Csifó János: A közlegény koffézik
Szocialista katonatörténet
Székely Lacit Tordára vitték katonának. Mivel a besorolás előtt a topográfusoknál dolgozott, felkészültségének köszönhetően a hadászati térképszakaszba sorolták be. Kicsi, zömök, jókötésű marosvásárhelyi gyerek volt. Így természetszerűen hadilábon állt a román nyelv gyakorlásával. Többnyire magyarból ösztönösen fordította és illesztette össze mondanivalóját. Egyszer hideg hűsítőt szeretett volna inni. Úgy kért engedélyt a parancsnokától, hogy „Permiteţi să beau un suc frig”. Négyszer is visszakérdezte a parancsnok, de akkor sem értette, hogy Laci mit akar inni. Ugyanis Laci tudta, hogy a ’frig’ románul hideget jelent, de azt már nem is sejtette, hogy az italra a ’rece’ jelzőt illik használni. Így tévesztette össze a tekercset a férfi nemiszervvel, ugyanis „sul”, vagyis a tekercs helyett „sula”-t használt, ami az argóban férfiszervet jelent. Ugyanúgy minden diszkrimináció nélkül váltakozva használta a „veszett” és a „zavaros” jelzőket. Csak azt felejtette el, hogy a Nyárád nem „veszett”, hanem „zavaros”. Amolyan svejkes figurának tekintették felettesei Lacit, amiért sok más bakafántját is megbocsátották a néphadsereg tisztjei… „Las’că-i bozgor, dar băiat bun”. (Igaz, hogy hazátlan, de rendes gyerek) – szokták mondani Laci egy-egy aranyköpésére vagy csínytevésére.
Történt egyszer, hogy Lacit felültették egy orosz ZIL teherkocsira, mellé egy sofőrt adtak, és irány a marosvásárhelyi katonai központ, pár száz térképet s egy tekercs sodronykötelet hozni, mert nemsokára kezdődik a hadgyakorlat. Estére érkeztek Vásárhelyre, ahol már várták a haverok, s hajnalig tartó mulatság után a reggeli hét órai jelentkezésből kilenc óra lett. A szolgálatos tiszt, miután kékre-zöldre és 200/110-es vérnyomásra hergelte magát, nyolckor a kapustisztnek parancsba adta: mihelyt megjelenik Székely közlegény, azonnal vegyék el a derékszíját meg a bakancsfűzőjét, és három napra vessék a zárka legsötétebb mélyébe.
A parancs végrehajtatott. Amíg Laci a zárkában pihente az éjszaka fáradalmait, közben jó étvággyal fogyasztotta a rabkosztot, addig a feltupírozott idegzetű ügyeletes tiszt – mivel titkos hadgyakorlati előkészületekről volt szó, és senkit nem vonhatott be a több száz térkép kiválogatásába – egyes-egyedül osztályozgatta a domborzati rajzokat, mígnem kiverte a hisztit, és a Laci háromnapos zárkája négy órára csökkent. Lacit elővezették, s amíg a bakancsát fűzte
s a derékszíjával bajmolódott, addig végig kellett hallgatnia a hadnagy „elvtárs” – nem apácafüleknek szánt égi áldását, amit mind-mind a reggeli kétórás késés fejében kapott. Laci hozzáértésének köszönhetően délutánra már elkészültek a szállítmánnyal. Laci ismét remekelt államnyelvismeretből, mert engedélyt kért arra – mivel nagyon égett a pokol az éjszakai műsortól –, hogy megihasson egy szuk-friget. Mire kitört a röhögés a tiszt „elvtársból”. Azzal küldte haza
hősünket, hogy otthon igyon béré friget, de reggel hatkor indulás a laktanyából Tordára. Barátunk összecsapta a bokáját, szabályosan szalutált, a kocsit a laktanya udvarán hagyva, sofőr barátjával egyenesen a nővére hídvégi pálinkafőzdéjéhez trappolt. Snapsz, vacsora, újra snapsz és alvás…
