Az amszterdami repülőtéren a budapesti járat beszállítására várva fogant meg bennem az ötlet, hogy a magyar utasról írjak. Még egy akkora babilonban is, mint a Schiphol, feltűnik az a sarok, ahonnan a budapesti gépet indítják. Persze, minden kapunak megvan a maga hangulata, és nem is mindig destinációk szerint. De olyan reménytelen szomorúságot, mint a budapesti járatnál nehezen talál az ember. Persze, ez így túlzás, az én túlzásom, bár az én esetemben igaz, hogy amikor az arcokra néztem, nem is keresgettem tovább, nem ellenőriztem a monitoron: tudtam, a jó kapunál vagyok Budapest felé. Alapvetően kétféle magyar utas van: az egyik a lefelé görbülő ajkú szomorú, a másik a lebiggyesztett ajkú pökhendi. Van még a részeg is, de arra később térek ki. Persze, én azzal sem értek egyet, hogyha valakiknek állandóan fülig ér a szája, de azt is túlzásnak tartom, hogy egy nép folyton szomorkodjon. Igaz, sokan idegességüket leplezik mindkét pózzal. Merthogy ezek pózok.

Előttem egy idősebb nő elejti a kesztyűjét. Utánaszólok:

– Asszonyom, elnézést… – mire ő:

– No. Nájn! Nikk sprekken. – és rendületlenül halad tovább, karjával leintve engem.

– Asszonyom, magyarul beszélek…

Akkor megtorpan, eljut az agyáig, és megáll mentében:

– Mit akar? – förmed rám.

– A kesztyűje… – s átnyújtom. Elveszi, semmit sem szól, továbbmegy.

A szomorú arcán az „úúúristen, mit keresek itt?!” kifejezés ül, és annak sem örül, ahol volt, és annak sem, ahová megy. A pökhendinek meg ez: „úúúristen, ezek mit keresnek itt…” kifejezés. Ő mindent tud már a világról, legalább is ezt szűrte le magának abból, hogy Thaiföldön járt egyszer, és Amerikában is megfordult a New Jersey-i rokonoknál, de persze, ő mindenkinek azt mondja, New Yorkban volt. És mindenkit utál maga körül.

Lényegében a két típus között szoros interdependencia van (na, ezt a szót jól kitaláltam ide…): a szomorú azért szomorú, amije nincs, és a félig tele vizespoharat is félig üresnek tekinti, míg a pökhendi utálja, hogy ugyanazt a levegőt kell szívnia azokkal, akik olyan szegények, mint az ő fajtája is volt valaha, csak felkapaszkodtak.

A magyar kapunál csend van. Ha például Ferihegyen lennénk, akkor nem lenne. Akkor mindenki telitorokból telefonálna lélegzetvétel nélkül, harsányan megosztva életük legjelentéktelenebb semmiségeit is. A roaming azonban olyan drága, hogy az idegen reptereken kuss van. Kivéve azokat, akik valóban rutinos utazók, és akikbe szorult etika is, és felteszik a füldugót, illetve halkan telefonálnak, ha telefonálnak. Persze, nem a hirtelen feljött kisvállalkozókra gondolok, akikből egy butik vagy valami józsefvárosi pénzmosási ügylet faragott „vállalkozót”…

Magyar embernek előbb-utóbb előkerül a táskájából egy fehér szalvétába gondosan becsomagolt szendvics, vajaskenyér szalámival vagy kolbásszal. Ennek semmi jelentősége nincs, de hiányérzetem lett volna, ha meg nem említem.

Nem szabad szó nélkül hagynunk a „legvidámabb barakkot” sem. Előfordul ugyanis, hogy a magyar utas berúg még jóval indulás előtt, de lagábbis becsiccsent. Vagy, mert szomorú, vagy, mert örvend. Vagy csak mert izgul. Sokan bedőlnek a tévhitnek, hogy inni jó repülés előtt. Tévhit, egyrészt, mert az alkohol négyszeres hatást vált ki repülési magasságban a levegő ritkasága miatt, másrészt mert megnehezíti mind az alkalmazottak, mind a környezet életét. Egyedül ritkán lát az ember beitalozott utast, de előfordulnak zugivók, persze. Ez inkább orosz utasokra érvényes, ugyanis oroszországi járatokra engedélyezett felvinni a saját italt is, de ez másik sztori alapja. Jobbára csapatban utazókra jellemző ez, akik ennek következtében kellőképpen hangosak és zavarók is. Mint a külföldről hazatérő cigánycsaládok is.

Amikor a gépet elkezdik beszállítani, mindenki egyszerre akar beszállni. Azaz nem. Mindenki ELSŐKÉNT akar beszállni. Egy légitársaság földi kiszolgálójának ezért ez nehéz feladat, mert mondhatja ő bármilyen nyelven is, hogyan történik adott cégnél a beszállítás folyamata és milyen sorrendben, a magyar utasnak csak ne dirigáljon itten senki, amikor ő kifizette a repülőjegyét. A világon annyi és annyiféle légitársaság procedúráját tanulmányoztam ki – egyik sem tökéletes, és egyik sem működik zökkenőmentesen. A magyar utasokkal azonban reménytelen is bármilyen technika. És ezt is a világ több pontjáról indulva figyeltem meg az évek során. Hacsak nincsenek külön felvigyázók odaállítva megerősíteni a beszállási szabályzatot, akkor lényegében Frankfurtban is, New Yorkban is és Amszterdamban is ugyanolyan kaotikus lesz a beszállókapu környéke.

