Az országút élesen határolt csík. Van eleje és vége. Rendszerint poros. Rendszerint autók száguldanak végig rajta. Sok autó. Az országút meg sem tudja számolni őket. Az autókban zene szól, a vezető biztos kézzel ül a volánnál, fütyül, énekel vagy csak hallgatja a zenét, rendszerint semmire sem gondol. Legalábbis az országútra nem.
A városra borult az este, de a város nem tűrte, kibuggyantak neoncsillagai. A férfit idegesítette az erőszakos fény. „Előbb kellett volna indulnom” – gondolta -, szebb lett volna”. Megállt, felemelte a fejét, körülnézett. „Ocsmány” – sziszegte és behunyta a szemét. Ismét maga előtt látta a délutánt, az alkony bíbor színeibe vesző épületeket. Cigarettára gyújtott. „Csak én hittem, hogy a leáldozó Nappal kell eltűnnöm innen. Rohadtul szép lett volna. Fejedelmi búcsú. Micsoda esztelenség. És mióta készülök rá!”
Napok óta készült rá. Helyesebben napok óta tudta, hogy készül rá. Napok óta mindent alaposan megfigyelt.
A cigarettavég szétbomlott ujjai között, parázs esett a tenyerébe. Rámosolygott. Máskor káromkodott volna. „Már megint morzsolod a cigarettádat.” Gyors mozdulattal leverte kezéről a csikk maradványait. Sarkonfordult.
Keményen haladt az agyonjárt utcákon. A város már készülődött legendás éjszakai életéhez. Hangok, emberek, villódzó fényreklámok fura keveréke most érthetetlen masszaként nyúlt el mellette. Sietett. Egy ér megfeszült a halántékán, s mint kék giliszta lekúszott a szemöldökéhez. Gyalogolt. Tarkóját mind jobban áztatta a verejték. Rohant. Az utca elfolyt mögötte és beleúszott a masszába, de nem akart végetérni. Egyetlen utca sem akart végetérni. Szaggatottan kapkodta a levegőt. A levegő sűrű volt és szagos. Összeszorította álkapcsát. Mellkasa hangtalanul is követelően zihálta: „o x i g é n t” – és a férfi föllihegett az égre. Az égnek semmi köze nem volt a városhoz. De a város utánanyúlt, tarka fényeivel nyaldosta a sötétkéket. A férfi várt, tekintete a távolt fürkészte. „Sohasem hittem Istenben” – csodálkozott és gyerekes szégyenkezés fogta el. Fejét lehorgasztotta, a cipője orrát nézte. A lába minduntalan kavicsokat rugdalt volna, de az aszfalton nem voltak kavicsok. „Marhaság” – nyugtatta magát. „Innom kellene.” Leszegett fejét alig mozdította. Lépteit rendezte és ment, mint akinek fontos dolgai vannak.
„Hová?” – hallotta egyszerre a saját hangját. Összerezzent. Elhagyott tér végében két egyforma torony hallgatott az elérkezett éjszakában. Tetejükön két egyforma kereszt; még szerencse, hogy két egyforma Jézust nem biggyesztettek rájuk. „Már megint morzsolod a cigarettádat” – figyelmeztette a jól ismert hang, s a férfi földhöz vágta a cigaretta maradványait. Farkasszemet nézett a templom homlokzatával. Két egyforma óra piszkosfehér számlapja bámult vissza. A mutatók valahol megálltak. „Ez egy templom” – gondolta. Tekintete végigsiklott a középkort sejtető falakon, a tömör kő elviselte. „Be kellene menni… megnézni…, ott belül… biztosan más.” Lépni sem bírt. „M e g i j e sz t.” Álltak a néptelen tér végében. A férfi behunyta szemét, de azonnal ki is nyitotta. A templom ugyanott állt és ugyanúgy. Hátat fordított a félelmes falaknak. Előtte a cédafényű város már belefeledkezett éjszakájába. Cigarettát vett elő, makacsul felbúgott benne az ismert hang: „mármegintmorzsol…”. „Mást sem tudsz, mástsemtudsz” – mormogta.
Elmaradt mögötte a templom a kihalt térrel, utcák maradtak el emberkellékeikkel, egy híd a folyóval, elmaradtak a kúszó fények, egy egész város elmaradt. „Csak visszanézni nem szabad” – jutott eszébe egy történet tilalma, de a történetre már nem emlékezett.
Az országút élesen határolt csík. Van eleje és vége. Rendszerint poros. Rendszerint autók száguldanak végig rajta. Sok autó. Az országút meg sem tudja számolni őket. A gyalogosokat sehol sem tűri.

* átdolgozott szöveg (Békés megyei Népújság, 1972. április 16.)