[Önéletrajz]

A különböző budapesti külkereskedelmi vállalatoknál eltöltött évek után aránylag jól éreztem magam az iskolában, hiszen nem volt állandóan mellettem az igazgató, és nem kellett napi nyolc órát bent lennem. Külön pluszt jelentett az, hogy az iskola a lakásunktól mindössze tíz percre volt – gyalog! Maradt hát időm a szépirodalomra, a nyelvekre is.
Boleslaw Fac betartotta az ígéretét. 1972 decemberében a Litery című folyóiratban megjelent a fordításomban Veress Miklós, Bisztray Ádám, Bertók László és Pardi Anna egy- egy verse. Örömömet az is fokozta, hogy ez a szám éppen a Kopernikusz-évforduló idején jelent meg, és a folyóirat borítóját a neves gdanski szobrászművész, egyik jó ismerősünk, Alfons Losowski Kopernikusz-szobrának fényképe díszítette. A fordításaimhoz Ryszard Stryjec, Gdansk egyik legismertebb grafikusa készített illusztrációkat.
Hamarosan a Gdanski Rádió Irodalmi Osztályának is adtam be fordításokat, először néhány humoreszket, azt hiszem, a szerzők egyike Galambos Szilveszter volt. Később következett Szakonyi Károly néhány elbeszélése. A Rádió irodalmi szerkesztőségében közölték, hogy fordít nekik egy magyar származású fiatal nő, Iza Gordon, aki a gdanski Teatr Wybrzeze színház fiatal színészének, Krzysztof Gordonnak a felesége.
Izának levelet írtam, mivel telefonja sem neki, sem nekem nem volt, s hamarosan meg is kaptam a választ, természetesen magyarul: „Nagyon boldog vagyok, hogy akadt még valaki, aki a magyar irodalmat akarja itt terjeszteni. Remélem, minden irigység nélkül meg fogunk tudni férni egymás mellett, sőt barátok is lehetünk.”.
Rövidesen felkerestem őt. Férjével együtt nagyon kedvesen fogadtak, és valóban barátság alakult ki közöttünk, ami, sajnos, Magyarországra való visszatérésem után megszakadt. Néhányszor voltam náluk, de az is előfordult, hogy Iza este csöngetett be hozzánk, és egészen hajnalig beszélgettünk, váltogatva a magyar és a lengyel szavakat.
Közben a Gdanski Rádió bemutatta fordításomban Soós György Karácsonyi történet című hangjátékát, amit később még kétszer megismételtek. A rádióban elhangzott és az újságokban megjelent fordításaim után egyes klubok is érdeklődni kezdtek irántam. A Rudy Kot-ban a magyar költészetről beszéltem, más klubokban – Gdanskban és környékén – fordításaimat, saját verseimet olvastam fel.
Jelentkezett Varsó is. Az ottani Interpress kiadónak egy lengyel szerző Lengyelországról írt útikönyvét fordítottam magyarra, amit hamarosan ki is adtak, és az akkori fizetésekhez mérten igen szép honoráriumot kaptam, amivel a már háborogni kezdő feleségemet sikerült „leszerelnem”. Véletlenül épp azon a napon jött fel hozzánk egy Gdansk melletti kisvárosból a feleségem bátyja, feleségestül, akik szintén nem hitték, hogy valaha megjelenik akár csak egy könyvem is. Az 500-as címletekben kapott, 30 000 zloty körüli honoráriumot kiteregettük az egyik heverőre, amit sikerült teljesen befedni.
Még 1971-ben (decemberben) született egy fiunk, akit István Mikolaj névre kereszteltünk. 1973 szeptemberében megszületett a lányunk is, aki a Mária Rozália nevet kapta, lengyel, illetve magyar nagyanyja után.
A gyerekekkel én csak magyarul, az anyjuk csak lengyelül beszélt, habár ezt sokan ellenezték, azzal érvelve, hogy a gyerekek így egyik nyelvet sem tanulják meg. Természetesen ezt később megcáfolta az élet.
A feleségem továbbra is a lakásunkhoz közeli gimnáziumban tanította a franciát, a fiunkat ő vitte az óvodába, ami útba esett. Rozit akkor még én hordoztam a bölcsődébe, hogy otthon szabadon foglakozhassam a nyelvekkel, fordításokkal. De akkor már elkezdtem írni is lengyelül, így saját műveimet eredetiben adhattam le a Gdanski Rádiónak.
Szinte az ország egész területén publikálni kezdték munkáimat a folyóiratok, újságok, beleértve a két legfontosabb várost, Krakkót és Varsót is. Ezért Gdanskban és környékén egyre több kultúrház, irodalmi klub kért fel irodalmi esteken való szereplésre. Időközben voltam Gdanskba látogató magyar költők, írók (Pardi Anna, Karinthy Ferenc, Fehér Klára és mások) tolmácsa, kísérője is.
