[Önéletrajz]

Alig telt el pár nap, s pontosan 1980. október 26-án, még konzuli útlevéllel, megkaptam az első munkát.
Először boldog voltam, hiszen az anyám már kezdett tiltakozni itthonlétem ellen.
– Nekünk nincs pénzünk, hogy téged is eltartsunk – hajtogatta, bár apám igyekezett csitítani őt. Kissé belenyugodott, hogy eljövünk Magyarországra, amikor a fiamtól megkapta a levelet, amiben az akkor nyolcéves gyerek magyarul írta, hogy Gdanskban a boltokban semmi sincs, az anyja néha egész délután és este sorban áll, hogy egy darab kolbászt, húst vásároljon.
Megpróbáltam csakis a munkámnak élni, de nagyon idegesített a lengyelországi helyzet. Amikor elkezdődött Lengyelországban a téli iskolai szünidő, a feleségem is eljött a két gyerekkel és tizenkét bőrönddel, táskával. Mindössze ennyit tudtak magukkal hozni, mert még nem volt meg az itteni letelepedési engedélyük, utána pedig, a következő évben Jaruzelski tábornok rendkívüli állapotot vezetett be, és sem utazgatni, sem az ottmaradt bútorainkat elhozni nem lehetett.
Elkezdődött az itthoni kínszenvedés. Kilenc hónapig laktunk együtt az öregekkel. Egyik veszekedés a másikat érte.
A gyerekek 1981 januárjában, Budapesten ott folytatták az iskolát, ahol Lengyelországban abbahagyták. 1981 május közepéig az OFFI külső munkatársa voltam. Kaptam tőlük közvetlenül, de a Konsumextől is munkát. Az OMIKK-hoz is visszakerültem. Sok munkám volt, jól kerestem, és a szépirodalmi tevékenységemet sem hagytam abba.
Az OFFI főnöksége és a feleségem rábeszélésére beléptem az OFFI-hoz belső munkatársnak. Ez fix fizetést jelentett, de kb. 4-5000 forinttal kevesebbet, mint a külső munkatársi honorárium; igaz, így megvolt a betegbiztosításom. Normában dolgoztunk, napi 12-15 oldalt kellett fordítani, én általában 25 oldalt készítettem el naponta, amire alig 4-5 órát fordítottam. Tehát maradt időm a szépirodalomra is. Közben egy, tőlünk nem messze található kis gyárba lengyelek jöttek dolgozni, és a tolmácsuk lettem, ami három évig tartott.
Magyarországon hiába próbálkoztam az Európa Könyvkiadónál. G. R.-nek az volt a kifogása: maga műszaki fordító, mit keres nálunk? Közben – sajnos, nem vettem észre – az OFFI-ban egyre gyülekeztek a fejem fölött a felhők.
– Lépjen be a szakszervezetbe! – mondta a szakszervezeti titkár.
– Nem, sem pártba, sem szakszervezetbe nem lépek be – vágtam oda nyersen.
– Persze, a lengyel Szolidaritásnak dolgozik.
Szó nélkül hátat fordítottam és távoztam.
– Biztosan másokat dolgoztat – véltem hallani néha a suttogásukat. Nem törődtem vele, nem védekeztem.
Váratlanul – bárminemű ismeretség nélkül – az egyik évben megjelent az Új Tükörben egy-egy versfordításom izlandiból, svédből és norvégből. Lengyelországban kiadták a fordításomban Hernádi Gyula Az erőd c. regényét, amit később a Varsói Rádió kétszer, teljes egészében bemutatott. Egy elbeszéléskötetben megjelent fordításomban Hernádi Gyula egyik terjedelmes elbeszélése, majd egy Móricz Zsigmond-kötetben két elbeszélésfordításom. A kolozsvári Utunkban, az újvidéki magyar lapokban, a lengyel újságokban továbbra is rendszeresen jelentek meg saját műveim, műfordításaim. A Gdanski Rádió rendszeresen mutatta be verseimet. Itthon csend. Bár innen-onnan már kaptam ígéretet.
1982 elején levél érkezett Mezey Katalintól, a Szovjet Irodalom szerkesztőjétől. Kért, keressem fel.
– Szeretnénk bemutatni Miezelaitis néhány versét. Legyen szíves, készítsen néhány fordítást – e szavakkal fogadott, mihelyt beléptem a szerkesztőség ajtaján.
– A könyveim még Lengyelországban vannak – jegyeztem meg elszomorodva.
– Akkor semmit sem tehetek. B. E. nem hajlandó kiadni a kezéből egy könyvet sem, csak akkor, ha ő meg T. D. fordíthatják – mondta Katalin.
Miután Lengyelországban vége lett a rendkívüli állapotnak, 1982-ben, majd egészen 1985-ig minden évben kiutaztam.