Annak ellenére, hogy a frissen főtt ötvenfokos kukoricapálinka feszegette a homlokuk mögötti térséget, fél hatkor már a laktanya udvarán elfordította a sofőr-baka a ZIL teherkocsi indítókulcsát. Fél kilenckor az aranyosgyéresi cukrászda előtt Laci kiadta a parancsot:
– Itt most megiszunk egy koffét! Irány a „Kiskacsa” Állami Cukrászipari Kiszolgálóegység! – amit ékes magyarsággal harsogott Laci barátunk, ugyanis a sofőr is marosvécsi fenegyerekként rukkolt be. Nagy siettükben a kontaktkulcs a kocsiban maradt, miközben kis híján az ezredparancsnok Moszkvicsára estek. Sebtiben bekapták a koffét, s Laci kísérőnek a fél rumot. Nyomban futólépésben rohantak ki a cukrászdából. De már a kijáratnál földbe gyökerezett a két
pár katonabakancs, mert az öreg ZIL-nek hűlt helye! Laci becsukott szeme előtt végigpergett az eltűnt kocsi meg a térképek utáni hadbírósági tárgyalás, már látta magát a Duna–Fekete-tenger csatorna, majd az uránbánya csíkos mundérjában, amint utolsó erejével próbálja felemelni a csákányt…
– Ezt jelenteni kell az ezredparancsnoknak! – sikoltott fel Laci síri hangon, majd öt kilométeres kocogásba fogtak, míg a laktanya kapujához nem értek. Kinyílt a vaskapu, és kigurult rajta egy Moszkvics, amelyből kirobbant az ezredparancsnok, kinek válla fölött a laktanya udvarán – a lihegő és halálra rémült Laci – megpillantotta az eltűnt teherkocsit. Az ezredes homlokán kidagadtak az erek, szeme kidülledt, s reszkető ajkakkal éktelen üvöltésbe kezdett: – Székéli közlegény, ki engedte meg, hogy a katonai parancs teljesítése közben elhagyja a gépkocsit, és bemenjen a cukrászdába?!
– Jelentem, csak egy koffét ittunk…
– A közlegény koffét iszik! Meg tudná mondani, hogy most hol a kocsi, koffézó közlegény?!
– Jelentem, az Ön háta mögött, a laktanya udvarán…
Mintha leforrázták volna az ezredparancsnokot, tehetetlen dühében, elszürkült arcán elernyedtek a vonások, s fáradt rekedtes hangon azt kérdezte: – Măi Loci, miközben kofféztál, elfelejtetted, hogy mit bízott rád a román néphadsereg?
– Jelentem, egy pillanatra sem felejtettem el – emelte katonásra hangját Laci, közben a sofőrre pillantott szeme sarkából –, a tehergépkocsin két láda térkép és egy faszomnyi vontatókábel található…
Laci barátunk szult kellett volna mondjon, ami tekercset jelent, a „szula” viszont hímvesszőt jelent román nyelven. A parancsnok az ajkába harapott, majd megrándult a rekeszizma, és kitört belőle a nevetés.
– Most mit csináljak veletek, kényszermunkatáborba való gazemberek?!
Laci összekapta bakancsait, hadarni kezdte: – Engedelmével jelentem, ezredes elvtárs, az őrszobában leadjuk a derékszíjat, a bakancsfűzőt, és három napra bevonulunk a legsötétebb zárkába, és a néphadsereg kenyerén és vizén letöltjük a megérdemelt büntetést!
– Parancsot végrehajtani! De koffé nincs… – tette hozzá szelídebb hangon az ezredes, és a Moszkvicsba vágta magát…
(Marosvásárhely, 2000. december 6.)
Forrás: Csifó János – Megy a magnó… 2013, MEK
Pusztai Péter rajza