Bodor Pál nyolcvan éves
(Vallomások térben és időben)
Húsz szép esztendőm
– Valójában és a lelkem legmélyén kevéssé érdekelnek az ősök, csak kedves kuriózum számomra, hogy anyai ágamon, melynek nevét viselem, ott a zenekedvelő és Jénában meg Göttingenben okult matematikus és pomológus Bodor Pál, a Bolyai Farkas barátja, akinek gyümölcsészeti kísérleti kertjét (melyet temetőbővítésre az egyházra hagyott) tán ma is Bodor-kertnek nevezik az öreg kolozsváriak. Nagyon nem-Bodor apám is ott nyugszik most befogadottként, egy kínos temetés rossz emlékének szürke gyolcsába burkolva, annak tanúságául, hogy az osztrák Scheltzek és Geizerek meg a magyar Mikolák, Bodorok és különösen az európai magyar Lászlók, főképp a nemrég elhunyt kiváló László Dezső: bölcs ember; mindez, meg az első igazi újságírói éveim és egyetemista éveim teszik együtt, hogy bármit és bármennyit változhat, igazibb városom, ha már választanom kell, az, amelyben Gaál Gábort és Szabédit, és Balla Károlyt és Földes Lászlót eltemettem, és ahová húsz félelmetesen szép esztendőmet eltemettem, Kolozsvár, ahol talán már nem lehetek többé igazán otthon, Kolozsvár, ahol érzelmeimet és gondolataimat ezüst kenőolajként gépezetekbe osztottam az Igazság nyomtatott hasábjai közé s főként hűtlen lapszerelmem, az UTUNK nyomdabetűi közé közel tizenhét éven át… (Bodor Pál: Önkényes szülőföldteremtés. Utunk Évkönyv, ’74. 248. old.)
Névjegy (1):
Bodor Pál Budapesten született, 1930. július 28-án. Egyetemi tanulmányait Bukarestben és Kolozsvárott végezte, miközben több napilap szerkesztőségében is dolgozott. 1946-tól a Gaudeamus című temesvári diáklap szerkesztője volt, majd a Magyar Népi Szövetség bukaresti lapjának és a Romániai Magyar Szónak volt a munkatársa, 1948-51-ig pedig Kolozsvárott dolgozott az Igazság szerkesztőségében.
1951-67 között belső munkatársa volt az Utunk című folyóiratnak, majd az Irodalmi Könyvkiadó magyar részlegének főszerkesztőjeként és a Kriterion Kiadó főszerkesztőjeként tevékenykedett. A bukaresti televízió magyar nyelvű adásának léte is az ő nevéhez fűződik, mely területen 1970-79-ig dolgozott, az azt követő három évet pedig az Előre munkatársaként töltötte.
Két hónap alatt háromhavi norma
– Áthelyeztek az Előre című napilaphoz, ahol a főszerkesztő azt kérte, hogy havonta annyi flekket írjak, főleg riportban, ahány százast tartalmaz a fizetésem, ne írjak a nemzetiségi kérdésről, viszont nem kell bejárnom a szerkesztőségbe. Így 53 flekk lett a havi normám. Gondoltam, ha két hónap alatt háromhavi normát teljesítek, marad egy szabad hónapom regényt írni. Megírtam az Apám könyvét, befejeztem a Svájci villát, melyről a Böhlau Verlag erdélyi német tárgyú esszékötetében Balogh András professzor azt írta, hogy a magyar irodalom legjelentősebb regénye az erdélyi szászokról. Szépíróként ez a viszonylag csendes négy év volt életem legtermékenyebb időszaka. Visszatekintve mindenképp bölcsebb lett volna a regényírásra koncentrálnom. Tévés-rádiós kinevezésem évében, 1970-ben töltöttem be negyvenedik életévemet. Ötvenhárom évesen jöttem vissza Pestre… Hat regényem jelent meg, ezekből három, ha jó. Igen, állandóan nyüzsögtem, kezdeményeztem, szerveztem, kritizáltam, fontoskodtam. Sajnos ilyen a természetem. (Matkovich Ilona: Egy kivándorló bevándorló. Magyar Narancs XXI. évf. 35. szám – 2009-08-27)
Írásba menekülni
– Szüleim is írtak, anyám verseket közölt a Színházi Életben, s haláláig kétségbeejtően rossz regényekkel ostromolta a kiadókat. A Panni című meg is jelent. Szinte menekültem az írásba. Azt a látszatot keltette, hogy igazságot tudok szolgáltatni. Az írott szó hatalmába vetett naiv hitem innen származik. Az állandóan megalázott kamasznak, aki voltam, az írás a személyiség önfelerősítését, terjeszkedését jelentette. Már akkor mindenkit meg akartam győzni, hogy másokkal együtt tehessek valamit. Az írás számomra a politika folytatása volt más eszközökkel, s lényegében máig az. (Gálfalvi György: Arcképek – Bodor Pál. Igaz Szó, 1980. 7. sz.)
