1988-ban született Kolozsváron. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem klasszika-filológia és angol szakos diákja. Első, szépirodalmi műveket (novellákat és verseket) tartalmazó kötete: Emotikon (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2008) a legnagyobb feltűnést keltő induló szerzőnek járó Méhes György Debütdíjat kapta. A Bretter György Irodalmi Kör elnöke volt. 2010. július 25-én kerékpárját tolta át a zebrán, amikor egy autó halálra gázolta.

Ő írta önmagáról:
Azért írok, hogy
1. a majdnem-tökéletest mint legmagasabb emberi mércét megérintsem, legalább egyszer ebben az életben
2. hogy a tollamba sohase száradjon bele a tinta
3. hogy úgy irányítsam a gondolataidat, ahogy akarom
4. hogy az emberi bölcsesség, egyszerűség, szépség előtt tiszteletemet fejezzem ki (ne is mondd: ez a 4. pont szörnyen patetikus)
végül pedig – és elsősorban:
5. azért, hogy megszeress.

Jancsó Noémi: Nekrológ halálod alkalmából

Ma reggel, alighogy hajnalodott, megvetetted lakkcipődet a villanypóznán. Aggódva figyelted a villanydrótot, amelyen egy szürke, átlagos külsejű galamb lépegetett; végigsétált a dróton, közben pedig mindegyre öregedett, míg végül lefordult a drótról, mert meghalt. De valahogy mégis, még így, halálában is megkapaszkodott a drótban, csúnya kis madárkarmait beleakasztotta az áramba, így nyert energiát egy újabb életre. Visszatornázta magát a drótra, és megint elindult. Nem egyensúlyozott, egyszerűen csak sétált, ahogy a legjobb lábú emberek sétálnak a simára aszfaltozott, fekvő fűszálakon. Te pedig megpróbáltad utolérni őt. Megtetted, óvatosan, az első lépést. Két karodat kitártad, így egyensúlyoztál, ennyit engedett meg neked ez a nagyon is emberi szerkezet, a bőrzsákba dobált szerveid, csontjaid, a rózsaszínű húsod ennyit engedett. Bal lábad, lakkcipőd megállt a dróton. Jobb lábadat bebújtattad egy felhőbe. Ekkor repültek hajadra az első, reggeli napsugarak. Csicsergésük az őrületbe kergetett, de te nem űzhetted el őket, mert kezedet kitárva kellett tartanod, hogy súlyos testedet megtartsa a villanydrót. A galamb már visszafelé tartott, újra fióka volt. Azt remélted, ha útjába állsz, a galamb nem tud majd továbbsétálni. Hiszen a dróton nincs hely kettőtöknek. Gonosz tekintettel figyelted a galambot, amely közeledett és öregedett. Most meg fogod állítani, most halhatatlanná változtatod a galambot, gondoltad. A galamb azonban, mintha észre sem vett volna téged, mint a levegőn, úgy lépett keresztül nagyon is emberi, hús-vér testeden. Aztán meghalt és megszületett, a póznához érkezve. Be kell ismerned: tehetetlen voltál. Nem tudtál végigegyensúlyozni a villanydróton. Ott álltál, felhőbe akasztott lábbal, és nézted, amint jön-megy a galamb, a Nap pedig, mint valami színeváltó kosárlabda, lassított mozgással pattan fel az égre, le az égről. A Nap pattant, a galamb sétált, te maradtál kitárt karokkal, mozdulatlanul. A Nap sugarai pedig megőrjítették fecsegésükkel a te hangszerekhez szokott, művelt, nagyon is emberi hallásodat.

