Egy picinyke hely – és az emberek
Szávai Géza szerint nem a multikulturalizmus ellen kell tiltakozni

A Budapesten élő Szávai Géza írót, a PONT Kiadó igazgatóját szenvedélyesen foglalkoztatja a kultúrák egymásra hatása, békés egymás mellett élése. Olyannyira, hogy kiadója egész szellemiségének és gyakorlatának egyik jól meghatározott arcéle a multikulturalitás. A fogalmat, a szemléletet s mindenek előtt magát a gyakorlatot az utóbbi időben – legalább is a magyar kulturális közegben – mind több támadás éri. 2005-ben készült beszélgetésünk lényege ma is érvényes. (Cseke Gábor)

– Joggal? Alaptalanul támadják a multikulturalitást? – kérdeztünk rá…
– Magától értetődőnek, természetszerűnek tartom, hogy a multikulturalitás fogalmát és „valóságát” mind több támadás éri manapság. Ez csupán annyit jelent, hogy: észlelik, érzékelik. Egy hosszabb történelmi folyamatról van szó, melynek majdani fázisaiból visszatekintve ezt a mostanit feltehetően valamiféle kezdetként fogják értékelni. „Az emberi helyzet” – mondjam, hogy totális, globális? – tudomásul vétele elodázhatatlan. A helyzet pedig az, hogy adott egy nagyon pici hely, és e piciny hely értelemmel bíró populációjának számolnia kell azzal, hogy ezt a helyet már jócskán benépesítette. És ez a populáció nem emésztheti fel az életterét. A helyzet elkerülhetetlen konzekvenciáihoz valamiképpen viszonyulnia kell a piciny hely, a Föld értelemmel bíró populációjának: korunk emberiségének. Nehéz lesz, mert ez az emberiség kulturálisan felosztott-megosztott: nyelvek, hitek, hagyományok, a tudás birtoklásának módja, minősége és még rengeteg más tényező szerint. Ezek a kulturális determináltságok egymásnak gyakran halálosan (!) ellentmondóak. Maradnék azonban csupán annak a ténynek a rögzítésénél, hogy a multikulturalizmus ma már nem elszigetelt kuriózum, hanem – az emberrel biológiailag már „telítődött” – Föld népességének minden egyedét és közösségét érintő, a jövőjét meghatározó jelenség. A multikulturalizmus kapcsán most még inkább csak az etnikai, nyelvi identitásokat érő támadásokat, sérüléseket emlegetjük, és az sem véletlen, hogy a multikulturalizmus globális tényét lokális nacionalizmusok a velük, mellettük élő közösségek, kultúrák ellen fordítják. Hogy konkrétabb legyek: ha a román vagy szerb stb. nacionalizmus nem enged magyar egyetemet alapítani és működtetni, mondván, hogy most a multikulturalizmus a jelszó, tessék a magyar fiatalnak is román vagy szerb stb. dominanciájú – „multikulturális” – egyetemre járni, akkor ez nem egyéb, mint a közelmúlt tragédiákhoz vezető román, szerb stb etnikai fóbiáinak diabolikus, sunyi aktualizálása. Az ilyen fajta „multikulturalizmus” pedig nyilvánvalóan ellenérzéseket, ellenkezést szül a magyarok körében. De nézzük magát a dolgot: nem a multikulturalizmus ellen kell tiltakozni, hanem a támadó és jogfosztó nacionalizmust kell elutasítani.

– A multikulturalitást ért egyik vád éppen az, hogy a nemzeti önazonosság prioritását halványítja el a közösségi tudatban, egy olyan sajátosan elegyes közép-kelet-európai közegben, ahol a különböző etnikumok kultúráiban az egyenjogúság elve még szorosan interferál a dominancia és a kirekesztés reflexeivel. Mi ezzel kapcsolatban egy gyakorló „multikulti” álláspontja?
– Egy pontosítás: amit az imént mondtam, abból logikusan következik, hogy szerintem mindenki „gyakorló multikulti”, aki tudatában van, hogy ezen a földön kultúrák – és nem csak kiforgatható jelszavak – tömkelegében él. Azt hiszem, mindig a konkrét helyzeteket kellene elemezni, és ha abszurd módon, akár gonosz céllal kisajátítanak egy fogalmat, azt vissza lehet érvelni az értelmesség és józanság térfelére. Nem mellesleg: most éppen Nyugat-Európában, a franciaországi bevándorlók ifjainak lázongásai kapcsán kezdik felvetni a multikulturalitás-modellek átértékelésének szükségességét. Figyelem: nem egy speciálisan közép-kelet-európai nyavalyából kell kikecmeregni… Az emberi identitáskeresésben manapság fantasztikusan különös dolgokat kell emberi közös nevezőre hozni. Nézzünk egy magyarországi és egy kínai kamaszlányt: a magyarországi kislányt a gyerekvállalások szépségére, fontosságára készíti fel környezete, és a társadalom ezt majd anyagilag is támogatja. A túlnépesedett Kínában az egyke szükségességéről győzködik a kislányt, és az állam az egyetlen gyereket szülő nőt támogatja majd. Kérdés: a női identitás megélése milyen lélektani, emberi jogi elvek alapján különbözhet ennyire? A franciaországi események kapcsán egy törökországi miniszter üzent Párizsnak, szerinte nem szabadott volna betiltani a muszlim lányok viseletét, a csadort. Viccesnek tűnhet hogy ilyesmikről beszélünk, de ilyen „apróságok” döntenek el sok mindent: a csador vallási kellék, vagy inkább női öltözék? Vallásos identitásában, vagy női mivoltában sérti a viselőjét a betiltása? De feltehető a furán gondolkodó francia döntéshozóknak az a kérdés is, hogy mondjuk a szoknyát viselő skót fiúkhoz miként viszonyulnának?! Női zárdába utalnák őket?

