E cím alatt közöl tanulságos, őszinte beszélgetést – a Hargita Népében – egy árvaházban felnőtt, most Szegeden élő, két gyerekes cigány asszonnyal Daczó Katalin. A beszélgetés apropója az, hogy Vaszi Marika – így hívják az asszonyt – megírta árvaházi életének egész történetét, majd saját költségén kiadta, hogy mások is okulhassanak belőle.

„Az emberek többségének Csíksomlyóról a pünkösdi búcsú jut eszébe, ahol több magyar találkozik, mint bárhol másutt a világon” – írja a szerző. – Nekünk, a gyermekotthon lakóinak [az otthon ott áll, közvetlenül a somlyói kegytemplom tövében – sz. m.] ilyenkor szigorúan tilos volt kimenni az otthon udvaráról. Titokban lestük, kinek van olyan hozzátartozója, aki eljön látogatóba, és akitől mi is kaphatunk valami alamizsnát, vagy legalább leblattoljuk; és akkor a nagyok már megint jól járnak… De a legnagyobb élmény a búcsúval kapcsolatban számunkra az volt – és ez már talán rosszul hangzik -, amikor a rendőrök elvették az árusoktól a kakasos vagy a csavaros nyalókát, és bedobták a nagy vaskapun. Mi ott leselkedtünk a kapusszoba mellett, és úgy rohantunk a nyalókák felé, mintha az életünk múlna rajta, egymás hegyén-hátán hadakoztunk az édességért, tökmagokért, napraforgómagokért. Néha a másik kezéből is kikapkodtuk, amíg egy nagyobb meg nem látta, és már adhattuk is oda neki…”

Ilyen és ehhez hasonló őszinteségekből épül fel a tükörként is kitűnően működő emlékkönyv, amely tíz esztendei árvaházi életet foglal magába. A Csíklázárfalváról származó Vaszi Marika édesapja halála után került gyermekotthonba – a dolgozó anya nem tudta egyedül nevelni négy gyermekét. Marika elmondása szerint a nagymamája volt az, aki kijárta számára az otthonba kerülés kálváriáját.

Alább ismertetünk néhány kérdést és választ az interjúból, majd idézünk egy jellemző részletet is a maga nemében párját ritkító könyvből. A magánkiadásban forgalmazott könyv bevételét a szerző az 1998-ben létrehozott Remény elnevezésű, a gyermekotthonból kikerült fiatokat támogató alapítvány megsegítésére kívánja fordítani. (Amennyiben valaki segíteni tud és szívesen megvásárolná a könyvet, jelezze a lap alján komment formájában, s mi továbbítjuk a szerzőnek.)

A riporter kérdésére, hogy mi volt az emlékező számárta a legszörnyűbb a száz esztendős csíksomlyói árvaházban, Vaszi Marika ennyit mondott:

– A legemlékezetesebb rossz dolog az állandó éhség, és az élelemért folytatott küzdelem volt, amit egy rendes családban élő gyermek elképzelni sem tudna.

És a legboldogabb pillanat:

– Felhőtlen boldogságról nem tudok beszámolni, de a gyermeknapok voltak a legjobb pillanatok az otthonban.

A legnagyobb csalódásról:

– A rendszerváltás után következett be, olyan fiatalok személyében, akiket mi csak „szentfazekaknak” hívtunk, és akik önkéntesen lelkigyakorlatot tartottak az otthonban. Ugyasnis kíváncsiságtól vezérelve elhitették velünk, hogy törődnek velünk, és fontos számukra a sorsunk, de a templomból kilépve sokszor hátat fordítottak, lenéztek bennünket.

Hogyan fogadja a külvilág az otthonból kikerülőket?

– Ha az emberek azt hallják, hogy a gyermekotthonban nőtt fel valaki, nem túl sok jót feltételeznek az illetőről… Ez elég nagy hiba, mert gyermekotthonból is kerülnek ki tehetséges emberek – bizonyára sok problémás is, de ez nem az ő hibájuk…

Mit érzett, miközben az emlékeit papírra vetette?

– A könyv írása során többször is alaposan felzaklatott a visszaemlékezés. Amit papírra vetettem, az mind igaz, mellébeszélések nélkül.

Szerencsétlennek érzi-e magát, amiért gyerekotthonban kellett élnie?