Nagy robajjal megrezzent alattad a villanydrót. Azt hitted, két felhő vad csókja dörgött, és alaposan megijedtél, mert féltetted jobb lábad felhőjét. Nem volt mit tenni, az egyetlen védekezési módszer, ami csak eszedbe jutott, az volt, hogy karodat kitárva tartsd. Még egyszer hallottad a robajt, és azt hitted, földrengés közeledik. Aggódva néztél le az úttestre; és most, hogy lenéztél rá, megszaporodtak az okaid arra, hogy aggodalmaskodj. Az aszfalt felnőtt, ahogy feldagadnak a nagyon is emberi testek részei, ha bántás éri őket vagy sérelem. Az aszfaltút feldagadt és szétrepedezett. Láttad a füvet; a fekvő és sárga fűszálakat, amint egy pillanat alatt kizöldülnek, láttad, amint elhagyják fejedet a Nap sugarai és rájuk szállnak, pletykálkodni a rég nem látott füvekkel. A galamb lassan, biztonságosan sétált a villanydróton, rajtad keresztül. A Nap-labda pattant, összeütközött a felhőddel. Így indult meg egyetlen, viszonylag biztosnak mondható kapaszkodód metamorfózisa: cseppekben omlott a füvekre a felhő, amit sajátodnak hittél. Jobb lábad kiszabadult, bal lábad egyensúlyt vesztett, karjaid hadonásztak. Nagyon is emberi tested pedig fájdalmas robajjal zuhant az aszfaltroncsok közé. Láttad a galambot, amint még egyszer végigsétál a dróton, aztán megfulladtál a földben, amely szorgosan magába ásott téged. Egy ideig még látszott a lakkcipőd hegye, a fénylő műalkotás, amellyel megpróbáltál a galambbal lépést tartani, vagy legalább útját állni ennek a furcsa, szürke madárnak.

Utolsó gondolatodat megbabonázta a rettegés – a haldoklók drogja. Hirtelen hinni kezdtél minden istenben, akit valaha is elképzeltél magadnak és eldobtál magadtól, hittél mindenben, és remélted, hogy valaha erre jár majd terepjáróval egy archeológus kutatócsoport, előássa lakkcipődet, rekonstruálja az eseményeket, könyvtárnyi tanulmánysorozatot ír arról, ami a villanydróton történt halálod előtt, és emlékedet, nagyon is emberi csontvázadat lakkfényű, nagyon is emberi dicsfény övezi majd az idők végezetéig. S ha csak egy kicsit is lehet alkudozni az égiekkel, akkor: ha lehetséges, az idők végezete után is, legalább egy percig még azután. Egyetlen nagyon is emberi percig.

A patakok iránya

Elég egy elszáradt szekfű látványa, nagyapám testvére máris kisiet a nappaliból, bevesz valami tablettát, néha alkoholt iszik rá, aztán egy időre elveszíti józanságát és Homéroszt skandálja, magyarul.
Öt éves voltam, amikor felfedeztem ezt a gyengéjét; azután három éven át bosszantottam őt fehér szekfűkkel. A gondolatmenetem logikus volt: ha a nagyanyámról tudjuk, hogy sikítozik a pókoktól, akkor elég néhány műpókot szerezni a hobbiboltból, egy cérnaszálra kötni és az orra elé lógatni, máris elérjük a kívánt hatást. Ugyanerre a mintára dolgoztam ki a nagybácsira
vonatkozó tervet. A tízóraipénzem egy részét szekfűre költöm, aztán hazamegyek és a bácsinak ajándékozom. Ő pedig egy ismeretlen világban lebegve Homéroszt szaval nekünk. Egy ideig jó szórakozás volt, ám lassan kezdtem felnőni, és már idétlen tréfának tartottam ezt a bosszantási módszert. A kíváncsiság viszont egyre fokozódott bennem. Nem mertem nyíltan megkérdezni tőle, hogy miért válik érzelgőssé, valahányszor fehér szekfűt lát.
Azt már nyolcévesen tudtam, hogy létezik „családi titok”, sőt, azt is sejtettem, hogy családon belüli titkok is léteznek, egyenként minden felnőtt őriz ilyet.
Apám íróasztalának jobb alsó fiókja mindig zárva volt akkoriban. Ő tehát ott tartotta titokgyűjteményét. A nagybácsi a fehér szekfűben. A nővérem egy üveggolyóbisban rejtegeti, azt hiszem. Nagyanyám egy könyv dedikációjában. Anyám egy gyűrűben, amit a nővérem fog örökölni, mert ő lány és mert elsőszülött.
Sokat lehetne beszélni arról, hogy milyen módszerekkel próbáltam a családon belüli titkokat megfejteni, de nem részletezem. A fehér szekfű története mindegyiknél érdekesebb.

Patakhabon elúszó kis papírhajó,
Utadra küldelek.
Légy postagalamb, légy trójai faló,
Kézbesítsd versemet.
Ha válaszolnál, szép Helén, az volna jó.
Ha visszaúszna hozzám egy új papírhajó.
A patak iránya, kedves, megváltoztatható.

