arra, hogy a másik ugyanúgy megszelídült az emlékek súlyától, mint ő? Másik templomba, másik kocsmába járt már annak idején is. A legegyszerűbb, eltűnni nyomtalanul.
Fölcsatolja a hátizsákot, szép csendesen elmegy arra, amerről jött. De nem számolt a hálás érzelmű kutyával, az odavágtázik hozzá, vinnyog, ugat, viháncol. Csattan a géppisztoly szerkezete, már hasra vágta magát a másik is. Kikémlel a fedezékéből, nem látja az ellenséget, gyakorlott harcos, elkúszott onnan, ahol elvetődött. Innen kezdve az idegek harca. Ki a vadász, és ki a préda?
Tudja, nem maradhat egyhelyben, a másik elindult becserkészni őt. A gyümölcsöskert sűrűn álló fái felé kúszik, három-négyméterenként megáll, fülét a földhöz tapasztja, majd fölemeli a fejét, és a magasra nőtt fű között átfúrva tekintetét, megpróbál körülnézni. Nem lát, nem hall semmit. Életmentő lehetne, ha tudná, merre van a másik. A fák között majd felegyenesedhet, előnyösebb helyzetbe kerül.
Egyszerre emelkednek ki a fűből, egymástól alig tízméternyire. Egyszerre szólal meg a két fegyver. Egy Thompson mintájú amerikai gépkarabély meg egy Kalasnyikov típusú géppisztoly, minden találat halálos. Ekkora távolságból lehetetlen elvéteni a célt.

(Folytatjuk)