Bodor Pál 2000-ben, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet egy rendezvényén * Fotó Székely Sándor
Névjegy (2)
Az 1936-83 között Romániában töltött időszak után Budapesten telepedett le. A Magyar Nemzet rovatszerkesztője lett, Diurnus álnéven szerkesztett éveken keresztül napi jegyzetrovatot, 1991-től pedig a Népszabadság főmunkatársának számít.
A Magyar Nemzet Alapítvány kuratóriumának elnöke (1990. augusztus-október), a Budapesti Média Intézet főtanácsadója. 1989-től 1994-ig a MÚOSZ elnökségi tagja, 1991-93 között pedig elnöke. Az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozatának elnöke. Az Írószövetség választmányának tagja.
Ezeken túl Bodor Pál jelentős prózaíró is. Verseit fiatalkori eltévelyedéseknek nevezi, ám azok az erdélyi költészet sokszínűségének sajátos darabjai.
Kommentárok élethez és halálhoz
Bodor Pál szerint… az ő költészete is lényegét tekintve kommentár volt. Kommentárok élethez és halálhoz, melyek (hangsúlyozottan) szerinte nem voltak „igazán kiemelkedőek”; s így inkább a publicisztika felé ment el.
Amikor a Kriterion (1979) első kiadása után, a Magvető (1986) és a Balassi Kiadó (1994) – bizonyosan a szerzői intenciót követve – kiadta Magyarországon az Apám könyvét, Bodor Pál egyik legfontosabb művét, akkor ellentétben az erdélyi kiadással, kihagyták a kötet elejéről a verseket. Pedig itt vannak azok a versek, melyek Bodor Pál valóságából a legtöbbet tárnak fel, melyek, ha csak kommentárok is, úgy kommentár voltukban feltáruló kapuk a megértés tágas termeibe…
Az évek mögött egy élet térképe húzódik – hegycsúcsaival és völgykatlanjaival. Amikor megjelenik a Magyar Nemzetben közölt Diurnus jegyzetek válogatása, Lengyel László ezt írja az előszóban: „Diurnus példát mutatott arra, hogyan kell áttörni nemcsak a közöny, az érdektelenség és az írástudatlanság vastag falát, hanem arra is, hogy kell az ezerarcú közönségnek írni.” – és ez máig aktuális.
Mert amiről itt beszélt – Magyarországról, Erdélyről, kisebbségi létről, irodalomról, életről, globális lehetőségekről és katasztrófákról, és saját családjáról – az, egy az irodalomban benne élő, teljes életű embert mutat föl, aki mellé nekünk – fiataloknak – alkalmanként, újra és újra, le kell kuporodni, s figyelni, hallgatni, és tanulni. (Weiner Sennyey Tibor: Teljes élet. Beszélgetés Bodor Pállal otthonában. Irodalmi Jelen, 2009. július)
Egyetlen mondat
– …Nem könnyű vele dolgozni. A szenvedély ismérve a mértéktelenség. Ennek arányvesztettségeit bajosan viseli el a közvetlen kisközösség, de a szenvedély öntörvényei kérlelhetetlenek. Túlzásai néha megmosolyogtatók, máskor bosszantók, de aki dolgozni akar és nem pusztán jelen lenni, aki teremteni akar és nem pusztán egyetérteni, aki változtatni akar és nem pusztán elpiszmogni a nyugdíjkorhatárig, annak sohasem árt, ha valamennyi megfertőzi abból a parttalan szenvedélyből, amely Bodor Pál minden évkörére, pályaszakaszára, de minden sorára is oly egyértelműen és töményen jellemző. Mintha egyetlen mondatot írna folyton-folyvást: versben, prózában, publicisztikában, egyetlen, szenvedélytől fűtött mondatot, amelyet csak a megtanult szabályok és elfogadott konvenciók kényszerűségei torpantanak meg itt-ott a központozás gátjaival, de az irály szenvedélye elsodorja őket, mint a bősz ár fékezhetetlen indulata. (Szász János: Röplapkísérlet a szenvedélyről. Igaz Szó, 1980. 7. sz.)