– Nem gondolom magam szerencsétlennek, ez volt az én sorsom. A gyermekotthonnak köszönhetően sokkal kitartóbb, szívósabb lettem.

A könyvben pedig, mintha a fenti válasz folytatása lenne:  „Mit kaptam a gyermekotthontól útravalónak? Rengeteg kételyt, bizalmatlanságot mások iránt, félelmet, és nem utolsósorban megtanított minden körülmények között kiállni magamért. Anyámnak pedig csak annyit köszönhetek, hogy a világra hozott.”

Az interjú utolsó kérdése volt: megtalálta-e a boldogságot az életben?

– A világon mindenki a boldogságot keresi, azt kell tisztáznunk magunkban, hogy mi is az számunkra. Nekem gyermekeim kacagása jelenti a boldogságot.

 Vaszi Mária: Hulló falevelek*

…Össze kellett gyűjteni a faleveleket a gyerekotthon körül, meg a borvízig, végig. Az ügyesebbek vagy figyelmesebbek elkapták azt a pár gereblyét, ami volt, mi meg a kezünkkel próbáltuk összeszedni a faleveleket. Ott is hátulról ösztökéltek, és nem szabadott egy falevélnek sem elmaradnia, mert akkor guggoló helyzetben úgy felrúgtak, hogy szó szerint arccal a földre estünk. Egyszer jött egy nagyfiú, és megszólított.
– Cigány, jöjjön ide, maga mit dolgozott itt?
– Hát – mondtam -, szedtem a falevelet.
– És ez mi itt?
– Hát falevél.
– Akkor mit dolgoztál?
– Hát szedtem a falevelet – mondtam -, és én rendesen összeszedtem.
– Hol? – kérdezte.
– Hát itt – mutattam neki.
– Van még itt levél!
– Igen – mondtam.
– Akkor mit dolgozott?
– Hát még mindig van levél a fán – néztem fel a fiúra -, és az hullik le.
– Maga még magyarázza nekem?!
– Nem – mondtam -, de nézd meg, hogy most is hullik a fáról a levél.
És én erre olyan rúgást kaptam, hogy a mai napig nem felejtem el a hulló faleveleket. Utána össze-vissza rugdosott, felállni sem tudtam, Zori meg Juci nővérem szaladtak oda, hogy hagyjon békén, ne üssön tovább, rám borultak ketten, hogy inkább őket rugdossa. A neve Csúcsú volt, egy ripacsos arcú fiú, már rég kikerült az otthonból, de valamiért ott tanyázott, a sok nevelő örömére talán, mert más elvégezte helyettük a feladatot. Többnyire ilyenek voltak a közmunkák, nevelők nem nagyon voltak ott, csak a nagy megbízottak. Az ebédnél is megint gond volt, mert koszos körömmel nem lehetett bemenni az ebédlőbe, pedig a végén már a körmünkkel kapartuk össze a faleveleket. Körülbelül így teltek az őszi napok.

Télen egy kicsit lazább volt, mert nem kellett annyit dolgozni, de akkor meg mindig fáztunk. 1-4. osztályos voltam, minden reggel sorakozó volt a kapun belül, mert körülbelül egy kilométert kellett gyalogolni az iskoláig, persze nevelő vagy egy nagyobb lakó kíséretében. Mindig ott fagyoskodtunk, amíg jött valaki, sokszor a kezünk-lábunk összefagyva, nem egyszer volt, hogy nem volt zokni a lábunkon, sőt némelyikünknek még kabátja sem volt, mert vagy elhagytuk, vagy kicsi volt, nem volt rajta gomb vagy cipzár, vagy éppen a cipőfűzőnk hiányzott.

A cipőfűzővel kapcsolatban volt egy – ma már nevetségesnek tűnő, akkor viszont kellemetlen – történet. Odajött egy nagylány, megszólított:
– Vaszi, jöjjön ide – mondta, és lefelé mutatott.
– Maga nem látja? – kérdezte.
– Nem, mit?
– Hát nézzen le – mondta, de hiába néztem le, még így sem értettem, mit akar.
– Hát nem érti? – mondja nekem.
– Nem – feleltem.
– A bakancs! – kiáltott, és azt hittem, el akarja venni.
– Az enyém nem jó neked – próbáltam hatni rá.
– Nem, nem, a fűzőt add ide!
– Nem adom, mert nekem is kell.
– Adja ide!
– Nem! – persze, hogy nem adtam oda, erre adott egy pofont és lecigányozott, majd tovább ment, de megmaradt a cipőfűzőm.

