IX. HATALOM

Népünk és nemzetünk harcos hagyományai történelmünk központi elemévé tették a fegyvert. Korai uralkodóink a ránk maradt ábrázolásokon dárdával, páncélban, kardot suhintva jelennek meg, s a modernebb idők vezetői is szívesen fényképezkedtek katonák társaságában, díszszemléken, vadászatokon, marconán, fegyverrel a kézben. A hagyomány ereje a mindenkori vezetőt ruházta fel a nemzeti hadsereg fővezére címmel, és erősen megbízhatósági, sőt bennfentesi feltételekhez kötötte a fegyverek birtoklását akár önvédelmi célokra is.
Velejéig korrupt és romlott társadalomban nőttünk föl, minden szabályt áthághatott az, aki meg tudta kenni a megfelelő hivatalnokot, s akinek pénze volt, mindent megtehetett. Az országban a csendes, lefojtott elégedetlenség hangulata uralkodott.
Fiatal csapatunk ennek akart véget vetni, jövőbe vetett hittel és elszántsággal. És pont a fegyverviselés monopóliuma volt az, ahol támadásba lendültünk. Kicsiny, elszánt baráti körként mindannyian fegyverviselési engedélyt szereztünk, vásároltunk fegyvert megintcsak féllegális csatornákon, és viseltük, hordtuk magunkkal. Ami rendkívül szokatlan volt. Nagyhajú, szakállas fiatal emberek, gépfegyverekkel a hátukon, sétálnak a főváros utcáin, felszállnak a tömegközlekedés járműveire, az igazoltató rendőröknek hivatalos kinézetű engedélyekkel magyarázzák a szokatlan helyzetet. Mire a sajtó és a média értetlenkedve fölkapta az ügyet, és a szele eljutott az uralkodó elithez, addigra a suttogó propaganda annyira megerősített bennünket, hogy szabályos divatot csináltunk. Mi lettünk a félhivatalos, nemlétező, mégis szemmel látható demokratikus ellenzék. Végre – ha jelképesen is – valakik szembeszállnak a hatalommal. Divatot csináltunk a tiltás elleni lázadás félkomoly fegyverkezéséből. Fiatalok hordtak barkácsolt fegyver-utánzatokat, sőt divatbemutatókon ajánlottak nőies és férfias fegyvernek látszó tárgyakat. Viccesen médiaképessé váltunk, és azon a keskeny mezsgyén egyensúlyoztunk, amely a humorosat elválasztja a véresen komolytól.
Megfordítottuk a jogi gondolkodást: ami nem tilos, azt szabad.
A hatalom nem tudott mit kezdeni velünk. Ha büntet, túlreagál egy viccet, ha nem vesz tudomást rólunk, akkor valódi ellenzékké nőjük ki magunkat.
Párttá alakultunk, s a következő választáson elsöprő győzelmet arattunk. Mi voltunk az ígéret.
Védjegyünkké vált a fegyver. Fiatalos öltözékünket öltönyre cseréltük, a tömegközlekedést fölváltotta a reprezentatív autó és a sofőr. De megtartottunk a forradalmi idők emlékezetére, hogy fegyvert hordunk magunknál. Nincs rá szükségünk, egy-két miniszterünk még humorizált is a nyilvánosság előtt, hogy azt sem tudja, hogyan kell „bekapcsolni”.
Inkább csak gondot okozott már eleinte is, hogy bárhová mentünk, ilyesmit nem lehet beadni a ruhatárba, nem lehet letámasztani a sarokba, figyelni kell rá, ne kerülhessen illetéktelen kezekbe, s mint védjegy nálunk, velünk legyen.
Én egy Mini-Uzit használtam, a szíjával a mellemen keresztben, a hátamon átvetve. Szabad a két kezem, tár nélkül a fegyver pár kiló, meg lehet szokni.
Minisztertanácsi ülésen fölvetődött, hogy fokozatosan elhagyhatnánk, nincs szükségünk fegyverre, testőrök vigyáznak ránk, s elhangzott az ellenvélemény is, hogy afféle védjegyünk a fegyver, a rendszer azonosítója. Szavaztunk, maradt.
S azután elkezdett kopni, fogyni a népszerűségünk. Így megy ez. Az adott világ- és belpolitikai helyzetben, a gazdaság teljesítőképességét figyelembe véve, megszorító intézkedések váltak szükségessé. Nem jókedvében tesz ilyesmit az országvezető.
És fegyvert kezdtek hordani a kollégáim házastársai, gyermekei, rokonai, miközben a világ legszigorúbb fegyvertartási törvényét vezettük be. Szükség volt rá, érzékeltük a felénk áramló gyűlöletet.
Előrehúztam az UZIT a mellkasomra, és tartalék töltött tárakat hordtam a zakóm zsebében.
Amikor körülvett a tömeg, akkor csőre húztam a kis géppisztolyt, és azt mondtam: aki egy lépést is közelít, azt lelövöm. Nyugodt voltam, nem emeltem meg a hangom. Ujjam az elsütőbillentyűn, és ők is tudják, hogy az első mozdulásukra lövök. Sokan összeesnek, de tárat cserélni nem lesz időm.