Beszélgetőtársam Honoré de Balzac

– Bécs felé tartva csézádra felrakattad a d’ Etrangue-k címerét.
– Dicsekedni akartam. Én tollal akartam befejezni azt, amit Napóleon kardjával elkezdett. Ő is császár lett.
– Honnan a pénz iránti óhatatlan vágyad?
– Pénzen még nemességet is lehet venni, de azt hiszem ezt a vonást örököltem. Apám harminc évig űzött sötét foglalkozások és üzletek után egy napon még egyszer szakmát változtatott, a párizsi Daniel Doumerc bankház titkára lett. Ez lényegében megkoronázta a tevékenységét, amit a hadsereg hadtáprészlegénél űzött, ami jó előtanulmány volt a pénzkeresethez. Apám nagyon meggazdagodott a napóleoni háborúk idején, egyszer csak saját házunkba költöztünk, cselédeket tartottunk és az arisztokrácia is látogatott bennünket.
Apám vasegészségesen és telve gondtalan életkedvvel, szilárdan eltökélte, hogy száz évig fog élni. Már hatvan éves is elmúlt, amikor még néhány törvénytelen gyermeket szerez a négy törvényes mellé és még nyolcvan esztendős korában is megvádolja a gonosz kisvárosi pletyka(A rágalom mindig igaz-báró Hatvany Lajos), hogy teherbe ejtett egy leányt. Sosem lépte át orvos a háza küszöbét, és elhatározását, hogy mindenkit túlél, még az a körülmény is megszilárdítja, hogy életjáradékkal rendelkezik az úgynevezett Tontine Lafarge-nál, ahol minden részes halálával emelkedik a hátramaradottak életjáradéka. A démoni erőt, melyet én az élet ezerfajta ábrázolására szántam, apám a saját élete megőrzésére fordította; már lefőzte társait, már nyolcezer frankra emelkedett az életjáradéka, amikor a nyolcvanhárom éves ember egy közúti baleset áldozatává vált.
– Anyád?
– Sosem volt anyám – szokták tőlem idézni, noha egy idő után még vállalkozásaimat is támogatta.
– Mik az internátusbeli emlékeid.
– Összefagyott kezek, fagydaganatok télvíz idején. Olyan gyakran dugtak fogdába, hogy egy kétéves terminust számítva alig maradt hat szabadnapom. És még kalodába is zártak.
– Igaz, amit Rólad állítanak? Balzacnak volt egy hitelezője a sok között, aki minden másnap pontosan felkereste az írót, abban bízott, hogy előbb-utóbb megkapja a jussát. Egyszer a szerencsétlen hitelező így fakadt ki adósa előtt:
– Szeretném végre tudni, mikor kapom meg a pénzem, hogy nyugodtan alhassak!
Balzac elmosolyodott, majd csendesen megjegyezte:
– Higgye el nekem, barátom, nyugodtabban fog aludni, ha nem tudja…
– Igaz. Egész életemben bujkáltam a hitelezőim elől.
– Mi volt tevékenységed motorja?
-A pénzhiány és a kávé.

Mi volt Balzac szépírói termékenységének motorja?
Nem más, mint amit mi magunk is literszámra bevetünk, hogy átvészeljük azokat a bizonyos véget nem érő reggel 9 órás megbeszéléseket: a jól bevált feketeleves, méghozzá a bivalyerős fajtából. Balzac tizenhat, sőt nem ritkán huszonhárom órát dolgozott a napból, zárt zsalugáter és gyertyafény mellett… s hozzá, mint Voltaire, kannaszám hörpölte a kávét.
A kávéfüggő francia nem egy alkalommal 50-60 csészényi sűrű fekete törökkávét szippantott magába egyetlen nap leforgása alatt. A Starbucks előtti időkben az efféle adag megszerzése igazi leleményt kívánt. Ha nem jutott hozzá főzött formában, képes volt porrá zúzni maréknyi kávébabot, és azt hajtotta le a torkán.
Miután elég alkalma volt, hogy a hatását tanulmányozza, az író tisztán látta, hogy a kávé uralja az életét. A koffeinmérgezés veszélye egész életét végigkísérte, ami nem is csoda. Mialatt Honoré de Balzac az Emberi színjáték című művén dolgozott ötvenezer csésze kávét megivott. Miután a művet befejezte, és barátainak bemutatta a kéziratot, azok természetesen kedvelt italával, a fekete lével kínálták, mire Balzac elborzadva felkiáltott:
– A fülemen jön ki a kávé!” (Cultura.hu)

– Mi volt életedben a legnagyobb változás.
– 1814-ben beiratkoztam joghallgatónak a párizsi egyetemre. Mellette dolgoztam. Előbb Guyonet Merville ügyvédnél robotoltam, majd egy Passez nevű közjegyzőnél.Meg is szereztem az alapfokú egyetemi képesítést. De aztán jött a lázongás. Egy napon, 1819 tavaszán váratlanul leugrottam a közjegyző írópultja mögött álló magas székrőlés otthagytam a megkezdett poros aktákat. Mindörökre megelégeltem ezt az életet, mely egy egyetlen boldog nappal sem ajándékozott meg. Elszántam szegültem szembe családommal, életemben először. Nem akarok se bíró, se jegyző, se ügyvéd lenni. Egyáltalán nem akarok polgári foglalkozást űzni. Eltökélt szándékom volt, hogy író leszek és mesterműveim révén gazdag, híres és független leszek.
– Hogy fogadta a család?
-Borzalommal, majd úgy döntöttek, hogy próbára tesznek: napi négy frankot fizettek két esztendőn át, hogy a végén megvonják a mérleget. Ez volt a járadékom a családtól. Anyám a legborzalmasabb lyukat választotta ki számomra Párizsban a bérlakások közül, hogy megtörje az ellenállásom, de ez nem sikerült.

– Történt, hogy a nagyszerű porosz természettudós és felfedező, Alexander von Humboldt arra kérte egy elmeorvos ismerősét, hozza össze egy valódi őrülttel. A doktor rendezett egy ebédet, ahol megjelent Humboldt,Honoré de Balzac és a doktor egyik betege. Balzac – aki ekkor találkozott először Humboldttal – züllött életmódja sokat rontott külsején, most is ápolatlanul jelent meg, megszokott zilált formáját hozta, és egész étkezés alatt összevissza karattyolt.
– Amint a beszélgetés kifulladni látszott, Humboldt odahajolt a barátjához, és megköszönte, hogy ilyen megnyerő dilinyóst hozott magával. A pszichiáter egy pillanatig nyekkenni sem tudott.
– De hát a másik az elmebeteg – hozta végül Humboldt tudomására. – Az az úr, akit éppen néz, Monsieur Honoré de Balzac, országunk egyik legkiválóbb írója. (cultura.hu)

Kerekes Tamás