Az otthonban a cipőkkel sok baj volt. Főleg télen volt jellemző a fűzőlopás meg a zokni lopás. A zokni külön kincs volt, mivel csak egy pár volt belőle. A nagyobbak általában elvették a mi dolgainkat, hát nem volt másképp a cipőfűzővel meg a zoknival sem. Ők is próbáltak két zoknit felhúzni a hidegben. A fűző meg eleve véve rossz minőségű volt, ezért elszakadt. A pótlását úgy oldották meg, hogy elcsenték a kisebbektől. Villanyoltás után a bakancsháború sem maradt el, amikor egymást dobáltuk. Volt, aki csak szórakozásból, de került olyan is, aki így próbálta megbosszulni a sérelmeit. Vasárnap esténként cipőtakarítás volt az ebédlő előtti folyosón. Ott volt egy faláda, amiben volt két darab cipőboksz, egy barna, egy fekete, és pár darab cipőkefe majd kétszáz cipőnek, és azt kellett beosztani, hogy mindenkinek elég legyen. Persze, hogy nem volt elég, hiszen lehetetlen. Akinek meg nem volt elég fényesre kibokszolva a cipője… Na, nehéz lenne kitalálni? Az nem kapott vacsorát. Amikor megláttuk, hogy nem elég fényes a cipő, a nadrágunk szárának hátuljába dörzsölgettük bele, miközben sorban álltunk a vacsoráért.

Vasárnap mindig hideg vacsora volt, annak örültünk is, mert kaptunk túrót, szalámit (amit mi lószaláminak neveztünk, de valójában szójaszalámi volt) meg egy szelet margarint, mindezt egy szelet kenyérrel Az egy szelet kenyér: az egykilós kerek kenyér félbe volt vágva, és az volt felszeletelve, mindig a kolcot, vagyis a kenyér sarkát próbáltuk elkapni, de nem egyszer volt, hogy azt már valaki, ahogy ment be, kilopta a kosárból. Hiába mondtuk a szakácsnak, hogy nem kaptunk kenyeret, a válasz csak annyi volt, hogy ki volt porciózva. Vasárnap tízórai meg uzsonna sem volt, így sokkal éhesebbek voltunk, mint máskor, persze a nagyobbak is. Ezért amikor mentünk be az ebédlőbe, a nagyobbak közölték, hogy mit kell kihozni a vacsorából, ki a túrót, ki a kenyerét, más meg a szalámit. A túróból egy maréknyit adtak, még a szakács ujjai is látszottak rajta. A szalámi sem volt egy kiadós szelet, a kenyéren pedig egyenesen át lehetett látni. Mindig azon szórakoztunk, hogy melyik szakács milyen kenyeret vág, már akkor felismertük, hogy ki van a konyhán. Néha én is vittem ki a vacsorámból a nagyobbaknak, de többször hogy inkább a pofont választottam, mert én is nagyon éhes voltam.

A vasárnapot nem nagyon vártuk, mert akkor jobban a nagyobbak szeme előtt voltunk. Délelőtt a díszteremben lehetett melegedni télen, volt zene is. A hálószobában nem volt szabad maradni, én meg nem szerettem a
díszterembe menni, mert a nagyok rajtunk szórakoztak, és csicskáztattak. A nevelők általában nem is voltak ott, két nappalos nevelő volt, és ők tudták, ha a nagyokra bízzák a kicsiket, azok mindent megoldanak. Egy ilyen vasárnap ott álldogáltam a folyosón a falat támasztva, sokan pedig ott ringatták magukat. Jött egy nagyfiú, Tamás Sanyinak hívják. Mondja nekem, Vaszi, menjen be, én mondtam, hogy nem akarok. De erősködött, hogy be kell menni, majd egyet a fejemre ütött, és már mentem is, mert tehetetlen voltam. A gyerekotthoniak közül talán ezzel a fiúval vagyok a mai napig a legjobb barátságban. Nagyon jó embernek tartom….

