A kegyvesztett balladája

Uram, oké, az édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már –
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad…
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat –
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Tanulságnak hosszú, életnek kevés
Volt. Másfél oktávban, ami még örök,
Nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés
Skáláin félhangnyi közökkel dörög;
A feszültség, ím, esőként elzörög-
het. S nem nyílhat egyébre, mint e rím, szám,
Míg birtokolnak koncentrikus körök:
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Körülbelül félórás volt az út, min
Szántszándékkal léptünk a bűnbe át.
Kíméleted – pár pillanat – de úgy, mint
Egy napnyi bérlet – váratlanul lejárt.
És új szövetség imám; Igéd bevárt
Lesz. S Te sem tudod, hányadik bugyor, lám,
Mi már itt három poklod körébe zárt.
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Ajánlás

Herceg, tudod, hogy Saul, bár király volt,
Úr lelke felkent homlokán nem ért rá.
Titkunk legyen, hol szárad még – de hány folt…
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

A kaland folytatása

Lépés csak ez, különbség mit se számít,
mivel kezdődött s meddig még a játszma –
mérkőzésként (holnap még menne), ám itt
küzdés híján végzést aligha látsz ma.

Tizenegy tíz. (Idő, nem végeredmény);
abbahagynánk, de tét sincs érveképpen
mint ha meglopnak – utána erednél – ,
s a lámpa zöldre válik akkor éppen.

Így vagy te is. Isten ha tudja hány át-
virradt reggel dicsér: „tartása, mersze…”
Amíg a tolakodó ízek vágyát

kisöprögeted (fogkefével, persze).

Duett, apokrif

Örökké kettőtökből áll a szólam.
Te csak zenélsz, míg ő hanyatt (a szótlan)
A forma sínén tart feléd, a dalba,
Együtt veled, e lant húrjába varrva.

De most lassan zsoltárba vált az ének,
Hogy boldogok bár a lelki szegények,
Ország a tested, mennyei, s az ajkad
– a toll kisiklik – halkan így szavalgat:

Mily untató nesz, míg mind tovaszállunk:
(Marad a szó, mit ki vagy sem a szájunk)
Ezópus, s Dante nyomdokain Kain…

Vonat, hajó, min vágtat ő, vagy orkán;
Vagy néha épp egy szonettben botorkál:
E záró szextett sánta verslábain.

M. Sz. J. rector utolsó töredéke

Testem kihunyja hát a földi vegyszer.
Uramtól részem fulladás leend. Vén
Képzetembe ma éjjel még befekszel
Megfordolásnak útjára vettetvén.

S habár tudom, hogy így halok meg egyszer:
Felkutat tán három-négy lanyha kontár;
Lehet pennám nem író- már, de kegyszer,
Mellyel világot nem válték, se hont bár…

…Csak el, csak innen el! Ki tudja, hány még
A perc, mit rejt majd könyv- avagy csak lomtár?
Holott valóban kígyó módra járnék

E tájban, mely fekvésre, testre asszony.
Csak vers, mi gyűl, megannyi balga árnyék!
Itt szellemem kell könyv felett virrasszon…

…Csak volna hely, hová még visszavágynék!

Hotel Continental

Rezerva-lét, de melyre nem cserélnék.
Tartalékba szorulhat itt a mentál.
Csak alkalom, mely visszatérni fél még.
És minket vár a Hotel Continental.

Mégsem vert át a Déli pályaudvar.
„Igen”, mondtad, s gondoltam én: „de nem tán”.
Hisz otthon vár a hűség és a futball,
s porrá éghet a Hotel Continental.

Gondoltam akkor. Hány kérdés lehet még,
mitől mindez szétfoszlik, mint a kelme?
S mit majd szemétre vagy szemedre vetnék…

Miért számít a csók, a hús, az elme?
Engem zavart, hogy okosabb lehetnék –
S mégsincsen hely, mi jobban érdekelne.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