Ke­gyel­me­tes en­felségem kirájuram! Alája­valói köte­lességem­nek ele­get téve újbóli je­lentésírásra csa­va­ro­dott fe­jem ezen a lagy­ma­tag na­pon. Már úgy va­gyok, hogy nem is tu­dom, áld­jam-e felséged lábnyomát, hogy en­ge­met ide tej­ha­talmú ural­kodónak kiukázolt, vagy siránkoz­zak hej­ze­tem megrökönyítő voltán. (Láthat­ja felséged, stílu­som egy­re ki­fin­ul­tabb lesz, ugyan­is temérdek sza­ba­didőmben jób híán iro­da­lom­mal fog­lal­koz­ta­tom ma­gam).

Itt a hej­zet kielégítő, megy min­den a felséged medrében, s ha épp men­nie nem kívánko­zik, visszük. És ez némi­nemű, könnyed po­foz­kodások révén, akárcsak korábban, meg­valósítható. Ez az erdéji ország továbbra is kirájuram legfáji­nabb tar­tománya – igaz, a többi efféle távoli mi­csodát nincs al­kal­mam is­mer­ni. Saj­nos egy szikrányit hi­deg van iten mos­tanság, úgy­hogy néha arra gon­do­lok, amit leg­job­ban sze­re­tek, az mégis­csak Bang­ko­ok, ahol szállodák van­nak, s ban­kok, de ezt már en­felségem is tud­ja, KAF jóvoltából, aki a költészet bájdalú zenérje. Látja, kirájuram, oda­ju­tot­tam, hogy már csak mu­zsi­ka kell énnékem, pe­dig a job­bik fe­lem tud­ja, hogy az rum nélkül mit sem ér. Igaz is, en­felségem, amit korábban mon­da­ni fe­lej­tet­tem, van en­nek az erdéji ma­gyar­nak egy jó do­log az életébe: a szil­vapálin­ka. Csep­pet rákap­tam, de tu­dom, ha majd ha­zatérek, a rum kigyógyít. Nem rossz gügyülé, osztájla­kom­ba mind­egy­re be­ho­za­kod­nak egy-két üveg­gel némi­nemű kérések kíséretében. A kérése­ket el­en­ge­dem a fülem mel­lett, a szil­vapálinkát meg­iszom, s szintén ojan jól érzem ma­gam, mint ott­hon a Négy döglött patkány­hoz étte­rem­ben (ahol az úri közönség táncol).
Eme líri­kuss kitérő után mos­tan el­mon­dom azt is, ami je­lentésem igaz trágyát képvi­se­li: a ma­gya­ri­ak újabb ügyéről van szó. Eze­ken már a po­fon sem segít, ezek­nek re­zervátum kell! Min­den­eset­re mon­dom, már unom a küsded játéka­i­kat, ha­za­mennék szíve­sen, dip­lomáti­ku­si kiküldésem lejárat­va, de ezt azért még megvárom. Hogy re­vervátummá válja­nak. Jó kis móka le­szen az, csak a pálinkát fo­gom sajnálni. Be­te­re­lik ma­gu­kat, kérem, kirájuram, egy nagy umba, kiírják rá, hogy re­zervát, ahogy ezt ott­hon is csinálják, ami­kor az úri közönség táncol, s ak­kor az em­ber csak csak kívülről bámosz­kod­hat­ja őket, a nyelvét lógat­va. Ojan jó lesz ne­kik, szin­te irigy­lem, de tu­dom, hogy efféle ural­kodói szeméjek­nek, mint én is va­gyok, ez nem dukál. Az­tat még nem tud­hattyuk, hogy az um­nak (mely re­zervát), ki fog­ja gondját vi­sel­ni, de sze­rin­tem akad egy-két je­lent­kező. És itt a környező, más faj­tebéli­ek­re gon­do­lok. S ak­kor, majd ak­kor én is megléphe­tek in­nen, ebből a tar­tományból, me­lyen már csak egy um segíthet. De ad­dig ma­ra­dok príma, hűségben edzett szolgálja, ki az ural­kodói érde­ke­ket min­dig szem elé tart­ja.

Őfelségem I-ső Fülig Jimy he­jes tartója,
Mind­halálig Dzsó

Forrás: eirodalom.ro