Archív felvétel Bodor Pál fiatalkori román irodalmi kapcsolatairól: Nicolae Labiş (baloldalt) és Tudor Arghezi (jobbról a második) társaságában (középen)
Ki mit tanul a kiadóban?
– Miként hatott a kiadói munka írói alakulásomra? Azon kívül, hogy íróilag talán mit sem alakultam, igen érdekesen. Megtanultam, hogy egyes szerzők milyen fölényes-gondtalanul, az irodalom, az olvasók és önmaguk iránti tiszteletlenséggel képesek odavetni a szerkesztői asztalra a tupírozott és trehány kézirataikat. Megtanultam, hogy ahány irodalmi munkaközösség, annyi irodalmi érték-hierarchia. Megtanultam, és részben a saját bőrömön, hogy nincs gyilkosabb pusztítója az írónak és az írásnak a visszhangtalanságnál, és nincs semmi, ami erőtadásban, a maximális teljesítmény kihegedülésében fölérne az elismeréssel, mégpedig, lehetőleg, az azonnalival …! Megtanultam, hogy íróink döntő többsége sokkal kevesebbet dolgozik, mint amennyi munkával önnön tehetségének tartozik. Megtanultam, hogy a kiadói szerkesztő hatásköre virtuálisan sokkal nagyobb, mint amekkora a mai tevékenysége – és sokkal kevesebbet szabadna dolgoznia a kéziraton, mint amennyit (hol a szerzők hanyagsága, hol saját szerepének félreértése miatt) dolgozik – egészen a társszerzésig…! A magam számára pedig megtanultam – és nagy könnyelműség ezt kimondani a nyilvánosság előtt – hogy az írás végül is ezerszer fontosabb a szerkesztésnél és szervezésnél – hacsak nem zseniális szervezőről-szerkesztőről van szó, aki viszont írónak csak ezredrendű… Azt hiszem, bizonyos „rotációval” kellene vállalni azokat az – íróságot és írást kiszorító – közéleti-szerkesztői feladatokat, amelyek elvégzése nélkül persze nincs irodalom, de amiket egy pillanatig sem szabad átengedni azoknak a bölcs dilettánsoknak, akik rájöttek már arra, hogy érvényesülésük egyetlen módja a hangos szereplés. Ezek azok a léghajóemberek, akik annál magasabbra emelkednek, minél többet hajítanak el a rájuk háruló valóságos és nemes terhekből… (Huszár Sándor: Az író asztalánál. Beszélgetések kortárs írókkal. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969)
Nagynak érzett kalap
– Mindig úgy éreztem, nagy a kalap, amely alá beállítottak. Legalábbis Gaál Gáborra vagy hozzá fogható egyéniségre méretezték. Szédítő mélységek nyíltak meg alattam, ha arra gondoltam – és nem tudtam másra gondolni -, hogy egy nemzetiség szellemi közérzete függ attól, sikerül-e valamit megoldanom… Az, hogy tisztségemnél fogva alkalmam volt résztvenni egy egész sor fontos megbeszélésen, így az 1968-as emlékezetes találkozón, amelyen az önálló nemzetiségi kiadó felállítását és új művelődési hetilap, nemzetiségi tévéműsor stb. indítását javasoltuk – már messze túllép az én személyemen. Egy közösség képviselője voltam, amely rám bízta, hogy ugorjak; szerencsére, akkor sokan ugrottunk. (Gálfalvi György: Arcképek – Bodor Pál. Igaz Szó, 1980. 7. sz.)
Elsüllyedt világirodalom
– Az irodalomhoz nem volt szerencsém. Csak az újságíráshoz. Ezt mondják a kritikusok.
Ha időm lenne, megírnám a szerencse irodalomtörténetét. A szerencsések és a balszerencsések irodalomtörténetét. Mert önáltató babona, hogy a valódi érték, a valódi tehetség mindenképpen utat tör magának. Olykor az az érzésem, hogy az ismert irodalomtörténet mögött és alatt van egy második, elsüllyedt, ismeretlen, ugyanolyan értékű világirodalom is. És hiszem, hogy nemcsak abban játszott szerepet a szerencse, hogy mi került a köztudat ingerküszöbe fölé – hanem abban is, hogy mi nem született meg. Van egy harmadik elsüllyedt világirodalom, egy harmadik láthatatlan világirodalom: a meg nem született remekműveké… (Bodor Pál: Nem babonára megy a játék. Utunk Évkönyv, ’80. 99. old.)
