Úti jegyzet

Elhatároztam, és engedélyt kaptam rá, hogy Baziaştól a Fekete-tengerig riportsorozatban mutassam be az Al-Duna menti román településeket a stúdió járművei nélkül, operatőri segédlet nélkül, táskamagnóval a vállamon, mint „magányos farkas” azzal utazom és akkor, ahogy én jónak látom. Épp ezért most csupán a terepjárás viszontagságait szeretném némileg ecsetelni. Itthonról négy napot, pár száz lej előleget, meg feltöltött magnót vettem magamhoz, no meg – lévén, hogy határövezetbe utaztam – „Külön Kiküldetési Okmányt”, azaz Speciális Delegációt is vittem magammal, amivel igazoltam, hogy Jugoszlávia határa mentén, mint becsületes rádióriporter, nem teszek kísérletet a tiltott határátlépésre. Arra kellett vigyáznom, hogy minden egyes jegyet, számlát gondosan megőrizzek, pontosan elszámoljak, a delegáción az igazoló bélyegzők percnyi pontossággal igazolják, mennyi időt töltöttem terepen.
Itthonról taxival utaztam a vidrátszegi repülőtérre – ugyanis lekéstem a reptéri ingyenes buszt. Előbb Bukarestbe repültem, a Băneasa reptéren váltottam gépet, és ugyancsak IL 18-assal landoltam Bánát fővárosában, Temesváron. Onnan gyorsvonattal folytattam az utam Oravicáig, ahol egy olyan autóbuszra ültem, amely Baziaşig szállított. Már a határövezetében hasznát vettem a „Spec-delegációnak”, mivel nagyon alaposan átvizsgálták az okmányaimat, személyit, delegációt, újságírói igazolványt, de az RTV fényképes igazolványt is fel kellett mutatnom, ami minden egyes üzembe lépésnél vagy hajóra szállásnál megismétlődött. Az odavalósi lakosokat ismerősként kezelték a határőrök – külön igazolványuk volt, az idegenekhez szinte ellenségesen viszonyultak. Miközben az autóbusz zötyögött, két markáns hátizsákos fiatalembert az egyik őrbódénál le is szállítottak, pedig még legalább húsz kilométerre volt a határ, és egyáltalán nem kesztyűs kézzel bántak a fiatalokkal, lökdösték őket, pedig papírokat mutattak a kísérőknek. Azt is észrevettem, hogy a civil lakosok némelyike időnként súgott valamit a határőrök fülébe. Erre újra elkérték az igazolványomat, de csak eljutottam a baziaşi autóbusz-megállóhoz. Kisétáltam a huszadik század elején Csipkerózsika álomba szenderült kikötőbe.

A szerző riportúton, a Deltában

Egy magyarul gyengén beszélő szerb dokkmunkással néhány mondatot sikerült rögzíteni magnómmal. A többit jegyzetfüzetbe írtam, s felszálltam az első szárnyashajóra, Moldova-Nouă-Szvinicánál ráfordultunk a Kazán-szorosra. A Duna bal partján még ott díszelgett az a vasútvonal, amelyen azok a mozdonyok közlekedtek a múlt század elején, amelyek a hajókat vontatták át a Kazán-szoroson. A jobb parton a sziklába építve elolvashattam a Kazán-szoros szabályozójának, Vásárhelyi Pálnak és Széchenyi Istvánnak a nevét őrző márványtáblát, akik 1831-ben megkezdték a Kazán-szoros szabályozását. Még Orsova előtt történt egy epizód a Rakéta nevű szárnyashajón. A jugoszláv oldalon száguldott vízi, gyors buszunk, amikor a parancsnoki hídon álló határőrtiszt a nyílt vízen leállította a hajót, és előre-hátra manőverezett, majd egy idő után folytattuk utunkat. Orşováig meg sem állt az ezüst hajónk. 80 kilométeres sebességgel szelte a habokat a Kék Dunán. Egy mellettem ülő parasztembertől próbáltam megérdeklődni, miért manővereztünk, holott nem is volt kikötő? Súgva mondta el:
– Még szokott ilyesmi történni, domnule. Ha észreveszi a tiszt, hogy valaki a jugoszláviai part felé úszik a Dunában, olyankor kétszer-háromszor átvezeti a hajót rajta, majd tovább megyünk, de mi soha sem látjuk, mi történik a hajó alatt.
Szomorú csend ült közénk, csak a hajómotor zúgott, majd útitársam egyszer csak lassú mozdulattal az ablak mellé intett, és kimutatott a Duna-partra: – Tetszik látni, mennyi fából eszkábált kereszt áll a parton?
Nyomott hangulatban hajóztunk tovább, még az Ada-Kaleh sziget maradványaként, a Dunából égnek törő torony, a török minaret látványa sem tudott jobb kedélyre hangolni. Orşován kellemes kikötői kép, mozgalmas élet, szép naplemente fogadott. A szállodában nem volt zsúfoltság. Másnap a telefonkönyvből kikerestem néhány magyar nevet, címet és felkerestem őket, majd a nagyon modern protestáns templomba látogattam, ahol egy német lelkésszel sok mindenről beszélgettünk, többek között arról is, hogy ismeri azt a helyet, ahol egy időben elásták a magyar Szent Koronát. Elbúcsúztam Hans Klein tiszteletes úrtól, aki egy kis német akcentussal, de nagyon helyesen beszélt magyarul. Másnap vonatra ültem, Resicán át visszaérkeztem Temesvárra, ott a galaci gyorsra szálltam, és éjfél után három körül érkeztem meg a Maros–Magyar Autonóm Tartomány székhelyére – Marosvásárhelyen, a nagyállomásra. Mire kiérkeztem az Állomás térre, már egyetlen Pobeda – így becézték annak idején a taxikat – sem éktelenkedett az állomásbejáró előtt, de még egy fia maszek sem. Lassan elindultam a város másik vége, a Kárpátok sétánya felé. Alig léptem húszat, s egy pufajkás fiatalember szólított meg:
– Látom, nem tetszett taxit kapni, hova lesz a menet, mert én elviszem.
– A Kárpátok sétányára.
– Tessék beszállni – s kinyitja a Városi Közüzemek locsolókocsija ajtaját, s vigyorogva folytatja –, ugyebár, ha ló nincs, az öntözőautó is megteszi…
Kissé bizonytalankodva, de csak felkapaszkodtam a sofőrülésre, elindultunk. Beszélgettünk a fociról, szidtuk a rendszert, aztán úgy bizalmaskodva megkérdezte:
– Tetszik sietni, vagy lehet egy kicsit locsolni?
– Felőlem nyugodtan. Úgysem utaztam még locsolókocsival.
Kettősbe kapcsolt az alkalmi taxisofőröm, majd megengedte a vízcsapokat, s lépésben, szép lassan haladtunk, mint a gyászkocsi, de olyan sugárban ömlött a víz előttünk, hogy nemcsak az úttestet, de a Grivica utca mindkét járdáját is gyönyörűen lemostuk.
– Ezt sem fogja nekem elhinni senki, hogy repülővel indultam Temesvárra, és öntözőautóval érkezem haza…
– Végeredményben mind a kettő jármű – kedélyeskedett a sofőr –, de tetszik tudni, a repülővel nem lehet a lépcsőházig gurulni, de ezzel az öntözőautóval pontosan odaviszem – persze azért a tízesért…

(Baziaş–Orşova–Marosvásárhely, 1982)

Forrás: Csifó János – Megy a magnó… MEK, 2013