„Szeretnék klasszikus, lezárt
rendet vinni a pusztulásba;
remény a jóra: már kizárt.
Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.

Sors bona, nihil aliud.
Aki majd csontomat kiássa,
annak üzenem: ide jut
Isten mindegyik képe-mása.

S mennyország azért nem lehet,
illetve nem szabad, hogy légyen,
mert a dögletes szeretet
velünk maradna mindenképpen,

visszája sem kell: a pokol
(abban volt-van-lesz némi részem
– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – –

készületlen s mindenre készen
üldögélek a napsütésben
jöjjön a megváltó sehol.”

Ezt a hatalmas verset… ebben a pillanatban akartam elmesélni, hogy hol találtam, mióta hurcolom magammal, de rá kellett ébrednem, hogy már elfelejtettem a körülményeket. Talán így van jól: mint Shakespeare, akiről majdnem semmit nem tudunk, amit tudunk, azt is bizonytalanul, és ha tudjuk, teljesen mindegy, mert semmit nem magyaráz meg a zseniről, ugyanúgy vagyunk-lehetünk mindennel, ami fontos. Nem árt, ha a tehetség körül maradnak megmagyarázhatatlan dolgok.
De egészen biztos, hogy ahogy Tóth Árpád az Új tavaszig vagy a halálig miatt lesz nagy költő a számomra, úgy Petri is az Ábránd miatt. Alkoholizmusa bizonyos életrajzi okok miatt hátborzongatóan rokonszenves, gerincessége a puha diktatúra taknyos engedékenységében példamutató, az igazi csodálat mégis a költészet láttán önt el, a Napsütötte sáv körül, az az érzés pedig, hogy mozdulni sem tudok a boldogságtól, akkor, amikor az Ábrándot mondogatom magamban.
Ma lenne hetven éves, de hát hétszáz, hétezer éve él.
Isten éltesse!

Forrás: A jódeménység foka