Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 108. (Még mielőtt megismertem)
Beszélek, írok itt hülyeségeket, hisz tudjuk jól, soha senkit nem ismerünk meg, hát még ki teljesen. Erről is beszélgettünk testvérével, amikor szóba került a gnóthi szeauton (ismerd meg önmagad), problémája. „Ez teljesíthetetlen” – mondta Marika s én teljesen egyetértettem vele. Ennyi, azt hiszem, elég fel- vagy bevezetésnek.
Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, nem tudtam, hogy ő a Lugas tulajdonosa, vezetője. Ilyen tudatlansággal vacsoráztunk (s persze fröccsözgettünk) Halmai Pistával a fent említett „objektumban”. Én brassói aprópecsenyét ettem. Ő mást. Mit tehet egy entellektüel (Ő) és egy félművelt balfék (én)? Beszélget, beszélget, beszélget, mígnem hívatlanul megjelenik egy ismeretlen férfi, s leül mellénk (a pontosság kedvéért: mellém). Be sem mutatkozott, csak elkezdett szövegelni. Egy darabig bírtuk, aztán – valószínűleg az italok hatására, mert nem ilyen a természetem – megkérdeztem: „Mondja, maga buzi?” Pisti csodálkozva nézett rám, ám a fickó (hapsi, ürge, pacák, csávó…) mintha mi sem történt volna, folytatta. Többször próbáltuk elküldeni. Maradt. Mi mentünk egy másik asztalhoz. Nem jött utánunk.
Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, a sok Lugas-emlék közül kiemelkedik egy régmúlt nyáron kint, a lugasban történt. Tizenegy körül járt az idő, a nap sárgára aranyította korsóink sörét és gyorsan melegítette meg. „Igyuk meg, tanár úr, hozom a következőt” – szólt volt tanítványom. „Nem, Péter, én vagyok a soros!” (Hegyi Péternek hívják, grafikus, a google-ön Hegyusz néven is megkereshető.) „Amíg bemegyek a sörért, olvasd el ezt.” Elé tettem az Egy nehéz nap éjszakáját [ivisz, 2010. december 8.]. „Tegnap írtam. Rövid!” Amikor visszajöttem, láttam, tekintete a semmibe réved, aztán rám nézett, s csak sokára szólalt meg. „Még mindig lúdbőrzik a hátam.”
Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, akkor is volt élet a Lugasban