A fának könnyű

A fának könnyű: építi magát,
és minden tettét ösztönére bízza –
csak boldog-balgán a magasba nő,
és gond nélkül is minden rostja tiszta.

A fának könnyű. Gyorsan nő. Merészség
sem kell hozzá: a levegőbe nő,
pompás látvány, s nem kéri, hogy megértsék:
erőfeszítés nélküli erő…

Nem készít tervet külön minden ághoz,
és nem is nyomja semmiféle emlék,
csak ösztöne emlékezik s utánoz –
és létében nem rémíti a nemlét.

Lettem volna inkább zenész

Kár, hogy nem muzsikus lettem: ma alig lenne közöm a politikához. Kamaszfővel azonban beleszerettem zongoratanárnőmbe – s nem tanultam meg zongorázni soha. Bár a jó zenészek nem mind politizálnak rosszul.
Mit nevezek rossz politizálásnak? Amit én műveltem, például. Mindig voltak „személyes benyomásaim”. Voltak a szememben rokonszenves és antipatikus pofák és szövegek, mosolyok és taglejtések – és azokról, akikről valamilyen szempontból igen jó volt a véleményem, sose akartam elhinni, hogy karrieristák, helyezkedők, néha hazudósak, behízelgik magukat fontos emberek bizalmába, és így tovább.
Aztán főszerkesztő lettem, és elhittem, hogy több eséllyel küzdhetek a romániai kisebbségi (magyar, német, szerb-horvát, szlovák, tatár, török, ukrán, jiddis) könyvkiadásáért, ha beválasztanak az Írószövetség Vezetőtanácsába, a Magyartanács vezetőségébe, ha felszólalok itt és ott, interjút adok a rádiónak, ha meghívnak az új főtitkár kíséretébe, mikor különvonattal a Zsíl-völgybe látogat, és a banketten a Köztársaság elnöke mellett ülök… Persze rögtön elterjedt, hogy karrierista vagyok, helyezkedem, I.G. Maurernek azon a banketten remek vicceket meséltem, a művelődési miniszter, Pompiliu Macovei barátságosan kifaggatott, és a következő évi magyar kiadói tervkeret már a duplája lett az előző évinek, és roppant büszke voltam a teljesítményünkre.
És rögtön kaptam névtelen leveleket, hogy szégyelljem magam, miért könyökölök annyira. És felháborodtam: hát nem veszik észre, hogy nem magamért teszem? A fizetésem változatlan, lakásom még mindig nincs, ötszáz kilométernyire élek a feleségemtől és két gyerekemtől, saját könyvemet egyet se adtam ki, egyetlen nyugati utazást se fogadtam el, napi tizennégy órát dolgozom, ismerősöknél alszom, a kiadóban zuhanyozom. Én, karrierista? – háborogtam, és már-már mártírnak éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy névtelen leveleket nemcsak azok írnak, akik maguk is szerettek volna könyvkiadó-vezetők lenni, az Írószövetség Tanácsának tagjai lenni – hanem azok is, akik egyszerűen kollaboránsnak tartottak.
Ma már, ha újra kezdhetném, csak a regényeimet írnám. Akkor is, ha bebizonyítanák: hasznosabb volt, amit a könyvkiadásban vagy televíziózásban műveltem. (Diurnus naplója / Pallas Klubháló)

Homlokom madarai

Megkérgesültél, homlokom. Agyagráncok
barna vonalai, ékírásai, hogy futtok át
tízezer éveket – s fölöttetek parti fecskék
olyan örök repüléssel szállnak, mintha
soha földet nem értek volna –

talán valóban soha le nem is szálltak
ezek a gyönyörű meleg lövedékek,
itt repülnek homlokom agyagráncai fölött
napsütötte múltakban, esőverte múltakban:

emberszem-alakú madarak.

Kutyafalkák

Hatalmas kutyák sétálnak az országúton. Nem ügetnek, hanem komótosan, ráérősen sétálnak, ámde távolról sem céltalanul; érződik rajtuk, hogy valahová mennek; a gépkocsikat is lassan, nyugodtan kerülik ki, és bármilyen márkájú és zajú az autó, tekintetre se méltatják; az emberekkel se sokat törődnek; ha nagy ritkán feltűnik egy kósza vándor, buszt lekésett utas, aki a közeli faluba igyekszik, rá se hederítenek, meg se ugatják. Látható ok nélkül azonban az egyik nagy testű, fehér állat időnként égnek emeli az orrát, elnyújtottan, farkasszerűen elüvölti magát – a közelükben, vagyok, úgy tűnik, nem is olyan hangosan vonít, s mégis érzem, messzire elhallik. Csodálkozva látom, hogy nagy ritkán egy-egy újabb állattal gyarapszik a falka, bizonyos helyeken, mint mi a helyi járatra, egy-egy törzstag vár a csapatra, s beáll nyugodtan, csöndesen a helyére.
Minden délután látom a méltóságteljesen vonuló csapatot, izgatja a fantáziámat, mi lehet emögött: visszatérés-e az ősi múlthoz, farkasfalkába verődnek össze a civilizált kutyák, mennek edzeni, gyakorlatozni, csak éppen hogy az országúton haladnak, mert a megismert előnyökről sem akarnak lemondani? Valami új, titkos kutyatársadalom szerveződik a mélyben? Összeesküvés valahol az erdőben? Arról tárgyalnak, milyen legyen, milyen lesz a jövőjük? Hogyan alkalmazkodjanak a civilizáció következő kanyaraihoz? Ítélőszék ez? Osztályoznak bennünket, s aszerint nyerjük el méltó büntetésünket avagy jutalmunkat, hogy miképpen bántunk velük? Ettől az utolsó gondolattól kissé megnyuszom, mert akkor én, személy szerint, nem vagyok bajban. Mindig féltem tőlük, ha úgy tettem is, mintha nagy bátran haladnék el mellettük – de minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne pillantsak rémülten hátra, ha a nyomomban voltak, és futott a hideg a hátamon, és zakatolt a szívem, és mintha minden érzékszervem a hátamba, a bokámba, a lábikrámba költözött volna – csak úgy tettem, mintha nyugodt volnék, de higgyétek el, mindig féltem tőletek, drága, nagy, erős kutyák, és ti tudjátok, hogy a félelem végül is a tisztelet egyik formája, ha torz forma is, ha gyalázatos is.
Töprengek a mindennapi kutyakaravánon s az időnként felüvöltő vezérhímen, csupa sci-fi ötlet jut eszembe, legszívesebben azonnal felhívnám telefonon Kelemen Attilát, a madaras meg a kutyás könyv szerzőjét, az egyetlen embert, aki ebben az országban ezt meg tudná magyarázni…
Aztán egy nap elhatároztam: a nyomukba eredek. Ha nem kergetnek el, a sarkukban maradok, meg kell tudnom, mi történik itt. Micsoda félelmetes, különös, furcsa szervezkedés ez.
Megtudtam.
Minden délután egy kis ételmadarékot kapnak a szomszédos nagyüzem étkezdéjének hátsó bejáratánál…
Többé soha nem csodálkozom, ha kutyákat látok falkába verődve, senkit meg nem ugatva, haladni az úton.

