[Önéletrajz]

1989 nyarán ismét külföldre utaztam. Ezúttal a lányommal együtt hívott meg Moszkvába egy orosz költő, Mihail Ujezdin, valamint Gorno-Altájszkba az Altáji Írószövetség főtitkára, Brontoj Begyurov neves altáji költő, később miniszter.
Moszkvában a Profszajuznaja utcában, az egyik tizenötemeletes ház harmadik emeletén laktunk. M. Ujezdin Szaransz környékén született, mordvinul tud, mordvin irodalmat is fordít oroszra. Vihar a Moksa folyó fölött c. történelmi témájú elbeszélő költeményét részben lefordítottam magyarra. Kint Moszkvában Ujezdin segítségével összeállítottunk egy XX. századi orosz költészeti antológiát, amit készülök lefordítani magyarra és részben lengyelre.
Moszkvából egyik este indultunk el Barnaulba, ahová reggel érkeztünk – természetesen figyelembe kell venni a hat óra időeltérést. Barnaulból egy kis géppel repültünk tízen Gorno-Altájszkba, ahol Brontoj már várt ránk. Megmutatta a várost, majd az Írószövetség székházában több altáji íróval, költővel ismerkedtem meg, akik sok művüket átadták nekem. Később a mai Altáj Köztársaság területén utazgattunk gépkocsival, hogy megismerkedjünk az ottlakók életével.
Sajnos, mindeddig nem sikerült sem Magyarországon, sem Lengyelországban publikálnom az altáji irodalomból, pedig nagyon érdekes lenne bemutatni ezt a kis népet, a kultúrájukat.
– Miért nem jelentek meg eddig a verseid a gdanski kiadónál? – kérdezte levélben nemrég az egyik barátom.
– Hogyan is jelennének meg, ha egyelőre még össze sem állítottam a kötetet… – panaszkodtam. – Képtelenség úgy dolgozni, hogy annak semmi anyagi haszna sincs, csupán erkölcsi.
– Küldj esszéket újonnan alapított lapunkba – írta nemrég K. Nowosielski Gdanskból.
„Utána kellene már nézni” – gondolkodtam el, de mindig félretettem, hiszen először is Magyarországon kell publikálnom és pénzt keresnem.
– Telefonáljon Cs. E.-nek, sok munkát fog kapni – szólt 1991-ben az egyik szomszédom. Örömmel tárcsáztam a megadott számot.
– Műszaki szöveget, sokat kell fordítani. Először lengyelre, majd még sok más nyelvre – hallottam a vonal túlsó végéről.
Fél évre félre is tettem a szépirodalmat, csak azt a műszaki anyagot fordítottam, előbb lengyelre, majd szerbre. Cs. E. sokáig nem jelentkezett nálam, ezért nem tudtam, hogy kell-e tovább dolgoznom.
– Sajnos, olyan rosszul sikerült a fordítása, hogy további munkájára nem tartunk igényt – mondta Cs. E. egyszer a feleségemnek, akivel véletlenül összefutott.
A dolog nagyon meglepett, annál is inkább, mert a kb. százötvenezer forint honoráriumot kifizették, és annak ellenére, hogy – amint Cs. E. állította – „az egész anyagot újra le kellett fordíttatni”, nem követelték vissza a kifizetett összeget. Tehát ez azt kell, hogy jelentse: ők lettek fizetésképtelenek, és az, hogy „rosszul fordítottam”, csak ürügy lehetett: szakítani akartak velem.
Ezt egy olyan év követte, amikor semmit sem sikerült elintéznem. Küldtem fordításokat a Nagyvilágnak, az Alföldnek, a Napórának stb. Mindössze ez utóbbi, egy békéscsabai folyóirat közölt fordításomban az év végén két litván verset.
1991 őszén a budapesti Lengyel Kulturális Központ mellett működő üzlet egyik kiszolgálónője közölte velem, hogy Nemere I. hamarosan folyóiratot indít, és szeretné, ha a munkatársuk lennék. Nagyon megörültem ennek a hírnek, és türelmetlenül vártam István értesítését. Végül tényleg felkért írásban is, hogy a Titkok c. folyóiratba írjak cikkeket. Sikerült több külföldi folyóiratból érdekességeket összeszedni, így megírtam kb. 15-20 cikket, amiket közlésre el is fogadott, de csak kettő jelent meg közülük. 1992 májusától pár hónapon keresztül hiába vártam a honoráriumot, illetve a további számokat. Miután megbizonyosodtam, hogy a Titkok már nem jelenik meg, levélben érdeklődtem.
– Sajnos, nekem sem fizettek. Azt hittem, hogy a szerzők megkapták a honoráriumot – volt István válasza. – A beküldött cikkekből visszaküldöm azokat, amik még nálam vannak…
Az elküldött húsz cikkből mindössze kettő jelent meg nyomtatásban, további három kéziratot visszakaptam.
És a többiek? Mi lett azokkal?
Soha többet nem adok ki a kezemből sem fordítást, sem cikket anélkül, hogy magamnak megtartanék belőlük egy-egy példányt – fogadtam meg már századszorra.
1992 késő őszén vendégünk jött Lengyelországból, aki párszáz oldalnyi fordítást hozott, szakszöveget.
– Ezentúl a cég állandó fordítója leszel – magyarázta vidáman Bogdan. – A pénzt majd a bankszámládra fogom küldeni.
Természetesen ebből sem lett semmi. A fordításért, aminek a honoráriuma magyar pénzre átszámítva kb. hetvenezer forintot tehetett ki, nem készpénzt, hanem egy telefax-készüléket kaptam.
– Edd meg a készülékedet – mondta a feleségem, és dühösen elvonult a barátnőjéhez.
Még egy hónapon át vártam a többi megrendelést, de a kapcsolatunk megszakadt.
– Mikor olvashatjuk már a könyvedet? – kérdezték 1993 elején tőlem egyre többen.
Szenvedtem. Nemhogy a szépirodalmi munkásság nem ment, de a fordítóirodák is csak ígéretekkel halmoztak el.
Tavasszal behívtak az OFFI-hoz egy litván fordítás ügyében.
– Milyen jó, hogy bejött – mondta több ismerősöm is. – Éppen nemrég keresték magát.
– Jaj, már odaadtuk másnak – mondta az egyik osztályvezető titkárnője. – De majd később jelentkezünk – tette hozzá, elkeseredett arckifejezésem láttán.
Mivel az utóbbi években igen sok kis kiadó alakult Magyarországon, bekopogtam szinte valamennyi ilyen jellegű budapesti vállalkozáshoz.
– Egyelőre nem tudunk mit adni, de mihelyt lesz valami, azonnal értesítjük – közölték velem szinte mindenünnen, telefonon vagy levélben.
„Kérem, jöjjön be minél hamarabb a Planétás Kiadóba. A. A.” – olvastam az egyik levélben, amit faxon küldtek. Boldogan mentem be.
– Lenne egy szerelmes regény, amit nagyon gyorsan le kellene fordítani. Tessék, ez az – nyújtott át A. A. egy angol könyvet. Gyorsan átlapoztam.
– Megcsinálom – egyeztem bele.
A fordítással egy hónap alatt készen is lettem. A könyv 1993 júliusában megjelent.
Azóta megint csend van. Csak ígéreteket kapok.
Meddig lehet így élni?

(Befejező része következik)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. július 3.