Önértékelés – harminc évvel ezelőtt
– Azt hiszem, helyzetemet, az irodalmi köztudatban rólam beidegződött képet Kántor és Láng irodalomtörténetének rám vonatkozó néhány sora tükrözi a legpontosabban, s meg kell mondanom, hogy ez csak árnyalatokban tér el attól a képtől, amit magamról képzelek… Elfogulatlanul be kell vallanom magamnak, hogy cáfolhatatlan értékű remekművet nem írtam, s ha könyveimet meg nem történtnek tekintem, semmit sem veszít az irodalom! Az persze kissé zavar, hogy a köteteimről írt kritikákból is össze lehetne állítani azt a bizonyos két iratcsomót: tudniillik, amelynek alapján a pokolba, illetve a mennybe küldenek… (Gálfalvi György: Arcképek – Bodor Pál. Igaz Szó, 1980. 7. sz.)
Néhány Bodor-könyv borítója
Névjegy (3)
Főbb művei: Két arasszal az ég alatt (lírai röplapok, 1961), Égetett agyag (versek, 1963), Tengerpart az udvaron (riportok, 1964), A meztelen lány (versek, 1969), Monológ zárójelben (röplapok, 1971), Add magad hozzá a világhoz (intarziakötet, 1975), A lány, aki nincs (két kisregény, 1975), Kék folt (1979), Svájci villa (1985), Haldoklás anyanyelven (1987), Az olvasás ihlete (1988), Hazába kiáltott szó (1989), Hogyan kell kastélyt építeni? (1989), A hisztéria szükségállapota (1990), Erdélyi portrék (1991), Apám könyve (1994), DIURNUS, 365 jegyzet a régi Magyar Nemzetben (2004), A kíváncsiság mestersége (2004), Búcsúlevél nincs (2005). Jelentősek szép számú irodalmi fordításai román és német nyelvből is. Díjai: Déry Tibor-díj (1988) , Opus-díj (1989), Fehér Rózsa-díj (1993), Szabó Zoltán-emlékdíj (1994), Demény Pál Emlékérem (1994), Aranytoll (1996), Kisebbségekért Díj (1996), Pulitzer Életmű emlékdíj (1997), Szabad Sajtó Életmű-díj (2003), Simonyi-díj (2006); Romániában az Írószövetség költészeti díja (1969) és prózai díja (1981).
Becsaptam magam
– A legutóbbi sűrű évtizedben vagy ötezer írást adtam közre. Főként publicisztikát. Szépprózát szinte semmit. Illés Endre ösztökélésére fejeztem be, raktam össze Hogyan kell kastélyt építeni című kötetemet. Három kisregényt. Prózát többé nem írtam. Verset (egy kivételével) 1983 óta nem adtam ki a kezemből. De úgy hiszem, senki sem veszített semmit. Mindabból, amit írtam, talán csak a Svájci villa és az Apám könyve ért valamit… Eredetileg festőnek készültem. Ma már tudom, jobb író vagyok, mint amilyen festő lennék. De ezzel nem mondtam semmit. Hiszen festőnek nagyon rossz lettem volna… Barátaim és ellenségeim szerint mindig fantaszta voltam. De ahhoz nem eléggé – mondom én -, hogy optimista legyek. Diurnus-rovatom a demokratikus, gazdaságilag is realistább, értékelvű, a nemzet lelki, érzelmi kincseit is ápoló világért küzdött. Most figyelem a könyörtelen politikai és gazdasági harácsot – ez jéghideg, idegen világ. Ebben a nemzeti érzés csak egy rideg, nyomuló gép fűtőanyaga, benzinje… Jómagam öreg, fáradt és szomorú vagyok: passzív alanya a történelemnek. Korábban sem voltam több vagy más, csak becsaptam magam. Most már meg sem próbálom. (Nádor Tamás interjúja Bodor Pállal. Könyvhét, 200. szeptember 21.)
