[Önéletrajz]

1977 körül megalakult a gdanski hajógyár Lastadia nevű klubjában a Strefy irodalmi kör, s havonta- kéthavonta „költői füzetek”-et adott ki. Egyébként havonta egyszer-kétszer összejöttünk. Voltak közöttünk már publikáló költők (pl. B. B. Hecko, J. Stachurski, A. Sawicka és én), teljesen kezdők, akik csak szárnyaikat próbálgatták (J. Niedzielin, W. Szumilas-Lawinski, A. Bigus és mások), és teljesen amatőrök, mondhatni grafománok, de ezekkel nem sokat törődtünk. Természetesen voltak egyszerű irodalomszeretők, sokszor eljöttek az ismerőseink, barátaink, akiket a kíváncsiság hajtott. Pályázatokat írtunk ki, s az eredményhirdetésre már nevesebb fiatal költők is eljöttek (S. Pastuszewski – a ’90-es években Bydgoszcz város alpolgármestere, K. Nowosielski – a Gdanski Egyetemen tanít). Majdnem mindegyik „költői füzet”-ben volt egy-két versem, illetve fordításom, sőt, az egyik évben egy teljes füzet az én lengyel és magyar nyelvű verseimmel, fordításaimmal jelent meg, W drodze (Úton) címmel.
Itt ismerkedtem meg Stefan Pastuszewski bydgoszczi költővel, szerkesztővel is, aki hamarosan szerzői eset rendezett számunkra Bydgoszczban, amin J. Stachurski, A. Sawicka és én jelentünk meg. Bydgoszczban ismerkedtem meg egy ott élő magyar nővel, aki azonban a találkozásunk után hamarosan visszaköltözött Magyarországra.
A Strefy irodalmi klub még 1980 előtt – főképp anyagi okok miatt – feloszlott, amit nagyon sajnáltunk, de az ott megkötött ismeretségek mind a mai napig élnek. Anna Sawicka időközben ismert dalszerző lett, Jerzy Stachurski zeneszerző, költő (lengyelül és kasubul ír, több kötete jelent meg), gyermekdarabokat is ír – a szöveget és a zenét egyaránt. Már Budapestre való visszatérésem után a kaposvári Somogyban és a bitolai (Macedónia) Razvitokban publikáltam többek között J. Stachurski verseit is.
Gdanskban, a Teatr Wybrzezében dolgozott a neves kritikus, fordító, rendező Stefan Hebanowski, mint a színház igazgatója. E színházban játszott Krzysztof Gordon, Iza Gordon műfordító férje, J. Kiszkis vilniusi származású színész, aki többek között ismerte vilniusi barátomat is, a litván drámaírót, Raimundas Samuleviciust, akinek egyik hangjátékát a Gdanski Rádió mutatta be fordításomban.
A hetvenes évek végén a Varsói Rádió külső munkatársa lettem, de előtte, 1978-ban részt vettem, az Észt Írószövetség meghívására, az észt irodalom fordítóinak szemináriumán Tallinnban. Lengyelországból rajtam kívül egy varsói nyelvész utazott ki, aki észtül nem tudott, csak az észt nyelvben előforduló német jövevényszavakkal foglalkozott. Akkor egyedül én fordítottam észt eredetiből lengyelre. Eléggé nehezen sikerült megkapni a szovjet vízumot (a hivatalos meghívás ellenére), mert sehogyan sem tudták megérteni a gdanski szovjet konzulátuson, hogyan is lehet az, hogy én magyar útlevéllel Lengyelországban lakom.
Varsóból Moszkvába utaztunk, ahol az észt és szovjet Szerzői Jogvédő Hivatal és az Írószövetség képviselői fogadták a vendégeket. Rajtunk kívül ketten érkeztek Bulgáriából, ketten Finnországból, hárman Németországból, egy férfi Magyarországról, ketten Csehszlovákiából (egy szlovák és egy cseh), valamint egy Kubában élő észt nő. Fogadásokat, találkozókat is rendeztek a hivatalos előadások mellett. Így megismerkedtem Ene Rauddal és feleségével, Aino Pervikkel, Paul Rummoval, Ain Kaaleppel, Debora Vaarandival, Mats Traattal; Leelo Tungaléknál – akinek a férje, Raimo Kangro híres zeneszerző – még vendégségben is voltam… Rengeteg könyvvel és élménnyel gazdagabban tértem haza.
1976 körül az az ötletem támadt, hogy egy költői antológiát állítok össze az akkori Szovjetunió népeinek költészetéből. Több köztársaság írószövetségének írtam. Kezdtek anyagot küldeni, sőt, sokszor az eredetihez nem orosz nyersfordítást mellékeltek, hanem egy-egy szótárt. Így kezdtem foglalkozni a „kis” nyelvekkel (mari, mordvin, komi, tatár stb.), s e tervemről aztán Észtországban tájékoztattam a moszkvai Szerzői Jogvédő Iroda képviselőjét, aki felajánlotta segítségét. Hazatértem után egyre-másra érkeztek a legkülönbözőbb nyelvű könyvek.