Nem hívták Helénának, másképpen hívták. De a nagybácsi tizennégy éves volt, amikor ezeket a rímeket egymás mellé illesztette. Fontosnak tartotta, hogy a kedvest álnéven nevezze, és főleg: nem akarta elrontani a lány hírnevét. Szerintem annak idején túl sok Homéroszt olvasott.
Hatvankét év telt el a papírhajó indulása óta és ő azóta is Homéroszt skandál. Az életnek egy óvatlan pillanatában minden felnőtt megőrül egy kicsit, a példák ezt mutatják.
Annak idején nagy divat volt tüdővészben halni meg, legalábbis itt nálunk, az örök köd városában.
A nagybácsi másképpen halt meg. Lenyelte a szokásos altatókat vagy nem tudom micsodákat, elkábult a saját készítésű drogtól, sétálni indult és megölelte a villamost. A sofőr nem tudott időben fékezni. Így halt meg a nagybácsi. Apámék a temetési koszorúról tanácskoztak. Nem tudtak dönteni. De még aznap rátaláltak a nagybácsi végrendeletére, amelyben a bácsi még a koszorúra is kitér: „fehér szekfűvel díszítsétek a temetési koszorúmat, fehér szekfűvel hintsétek be a síromat.”
Apám fennhangon olvasta tovább a végrendeletet.
„Melinda kedvenc virága volt. Temessetek Melinda sírhelye mellé. Örök nyugalmamat csak akkor fogom végre meglelni, ha egy másik világban megláthatom drága Melindám lelkét, és végre az enyém lehet az, akit a földi élet megtagadott tőlem.
Kamaszfiú voltam, amikor új család költözött a szomszédunkba. Meglátogattak minket, bemutatkoztak. Említették, hogy van egy lányuk, de őt sajnos nem hozhatták magukkal, mert tüdővészben szenved és félnek, hogy valaki közülünk elkapná. Melinda kislány még, de emberi számítás szerint nemsokára búcsút kell vennünk tőle, mondták a szülők szomorúan. Attól kezdve gyakran láttam Melindát. Benéztem a szobája ablakán vagy az udvaron láttam őt tavasszal, amikor virágot szedett. Láttam, amikor port törölt az erkélyen, vagy a cserepes
virágokat öntözte. Láttam, amikor tanult vagy olvasott az udvaron, láttam, amikor kis leánykezét a kertvégi patakba mártotta. Láttam, amikor a szülők, széltől is óvva őt, behívták az udvarról; láttam, amikor elolvasta a papírhajón érkező leveleimet, láttam, amikor átdugta a fejét a kerítésen és rámmosolygott.
A patak irányát azonban sohasem tudtuk megváltoztatni, így a leveleimre válasz nem érkezett. De érkeztek mosolyok, emlékek, amelyeket halálomig őrzök.
Melinda édesanyjától tudtam, hogy a lány kedvenc virága a fehér szekfű. Nevenapján egy kis pénzt kértem a szüleimtől; óriási fehér szekfűcsokrot vásároltam a pénzből és a kerítésen keresztül átadtam Melindának.
Melinda szülei tele voltak keserűséggel, és ezt az érzést megerősítette a virágcsokor látványa. Meggyőzték magukat arról, hogy játszom a lányuk érzéseivel. Megtiltották nekünk ezt a keveset is, ezt a néhány percet, amit együtt töltöttünk.
Néhány hónap múlva Melinda meghalt. A lakásuk, udvaruk, a koporsó szekfűktől fehérlett. Attól kezdve minden nap egy szál fehér szekfűt viszek a sírjára. Melinda, Melindám vár rám valahol, egy másik világban. Olyan világban, ahol a patakok iránya megfordítható.”

Az arcom pedig égett a szégyentől.
(Megjelent: HELIKON – XIX. ÉVFOLYAM 2008. 23. (517.) SZÁM — DECEMBER 10.)

Jancsó Noémi versei

Egyedül

Talán a fáim
tízszeresre nőnek
árnyékuk pokoli mosószer
feketére mossa a Földet
a bokrok futóbokorrá
züllenek tüskéjük
százhetvenkét centi lesz
talán a karvaly galambbá változik
borzolt barna bubogó galambbá
és többé nem látogat meg.
Sietsz haza, hogy máris öltözöl
te fonnyadt mellű mályvaillat?
Hagyd itt zálogba arcodat
hogy tudjam: visszajössz.
Talán a fáim
tízszeresre nőnek
sötét világban ébredek
ha te nem akarsz
borzongó magányom
eltemet.