1983-ban egy lett kulturális társaság három hétre meghívott Rigába. Ott ismerkedtem a lett nyelvvel, kultúrával, az ottani emberekkel. A következő évben Vilniusban töltöttem három hetet a feleségem volt évfolyamtársánál, akinek a férje, K. Patamsis neves szobrászművész.
Közben bemutattak egy, Nyíregyházán élő litván fotóművésznek, Normantas Pauliusnak, aki a lakóhelyén szerzői estet szervezett nekem, majd az Új Tükörbe az ő fényképeihez írtam cikkeket, illetve adtam fordításokat.
A debreceni Alföldben több litván vers jelent meg a fordításomban. Az OFFI-ban új főnökünk lett, akinek nem tetszett az irodalmi tevékenységem.
1985-ben a fiammal Bakuban voltunk egy íróbarátom meghívására. Hazatértem után a főnöknőm felkért, hogy távozzak. Az indoka az volt, hogy „miért foglalkozom műszaki fordítással, ha műfordító vagyok”, pedig biztosan csak az volt a baj, hogy nem léptem be a pártba, ugyanakkor mindig több fizetést kaptam, mint ő.
– Mindig is erre vágytam – mondtam büszkén, és becsapva az ajtót távoztam, kicsit azzal a reménnyel, hogy mégis maradok, de a főnöknőm „bebizonyította”, hogy még a normát sem tudom elvégezni, ugyanis az év utolsó két hónapjában alig biztosított havi tizenöt-húsz oldalnyi fordítást.
1986 januárjában az Európa Könyvkiadó számára azerbajdzsáni versekből készítettem nyersfordítást. A szerkesztő, K. E., akivel akkor kapcsolatban voltam, megígérte, hogy ha a könyvet tényleg összeállítják, megbíznak még elbeszélések fordításával, sőt, néhány verset is nekem adnak át műfordításra.
Normantas Paulius közbenjárásával az Európa Könyvkiadó ígéretet tett, hogy a fordításomban kiadnak egy litván népmesekötetet, ezért nekiálltam először is megszerezni a szükséges mesegyűjteményeket, amiket elolvastam és kiválogattam a nekem tetsző meséket, de a fordításra már nem került sor, mert 1987 tavaszán Bulgáriába mentem tolmácsnak. Aszenovgrádban és Vidinben konzervgyárakban dolgozó magyar szakmunkások, szerelők tolmácsa voltam. Anyagilag sokat jelentett, de az irodalmi tevékenységem teljesen félbemaradt. Sőt, a nyelvekkel sem tudtam foglalkozni, csak a bolgárt gyakoroltam.
1987 decemberében tértem haza, mindjárt bementem az Európa Könyvkiadóba, de akkorra a pénzügyi helyzetük megromlott, és sem az azerbajdzsáni könyvet nem adták ki, sem a litván mesék iránt nem érdeklődtek már.
Idegőrlő életmód! Szerencsére megszakította egy taskenti meghívás. Az üzbég Írószövetség hívott meg egy üzbég költő, Hamza születésének századik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozatra.
– Magáról már hallottunk – fogadtak a magyar Írószövetségben, ahol a Moszkvába szóló repülőjegyet megkaptam.
A Szovjet Írószövetség magyar tolmácsnője várt Moszkvában, ami meglepett, hiszen oroszul tudok. Miután végigvittek Moszkván, elszállásoltak a Rosszija szállóban. Másnap reggel indultunk tovább Taskentbe. Vera, az Írószövetség török részlegének munkatársa örömmel fogadott:
– Mégiscsak eljött, pedig Budapestről Rab Zsuzsát akarták küldeni, de az üzbégek kiálltak maga mellett. „Vagy Dabi Istvánt, vagy senkit”, szólt a táviratuk, amit Budapestre küldtek.
Mindjárt be is mutattak az ünnepségsorozaton részt vevő külföldi vendégeknek. Volt ott két francia költő, két török Törökországból és egy Németországból. A többiekkel csak Taskentben találkoztunk, ők a különböző szovjet köztársaságokból érkeztek. Több üzbég íróval, költővel személyesen is megismerkedtem, az egyiknél vendégségben is voltam a nyaralójában. Taskenten kívül Buharában, Szamarkandban, Ferganában is megfordultunk. Innen is tömérdek könyvvel, hanglemezzel meggazdagodva jöttem haza.
Magyarországon a kiadók, szerkesztőségek pénzügyi helyzete egyre romlott, így inkább csak a már ismert személyek műveit, fordításait publikálták.
Én T. G. segítségével különböző intézményektől, illetve a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadótól kaptam fordítást.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 26.

1. Gergely:
   2013. december 20. 20:42

   Minden Dabi-részlet meglep, mi a messzi Bukarestbõl másképpen képzeltük el a budapesti irodalmi életet…