A Szovjetunió kis népei mellett kezdtem érdeklődni a skandináv irodalom iránt is. Kapcsolatba léptem svéd, norvég, izlandi kiadókkal. Felkérésem mindenütt meghallgatásra talált.
Gdanskban több évig nem volt irodalmi folyóirat. A Litery a hetvenes évek közepén megszűnt, majd jó pár év múlva kezdték megjelentetni a Punkt című, negyedévenként jelentkező folyóiratot, amelynek főszerkesztője Jacek Kotlica volt. ő, természetesen, mindjárt megbízott fordítással, de ezúttal Toma Podrug horvát költő versét kellett lefordítanom, majd egy argentin költő, Pardella versét.
Idővel szerettek volna bevenni a szerkesztőségbe, és a Varsói Rádiótól is érkezett olyan jelzés: szívesen alkalmaznának állandó munkatársnak, de ehhez lengyel állampolgárságra van szükség. Már megjelent annyi művem nyomtatásban, hogy a Lengyel Írószövetségnek is tagja lehettem volna, ehhez viszont szintén állampolgárságot kellett volna változtatnom. Hosszú gondolkodás után beszereztem az állampolgárság megváltoztatásához szükséges okmányokat, erre azonban nem került sor, mert a gazdasági-politikai helyzet 1979-1980-ban annyira megváltozott, hogy szépirodalmat szinte sehol sem publikáltak. Ugyanakkor, átélvén annak idején pestszentlőrinci pincénkben az 1956-os forradalmat, arra az elhatározásra jutottam, hogy visszajövök Magyarországra a családommal, mert nem akartam, hogy a gyerekeim átéljék ugyanazt – vagy még rosszabbat – Gdanskban, a lengyelországi zűrzavaros fejlemények közepette. Erre azonban – a visszaköltözésre – csak 1980. októberében került sor.
Észtországi látogatásom és a hazatelepülésem közötti idő továbbra is művészbarátaim társaságában, fordítással, írással telt el. A Rudy Kotba, a Zakba, a Literacka Irodalmi Kávéházba jártam szerzői estekre, többször voltam színházban, festő, költő, író barátaimat sokszor felkerestem otthonukban, illetve ők jártak el mihozzánk. A politika nem érdekelt, ezért eleinte fel sem figyeltem az egyre erősebben, hangosabban tiltakozó hajógyáriakra.
Most, amikor visszagondolok a Lengyelországban eltöltött utolsó évre, jól látom, hogy ha teljesen becsukom a szemem és nem törődöm a politikai eseményekkel, vagy ha kiveszem belőlük a részem, most ott meglehetősen nyugodtan élhetnék.
Én azonban megrémültem, amikor többször is általános sztrájk volt az egész országban. Ennek hatására úgy döntöttem: visszaköltözöm Budapestre.
V.
1980. október 6-án reggel szálltam le egy bőrönddel és lengyel írógépemmel a vonatról a Keleti Pályaudvaron. Nem mondhatnám, hogy szüleim kitörő lelkesedéssel fogadtak. Anyám még pár hét múltán sem akarta elhinni, hogy végleg visszajöttem, és utánam majd a család is megérkezik. Megrémítette az a tudat, hogy a gyerekek, a könyveim, az írógépem zaja megzavarja nyugalmukat. Én azonban nem adtam meg magam.
– Ugye, jobb itthon? – kérdezték a szomszédok.
– Lehet – mondtam kissé bátortalanul, hiszen nem tudtam, mit is fogok csinálni.
– Gratulálok, olvastam rólad a cikket – mondta egyik reggel egy volt osztálytársam. Jólesett hallani, hogy ismernek. Pár napig nyugodt voltam, de mindinkább izgatott a gondolat, mihez is kezdjek. Menjek vissza? – tettem fel magamnak a kérdést, de mindjárt el is hessegettem a gondolatot. Itthon az üzletekben minden volt, aránylag olcsón, sorban állás nélkül.
– Pista, hazajött? – kérdezte meglepetten a Konsumexnél az egyik volt kolléganőm. – Szívesen látjuk itt. Nincs kedve visszajönni?
– Nem – védekeztem – kint, Lengyelországban csak szépirodalmat fordítottam. Nehéz lenne visszaszokni a napi nyolcórás munkarendhez.
– Megértem – mondták az idősebbek, de a fiatalabbak kissé furcsán néztek rám.
Munkakerülő – olvastam ki a szemükből.
Mit sem törődöm velük – hajtogattam magamban.
Néhány nappal később visszajött szabadságról Éva.
– Pista, ha nem jön ide vissza, menjen be fordítónak az OFFI-ba – tanácsolta, és azonnal át is telefonált.
– Holnap délelőtt várja Surányiné, a Fordítási Osztály vezetője – mondta pár másodperc múlva.
Surányiné elolvasta a rólam írt cikket, elbeszélgetett velem, majd felírta az adataimat.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 19.