Egy dárdahős kocsmai kalandja

Dárdáját megcsavarta ravaszul
S a felhő hasába szúrt.
Az kipukkadt s büdös gázt eresztett
Mely lidércnyomássá módosult
S migrénként megült a homlokán.
Ősz volt, esett a bús eső.

Körszeme egy ponton megállt
Mely himbálni kezdte önmagát
S himbált a csilláron a füst
Lengett a pult s a biliárd
A gyomor kacéran táncot lejtett
Mert benne is a druidák
(cseppfolyós sörpapok)
Erre mit tesz, tehet egy dárdahős?
Lógó bajusszal a pincérnek kiált
S nehéz lejért betáplál még egy sört.

A nádboltív alján

Száz béka az alkonyi tóban
Egymásra hajló nádak kazla mögül.

Egy konstelláció az égre lobban,
A Nap fénye Holdat köszörül,
Mint egy alkimista, olyan titokban.

Mikor az álmos égre felhőhad tömörül.

Trillázva hátrafekszik egy veréb.

Sikoltozik, vizet gőzöl a nádas,
S egy béka brekkenve csobban
A nádboltív alján, az éjjeli tóban.

Valahonnan halálszag érkezik.

A táncterem, a táj ma tágas.
A nimfák tánca fagyos, lázas,
Haláltánc van, már nem fékezik,
Visong az ág, izzad a Hold,
A szél levélhullát emel, kavar,
S egy nimfa hahóját visszhangozza
Az avar.

Poros padláson

Poros padláson
talpsebét nyalja
egy könnyes indián.
a hintaszék
fejtetőre áll
s nem mozog.
ámul a csönd
s hajladoz.
fázás cikáz az ablakon
ki-be.
a deszkák alatt
bordó szőnyegen
lilazöld kárpiton
narancs függönyön
drága illaton
klappagott
a tűsarok
(szőke kontya volt).
két girhes térd
feljajjant,
a rózsarúzs ajak
ívbe görnyed,
elerednek a
női könnyek,
könnyű könnyek.
az indián ott fenn
reszketett.
az ablakok között
magában dzsúdózott
a jéghideg.

Bájos gyilkosság

Kivágta a kis halál
Egy polgárház ajtaját
Patkókon csörtetett
S lesújtóan megállt
Három pupilla földagadt
Céltáblányira
Lévén az úr félszemére vak
S a kis halál nevetve
Rájukszegezte
Három pisztolyát

A pók sercegve szőni kezdett
A köröm szorgosan nőtt tovább
Egy cédulára a kis halál
Gyerekbetűkkel rótta fel
A relegationak vége már

1. szr.:
   2010. július 30. 21:19

   … többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya…

   Nyugodj békében, Noémi, hihetetlen és feldolgozhatatlan, hogy elmentél!…

2. Keszthelyi György:
   2010. augusztus 15. 08:03

   Mekkora hiány…

3. Dulo Renáta:
   2010. november 2. 18:27

   Miért gyászoljunk téged ?…mig éltél a világosságot szolgáltad , most ,,odaát,, te vagy a Világosság…miért gyászoljunk ? és mégis gyászos üresség leng körülöttünk, hiányzik amit adtál nekünk, a jó szó amivel emlékeztettél isteni szikránkra. Nem hiszek a vak véletlenbe , kinek a számlájára irjam tragédiád , az Istenére vagy az ördögére ?Emlékszem , azon zsörtöldtél , hogy állitólag Isten szabad akarttal látott el minket s te még sem érzed szabad akartod…vajon most már érted hogy az Isten akarata a te akaratod …vajon sejtetted -e mikor a Házsongárdi temetőben sétáltunk hogy Isten akarata ilyen durva modon vet véget földi életednek …lehetett volna tenni valamit ez ellen ?…Korlátolt eszemmel azt mondom neked élned kellene , alkotnod…de feleszmélek és annyit tudok kibökni Istenem legyen meg a Te akaratod. Ha életed során néha a kételyek miatt elsötétült a világ elotted és az emberek tudatlansága sértette igazságszereteted akkor üzenem szeretett nyelveden hogy halálod POST TENEBRAS LUCEM azaz sötétség utáni fény számodra s nekünk fény utáni sötétség. Búcsúzoul ,, Requiem aeternam dona eis Domine et lux perpetua luceat eis,,

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