– Ti, akik a gyakorlatban évek óta következetesen elköteleztétek magatokat a multikulturalitás mellett, milyen vitathatatlan erényeit-eredményeit tudjátok kiadói szinten felmutatni? Mennyiben „magányos farkas” e téren a Pont?
– A PONT „szerzői elvű” kiadóként jött létre, ami azt jelenti, hogy a negyven éven át állami intézményként állami akaratot képviselő kiadók korszaka után az alkotói elképzeléseknek – akaratnak! – próbáltunk lehetőséget teremteni. Akkor éppen a kivonuló oroszokat szidták térségünkben. És mi orosz nyelven adtuk ki magyar szerzők műveit, mert az orosz nyelv és kultúra nem tévesztendő össze az orosz kommunizmussal, imperializmussal, arról nem is beszélve, hogy a történelmi fordulat után oroszok milliói kerültek kisebbségbe az utódállamokban, és e millióknak a multikulturalizmus „körülményváltozásainak” sokkjával kellett szembesülniük. Hogy úgy mondjam: egy évszázadnyi egyetemes magyar tapasztalat az oroszok számára egyetemlegesen felkínálható… Én a román etnofóbia őrületében éltem évtizedekig, és sokakkal együtt tapasztaltam: felszabadultam kulturálisan is, hiszen már nem kötelező sovén román irodalmat magyarra fordítani és kiadni – ugyanakkor azt is éreztem, hogy az ösztöneinket nem ártana „értelemmel beoltani”. És fordítottunk továbbra is román műveket magyarra, de magyarokat is románra, például kétnyelvű kiadásban tettük a románok asztalára Kölcsey verseit, köztük a Hymnus címűt, amelyért egy évszázadon át erdélyi magyar emberek százezreit hurcolták meg, anélkül, hogy a románok a kárhoztatott verset olvasták volna, hiszen az nem volt lefordítva! Románra – és oroszra! – fordított könyveinkkel Kisinyovban is bemutató- és találkozósorozatot tartottunk (többek között Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Ana Blandiana volt jelen). Fontos tudatosítani, hogy másképpen árnyalt az ottani románok és oroszok „multikulturalitás” képzete, és ez úgynevezett anyanemzeteik számára sem lehet közömbös. De a moldovai román irodalmi és kulturális (sőt: politikai!) jelenségről épp a magyaroknak volna érdemes alaposabban tájékozódniuk… Sajnos eddig csupán egyetlen (!) moldovai román írótól jelent meg egy könyv a PONT Kiadónál (Iulian Filip: Mamut a hűtőszekrényben). Nem szeretnék könyveket sorolni, hiszen azokról bőven tájékozódhat az olvasó a kiadó honlapján (www.pontkiado.hu), inkább arra emlékeztetnék, hogy saját kulturális közegünk számbavétele sem érdektelen és tanulság nélküli a multikulturalitás szempontjából. Amikor a Magyarok Világlapja c. havi lapot szerkesztettem, azt 52 országba küldtük szét. De ha „románra fordítjuk a szót”, ott a romániai többségi fóbiákban ágálók mellett látnunk kell a moldovaiakat, a székelyföldi környezetben (Romániában!) magukat román kisebbségként definiálókat stb. A Párizsnak csador ügyben üzenő török miniszter sem feltétlenül vallási alapon nyilatkozott meg, és a moldovai keresztény törököknek, a gagauzoknak sem vallási alapon küld török nyelvű könyveket Ankara…

– Meglátásod szerint mi táplálja a multikulturalitás „divatját”, elterjesztésének már-már szlogenszerű, gépies szorgalmazását?
– A felületes, nagyképű nemzetközi alapítvány- és konferencia offenzíva – mint kulturális üzletág! – jelenti a legnagyobb veszélyt. Oly mértékben káros, hogy undor nélkül nem is tudok beszélni róla, inkább hagyjuk. A párizsi események után talán valóban szemléletváltozás következik, és nem az államokat pumpoló hivatásos konferenciázók újabb aratása.

– Mérhető-e valamilyen „mutatóval” a multikulturalitás haszna, hozadéka, egyáltalán mennyire köthető gazdasági szempontokhoz megnyilvánulásainak lehetősége, mértéke?
– Mérhető lesz a haszna, de egyelőre apró és alapvető tisztázásokra van szükség. Néhány évtizeddel ezelőtt még a kultúra hasadásáról beszélt mindenki Snow nyomán. A sok kultúra önmagában is „multi”. Mondjuk, a matematikán belül is nagy élmény látni, hogy a kínaiak miként vezették le Pithagorász tételét. Egy Herbert Quain nevű írónál olvastam, hogy a kínai szélmalmok lapátjai nem függőleges, hanem vízszintes síkban forogtak (úgy is mozgatta a szél!). Vajon Kínában Don Quijote megtámadta volna őket?

– Erdélyben a multikulturalitás, legalább is egyfajta megszépítő nosztalgia szintjén úgymond történelmi hagyomány. Szerinted valóban létező és meghatározó valami volt?
– Az én személyes életemet meghatározta ez a hagyomány. A Székely Jeruzsálem című könyvemben erről bővebben írtam. A könyv román nyelvű fordítása is készül, ennek fogadtatásán pedig lemérhetek majd néhány dolgot, amelyek nagyon fontosak voltak számomra egész életemben.

[Szerző megjegyzése: a Székely Jeruzsálem azóta nem csupán román, hanem francia fordítása is megjelent s újabbak készülnek; a könyv azóta az ötödik, bővített kiadást is megérte. Még többet a szerzőről és a Székely Jeruzsálemről: http://www.szavaigeza.hu/szekelyjeruzsalem/ ]

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2006. január 14-15.