A vasárnap délutáni program az ebéd utáni alvás, ez volt a halálom. Jött egy nagyfiú vagy nagylány, akit megbíztak, vagy ő saját magát felruházta ezzel a feladattal. Kicsik, lefekvés, volt tíz percünk elaludni, persze legtöbben nem tudtunk. Tíz perc után mindenkihez szerre odamentek, megnézték alszunk-e. Az nem volt elég, hogy a szemünk csukva van. Megfújták a szemünket, és akinek megmozdult a szemhéja, arról lehetett tudni, hogy nem alszik, és máris kapta a verést. Én is nagyon sokszor kaptam azért, mert nem tudtam aludni, aztán kiokosodtam, és rájöttem, hogy hogyan lehet kicselezni ezt a tesztet. Egy kicsit megmeresztettem a szemhéjamat, és működött a dolog, ezért nem volt már több verés. A mai napig, pedig már elmúlt néhány év, utálok délután aludni, még mindig a kényszert érzem, nem lehetett mozgolódni, egy helyben kellett feküdni két órát. A délutáni alvás az egyik, ami nagyon rossz emlékeket idéz fel bennem a mai napig, a másik meg a gyomlálás.

* Forrás: Részlet a szerző 10 év csíksomlyói gyermekotthon 1983-1993 c. könyvéből. Magánkiadás, 2013.

1. Savu Imre:
   2014. január 26. 14:17

   Sajnos én is ott nevelkedtem fel de nagyon sok a hazugság, ami engem fel háborít. A lány okkal nem is bántak az akkori nagy fiúk. és nem is kellet soha a bórvíz környékén fa leveleket össze gyűjteni. Nem szeretem ha valaki hazudik. Én legalább a rendszer váltás után tényleg harcoltam abban hogy a nevelők ne terórizálják a gyerekeket,de engem az bánt hogy nem a saját önéletrajzát írja le. És sok a hazugság. szerettem volna ha az előtt meg írja a könyvét konzultáljon más árvaházi volt növendékekkel is.Tisztelem benne azt hogy könyvet írt és a saját költségéből de sók a hazugság. Miért nem ír Tamás Sándor-ról hogy verte a gyerekeket és terórban tartott mindenkit? szeretném ha fel vennék a kapcsolatot velem is. Utálom a hazug embereket.

2. Demeter Emese:
   2014. szeptember 1. 07:52

   Szerintem is nagyon sok a hazugsag a Vaszi holgy beszamolasaban,en is ott nevelkedtem 4 even at es ilyen terror modszer alkalmazasarol szo sem lehet.
   1. Az egy dolog,hogy a kaja nem volt eleg szamunkra de a „80-as evekben bizony mindenki erezte az elelmiszer krizist,a kintlako osztalytarsaink is pedig falusi csaladokbol szarmaztak ahol a szekely gazdaember mindig tartott alatokat a portajan.
   2.A nagyok nem dominalhattak a kissebb gyerekeket mert mindig felugyelet alatt voltunk ugy nappal mint ejjel.Nappal az oktatokkal es a pedagogusokkal es ejjel pedig a gondozokkal,ugy fiuk mint lanyok.Megtortent ,hogy bizonyos alterkaciok tortek ki de ezt azzonal megoldottak a pedagogusok.
   3.Igaz ,hogy kellett dolgozni,de otthon a csaladban is ez igy van ,mindenki tesz valamit az otthona korul es belul,hat mi is ezt tettuk.Nagyon is normalis dolog volt ossze gyujteni a lehullot faleveleket osszel,tavaszon pedig viragokat ultetni es a vetemenyeskertben repat,salatat,hagymat ultetni,majd gondozni oket ,hogy a gyom nelepje el.
   En nagyon HALAS VAGYOK ,hogy ilyen GYERMEKOTTHON-ban nottem fel es soha nem tudnek panaszkodni az ottani korulmenyekrol,mert bizonyara a fovarosi gyermekotthoni gyerekekkel szemben abban a 70-es,80-as evekben mi Csiksomlyon mondhatnam ,hogy kivalo korulmenyek kozzott nevelkedtunk.
   Az elelem hiany es a teli nem igen melegitett gyermekotthon,az ,az akkori rendszer hibaja volt egesz Romania szinten nemcsak a gyermekotthonban,remelem ezzel eggyet ertunk!!!!!
   Marika dragam,de ha az utcan hajlektalanul nottel volna fel, vajon kit is vadolnal azert?
   Legy HALAS mindenert amit kaptal a Somlyoi gyermekotthon-tol,ne panaszkodj inkabb koszond meg ,hogy vigyazztak rad, akkor amikor ozvegy edesanyad, anyagi okokbol nem tehette.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