Varietas delectat

Valóban, csak egyszer halok meg, és mégis
Más lezuhanni a tizenharmadik emeltről
És más befulladni télen a Dunába és más
Sziklaomlástól megköveztetni és
Megint más, ha tőrszúrás döfi át gégém
És mint borosüvegből kotyogva az ital
Gorgolyogva, vörös-habosan elfolyik életem –
És megint más karóba húzatni és más
Áramütéstől elégett szívvel megmeredni feketén
És újfent más hernyótalp alatt daraboltatni,
Benzinben ellángolni elevenen, hajszálanként,
Fölkunkorodni az aszfalton mint a szalonnabőr,
Vagy tízezer kilós gépkalapács alatt
Fehérje-péppé visszafúlni ismét –

Még a halál is milyen iszonyú gazdag!

Előjel: plusz és mínusz

Néha mosolyogva állok meg életrajzom valamelyik percében, mert meglátom magam a tegnapban és a holnapban egyszerre. Két egymásba vetített fénykép – torzonborz, kamaszüstökű az egyik, ritkuló és lesimult-ősz a másik; mintha az idő közlekedő edényén, mely a tegnapi ént a holnapival összeköti, lecsorgott volna a hajamból a szín és a villamosság, mintha lecsorgott volna rendre erő, izomzat, vér, gondolat; hömpölyög el belőlünk az erő vízesésszerűen – de mit hajt, mit hajtott meg, milyen turbinákat, lapátokat?
Minden erőkifejtés – a szellemi, az idegmunka is, a lelki erőfeszítés is – bizonyára átszámítható fizikai energiára; valamiféle finom műszerrel kimutatható, hogy – teszem azt – hány kilowattot avagy egy kilowatt hányad részét fagyasztom el, amikor fölgyalogolok a kilencedik emeletre, amikor verset írok, amikor aggódom az utcán átszaladó kisfiúért – s egy láthatatlan villanyóra, energiaóra mánusa pontosan jelzi, mibe kerül nekem néha a hallgatás, mennyi emberi áramot fogyasztok, amikor – ritkán – föl-ordítok; milyen erő őrlődik fel bennem, amikor legjobb barátomban csalódtam; kimutatható lenne bizonyára, mennyi áramot fejlesztettem-fogyasztottam falujáró gyaloglásokban, gyűléseken, mennyi áramot sütött ki belőlem a homlokomat sújtó ökölcsapás, mennyit a fájdalom rövidzárlata, mennyit a lelkesedés, rohangálás, buzgóság;
és vajon mennyi lenne idáig a végösszeg?
vajon hány izzószál gyúlhatna ki attól az áramtól, amennyit születésünktől vagy tudatosodásunktól máig beruháztunk a világba? mekkora villanyerőmű termel ennyi energiát?
gondolatban – öntelten – egész városok éjszakai fényeit látjuk kigyúlni attól az áramerőtől, amennyit egy életen át, munkában, örömben, gondban, lelkességben termeltünk és vezettünk át emberekre, tárgyakra: a világra –
és az a matematikai képlet, amely kilowattokban mutatná ki életünket –
be pontos sírfelirat lenne –
egyetlen feltétellel,
egyetlen, de nagyon fontos feltétellel.
mert nem az a döntő, hogy mennyit, mennyi áramot termeltünk és fogyasztottunk – hanem – hogy a képletnél maradjunk – az előjel a fontos; hogy miért, hogy kiért;
ezért hát, ha kilowattokban számítanátok ki, hogy mit cselekedtünk, ne felejtsétek a sírkőre, ama szám elé, mely lehet 1000 és lehet sokkal több és sokkal kevesebb –
ne felejtsétek el
a nevünk alatt
a szám elé odaírni az előjelet: ±
amely egyébként hasonlít a halál egyezményes jeléhez is, a jelhez, mellyel lexikonokban jelzik a halál évszámát,
és amelyet nem kell túlméretezni;
egészen egyszerű, két egymásra fektetett vonalka,
amely a lexikonokban és a temetőben a halált jelenti,
de számunkra a pluszt,
amely miatt élni érdemes volt.

(Az összeállítást válogatta és szerkesztette: Cseke Gábor)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