Erre most, ezen a nyájas délelőttön a KLM ráadásul kitalált egy általuk „Okos beszállítás”-ként megjelölt procedúrát, amit aznap egyetlen más kapunál sem tapasztaltam, csak a budapesti járatnál, ami történetesen hiánytalanul tele volt. A procedúra lényege gyorsan megérthető – amennyiben az ember akarja, és odafigyel a hangosbemondóra. A már kinyomtatott beszállókártyát a kihelyezett kioszkok képernyőjéhez kell érinteni a vonalkóddal, és a gép egy sorszámot nyomtat ki. A beszállítás a számok sorrendjében zajlik. Ezt ötpercenként mondták be több nyelven – nem magyarul, nyilván, s az utasok nem is vették magukra – egy-két kivétellel. Hiszen amig a szalámis szendvics tart, magyar embert evés közben senki ne zavarja, és különben is, neki megvan már a jegye, őt csak ne baszogassa senki itten, mert odacsap mindjárt, és miféle dolog az. Persze, legtöbben eddig el sem jutnak gondolatban sem, hisz egyszerűen NEM vesznek tudomást arról, ami körülöttük zajlik. Egy burokban élnek. Külön kis magyar burkokban. Ennél még a határontúl élő magyar is szemfülesebb és dinamikusabb, de ez más lapokra tartozik, semmiképp nem szándékom ilyenféle megkülönböztetést tenni ebben a témában most. Amikor a beszállítás elkezdődik, a holland alkalmazott elcsodálkozva tapasztalja, hogy feleslegesen hűtötte a száját, az emberek sorszám nélkül, csak a beszállóikkal érkeznek a kapuhoz, és nyomulnak előre, hogy mindenki első legyen. Akkor jön a mutogatás, mit s hogyan kell. A magyar utas ekkor sem arra figyel, hogy az összetett műveletet elsajátítsa, hanem magyarul káromkodik, méltatlankodik, és lökdösődik is, ha ez kell.

Az „Okos beszállításnak” köszönhetően a KLM budapesti gépe félórás késéssel indul el. Ennyi idő alatt egy Jumbot be lehet szállítani, nem egy 175 férőhelyes 737-800-ast.

Ebben a félórás késében benne van a hatalmas kézipoggyászok becsekkolása is a kapunál. Magyarázzák a népnek, és órával indulás előtt kérik is, hogy a nagy poggyászokat adják le, mert a repülőgép belső raktere határos. És ugyanazon a gépen fog a poggyász is utazni. Az emberek azonban makacsul ragaszkodnak a kufferjaikhoz, és a legkülönfélébb fura tárgyakhoz is, mintha az egy óra negyvenperces utazás során azt a rengeteg holmit, amit a kézipoggyászba gyömöszöltek, mind használni akarnák.

– Hajszárítót felvihetek a gépre? – kérdezte egyszer tőlem valaki.

– Fel, de nem hiszem, hogy alkalma nyílik majd használni…

És az emberek ezt az „ugyanazon a gépen” fogalmat sem értik, különben semmivel sem lehet megmagyarázni, hogy amikor mindenkinek megvan a kijelölt helye, miért fontos minden egyes utasnak, hogy elsőként szálljon be?

– Minden szék a repülőn ugyanoda utazik és ugyanakkor, kedves utasaink – mondogatta nemegyszer egyik kollégám beszállítás közben – hátha ezzel hat az utasokra. De ez egy világjelenség, semmiképpen sem szorítható le pusztán a magyar utasra.

Mentségére legyen mondva, a magyar utas – szemben az amerikaival – sehova sem rakja fel a lábát, kivéve ha nem Amerikában élő magyarról beszélünk. Viszont létfontosságú számára a területfoglalás a váróban.

– Szaladj, foglald le azt a helyet! – biztatja csemetéjét, és egész sor széket is lefoglalnak poggyászokkal vagy csak egy sállal:

– Ez a mienk, itt mi ülünk! – ez az üzenet van ebben. Még akkor is, ha egy pillanatra sem ül le a teljes család mindvégig, legfennebb csak anyuka vagy nagymama, amikor kicsomagolja a vajas-szalámis szendvicseket. A lényeg azonban, hogy a terület meglegyen – szerencsére a férfiak nem pisilik körbe olyankor.

Ha valaki mégis meg merészelné kérdezni, az üresen tátongó székre leülhet-e, azonnal jön a válasz:

– Foglalt! Krisztike, gyere, fiam üljél le, mert ez a bácsi mindjárt elfoglalja a helyedet. És egyél szépen, mert a szádat beverem! Szólok apádnak.

Addig is, amíg Krisztike előkerül, anyuka a kistáskát felteszi a székre, és ezzel az üres szék esete el is lett intézve.

A fent felsorolt tipikus eseteken túl, természetesen találkozni kedvesen mosolygós idősebb házaspárokkal, akik az otthonról hozott jómodorral vannak, illetve jólnevelt világutazókkal is. A fapadossá degradált közegben ők még üde színfoltot jelentenek.

Forrás:  Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