A gdanski Wydawnictwo Morskie kiadó felkért egy tenger- témájú, magyar szerzőktől válogatott verseskötet elkészítésére. A verseket, kb. 100- 150-et kiválogattam, lefordítottam, de a kiadók – különösen a vidékiek – már akkor is súlyos anyagi helyzetben voltak, emiatt inkább saját, helyi íróikat publikálták, habár volt egy világirodalmi sorozatuk, amihez szintén kértek tőlem kisebb népek irodalmából javaslatokat. Ezt is megtettem, észt, lett, litván írókat ajánlottam, de azokat sem adták ki.
Amíg a fenti kiadóval próbálkoztam, aminek később mégis – igaz, a Magyarországra történő visszaköltözésünk előtt – a lektora lettem, a Gdanski Rádió egyre-másra mutatta be fordításaimat és saját verseimet, sok, fordításaimból, illetve saját verseimből készült műsort többször megismételve.
Mivel a tanári kereset ott sem volt magas, a feleségem magánórákat is adott, ezért sok szerzői estre szóló meghívást nem tudtam elfogadni, ami két okból is idegesített: féltem, hogy nem lesz kellő olvasóközönségem, másrészt az a pár száz vagy egy-kétezer zloty honorárium mindig jól jött egy szabadúszónak…
A következő nagyobb megrendelés a poznani kiadótól érkezett, ahol egy magyar sci-fi elbeszéléskötet készítettek. A könyvben fordításomban hat elbeszélés (65 oldal) jelent meg. A szerzők nevére nem emlékszem, csak a könyv címére:Gwiazdy Galaktyki.
A feleségem minden nyáron kiutazott a gyerekekkel Vilniusba az apjához, a bátyjához és a barátnőihez. Ilymódon a gyerekek, ha nem is tanultak meg akkor litvánul és oroszul, megszokták a nemzetköziséget, a sokféleséget.
1976 táján kezdett rendszeresen foglalkoztatni a krakkói Wydawnictwo Literackie, és egy időben szinte már megrendelésre írtam az ottani, az egész ország területén kapható, nagyon nívós irodalmi hetilapba, a Zycie Literackieba. A kiadónak előbb csak lektoráltam, majd 1978 tavaszán felkértek Mezei András Csodatévő című kisregényének lefordítására, ami egy év múlva meg is jelent. Bevallom, a regény fordításánál segítséget kértem egy fiatal gdanski költőtől, dalszövegírótól, Anna S-től, de úgy látszik, az ő nyelvezete nem nyerte el a kiadó tetszését, mert a szöveget végül az én átjavított fordításomban jelentették meg.
Néhányszor magam is megfordultam Litvániában, a vilniusi litván költőkkel is kapcsolatba léptem, ott írtak rólam, sőt, az ottani lengyel nyelvű újságban fordításom is jelent meg litvánból, saját verseim mellett. A Moszkvában megjelenő lengyel Literatura Radziecka című folyóirat 11 örmény költő egy-egy versét közölte a fordításomban – eredetiből, azaz örményből ültettem át ezeket lengyelre.
Magyarországra akkoriban nem jártam, a majd’ tízéves kint-tartózkodásom alatt mindössze kétszer voltam itthon, egyszer az egész családdal, majd csak a fiammal. Lengyelországi életemre nem panaszkodhatom, mindössze azokra az időkre, amikor nem kaptam rendszeres megrendelést, illetve csak nagyon keveset fizettek az egyes lapok. Általában csak a honvágy bántott, de valahogy annyira lekötött a tevékenységem, hogy sokszor arról is megfeledkeztem, annál is inkább, mivel Magyarországra hiába küldtem fordításokat, saját verseket, még csak válaszra sem méltattak. Ez azért is fájó volt, mert az újvidéki lapok és a romániai magyar lapok (Utunk, Igaz Szó) rendszeresen publikálta a legkülönfélébb nyelvekből készült fordításaimat.
Szerencsére a Gdanskban élő magyarok kezdtek havonta összegyűlni egy-egy családnál (ahol mindenütt a nő volt magyar – én voltam az egyetlen magyar férfi!), felváltva. Mindössze nyolc ilyen családot tudtunk összeszedni, de rendszeresen csak hatan találkozgattunk. A legnagyobb baj az volt, hogy csak két családban beszélt a házastárs – és a gyerekek is – magyarul, ezért lengyelül folyt a diskurzus, mert a magyarul nem tudó férjek nagyon haragudtak ránk.
1980-81-ben tudtommal, rajtunk kívül, még két család költözött vissza Magyarországra. Egyébként a hazatért családok sem tartják egymással a kapcsolatot, hiszen itt már magyar közegben élnek, nincs szükség arra, hogy beszélgetéssel és énekléssel öljék meg a honvágyat.
Gdanskban nagyon jó helyen is laktunk. Az idegenségemet nemigen vetették a szememre, mert már a kiköltözésemkor jól tudtam lengyelül – de arra nem törekedtem, hogy lengyelnek nézzenek. Magyarországgal csak levelezés útján tartottam fenn a kapcsolatot, habár akkor már nem is igen akartam ezt: Lengyelországban megkaptam azt, amire vártam, vágytam. Egyetlen gond emésztett: nem volt rendszeres jövedelmem…

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 12.