Bodor Pál árnyékában
(a szerkesztő vallomása)
Meg-megugró vérnyomással, elszoruló torokkal és erőteljes “déja vu” élménnyel araszoltam végig a nyolcvan éves Bodor Pál életútját, egyéniségét, vívódásait és megvallásait tartalmazó forrásokon, sajtóanyagokon. Hiszen egy évtizedet leszámítva, szinte ugyanazokat a történelmi kaptatókat, kanyarokat, reményeket, csapdákat és keserűségeket kellett megtapasztalnunk, néhány évig pedig ugyanannak a napilap-gályának voltunk a láncravert evezősei, s a sors fintoraként nekem, a fiatalabbnak osztották le feladatként, hogy az ő könnyen kihordott, havi 53 flekkjét – nem egyszer volt az jóval több is! – nyomdakész állapotba igazítsam. Sok kétségét, gyötrelmét, életbuktatóját a magam során szintén megéltem, és mondhatom, hogy bár mint minden alkotónak, a kiválás, a kitörés a legfőbb törekvésünk, nincs szabadulás a párhuzamosságoktól, ismétlődésektől, visszajátszásoktól. A közösséginek szándékozott társadalomban a közösségi élmények és tanulságok valahogy erőteljesebbek és katartikusabbak. Néha meg is kísértett az az érzés, hogy otthonos, bensőséges tájakon járok, miközben régi és új kiadványokban, közlésekben és könyvekben a bodori életmű meghatározó csomópontjain igyekeztem fogást találni. Mintegy tíz évvel ezelőtt voltunk utoljára elérhető, kézfogásnyi közelségben, a bukaresti Magyar Kulturális Intézet egy rendezvényén, akkor készültek az RMSZ itt látható archív felvételei, s e találkozás megerősítette számomra, hogy a Bodorról alkotott és őrzött képünk tartósan megbízható.
Egyik kötetét (Elszaporodtak a kenguruk. Karcolatok, röplapok. Dacia, 1982) dedikációjával őrzöm, benne a szerzőre oly jellemző törekvést kifejező szabadkozással: “Tudom, az írás nem jobb attól, ha rövid. Ámde a helyszűke és a miniatürizálás korában a rövidség nem hiba. Én legalább röviden untatom olvasóimat.” Egy biztos: Bodor mindig fel tudta kelteni a közérdeklődést. Akkor is, ha nem volt éppen mindig rövid lére eresztve a mondanivalója…
Az emlékezésnek létezik kézenfekvőbb, bejáratottabb útja is: megszólaltatni, nyilatkozásra bírni a mai Bodor Pált, hogy ő mondja el, becsülje fel, ő foglalja össze életútjának tanulságait. És ezt, gondolom, meg is teszik majd azok a fórumok, melyek félig-meddig mostanában jutottak el oda, hogy meg- (és fel-)ismerjék az író, a költő, a publicista Bodor Pál irodalom- és művelődéstörténeti szerepének a valóságos súlyát. Tájainkon az efféle jegyzés és számontartás nem mai keletű, sokágú irodalma van Bodor Budapestre költözéséig, és kisebb üzemzavarokat leszámítva, töretlen. Erről szól rendhagyó születésnapi összeállításunk. Nem csupán gesztus, nem csak baráti köszöntés, hanem szembenézés és számontartás – egy pálya józan emlékezete.
Cseke Gábor
Pusztai Péter rajza
2010. december 14. 23:18
Nu am fost „pe faza” la implinirea celor 8 decenii de viata, dar sunteti -vorba lui Pablo Neruda, „cu mine mereu” si nimeni nu va poate scoate din acel loc care se cheama inima mea. Asa cum cele 3 zile petrecute de mine in companaia lui Nichita Stanescu mi-au marcat viata, prin aceea ca am invatat sa caut energia vitala si in cuvinte, „traiul” alaturi de dvs. draga „Pali bácsi” mi-a marcat viata prin aceea ca, ati fost educatorul meu in aceasta „profesiune de a fi curios”.
Va multumesc pentru ceea ce ati facut pentru Romania si Ungaria si nu imi pot dori nimic altceva decat sa pot sa va calc pe urme!
La multi ani!
Nem voltam „fazison” az eletenek 8 tizedenek betoltesen de ahogyan Pablo Neruda mondta „magammal lessz mindoroke” es senki nem birja ont ki szedni abbol a helybol amely a szivem. Ahogyan azok 3 napok amelyeket Nichita Stanescu mellet toltottem megbelyegeztek eletem azzal, hogy megtanultam az eletfontos energia kereseset a szavakban is az on mellet toltot eletem ugyan ugy meg volt belyegezve azzal, hogy mentorom lett ebben a „kivancsisag mesterseg” tersegeben. Koszonok mindent amit Romaniaert es Magyarorszagert tedt es nem kivanhatok szamomra tobbet mint, hogy lepjek onnek nyomaira.
Isten eltessen, draga Pali bacsi!