Bogdán Józseffel Sinkovits Péter beszélget

I.

S. P.: Nap mint nap tapasztalom barátaimnál, hogy váltani, változni szeretnének, különösen az ötvenedik életéven túl. Ezt az igényt te is észrevetted?

B. J.: Igen. A faluban, ahol élek, Torontáltordán, megfigyelhető ez a vágy az emberekben. Egyik napról a másikra váltanak azáltal, hogy megkapják a kettős állampolgárságot, s elmennek. Sokszor nem is az anyaországba, hanem Németországba, Svájcba. Az ötvenen túliak pedig követik a gyerekeiket. Ezt naponta tapasztalom, mert hozzám fordulnak a keresztlevelekért. Az elmúlt két évben több mint kétszáz keresztlevelet állítottam ki. A település rohamosan fogyatkozik. 1983-ban voltam először plébános Tordán. Akkor 3500-4000 lakosa volt a falunak, a szám nem túl hosszú időszak – harminc év alatt – 1350-re zsugorodott. Természetesen nem csak külföldre mennek, hanem Nagykikindára, Nagybecskerekre, a közeli városokba is, ahol esetleg munkát kapnak és elhelyezkednek. Most százhúsz diákom van, ők mind arról beszélnek, hogy az általános iskola befejezése után elmennek, elhagyják ezt a kis falut. Észreveszem tehát, hogy nem csak az ötvenen túliak, hanem még a fiatalabbak is elvágyódnak Tordáról.

S. P.: Ez már több mint váltás. Ez náluk törést okoz, vagy inkább reménykednek? Ilyen esetben mennyiben segíthet a hit?

B. J.: Nekem papként az a kötelességem, hogy a templomban, a hittanórán maradásra buzdítsam őket, hogy ne haljon meg a falu. Mert demográfiai szempontból egy 1350 lelket számláló falu halott. Próbálok lelket verni beléjük: ne hagyják el a falvakat, ne üresedjenek ki az utcák. Most hirtelen eszembe jutott a tornádó, amely nemrégiben söpört végig nálunk –, egy szempillantás alatt európai hírűvé vált Torda emiatt. Százötven ház cserepeit, kerítéseit repítette a magasba. Otthon voltam, amikor ez történt, és a világvégére gondoltam, hogy íme, mégis igazuk van a szektásoknak, akik ezt jósolják, jövendölik már évszázadok óta. Amikor elmúlt a tornádó, ugyanaz a táj fogadott, mert a tornádó előtt is romba dőlt házakat láttam a főutcán, ott, ahol a plébánia van, és ahol én is lakom. Minden utcában ugyanaz a kép, mint a tornádó előtt. Visszatérve a kérdésedre: a hit persze segít. Hagyománytisztelő falu Torda, és örömömre a diákjaim is járnak szentmisére, talán éppen azért, mert tanárként nem kényszerítem őket erre az iskolában. Ez számomra szép élmény, fel sem írom, ki van jelen, ki hiányzik a misén. Ez egy őszinte beszélgetés, ezért elmondom, abban, hogy ottmaradásra buzdítom az embereket, nincs sikerem. Ezen a téren nem fogadnak szót a papnak. De megértem, a kényszer hajtja őket.

S. P.: Milyen a falu összetétele?

B. J.: Mint mondtam, Tordának 1350 lakosa van, kilencven százalékban magyarok, tíz százalékban cigányok lakják. A cigányok mind a katolikus hittant választják. És nemcsak a pravoszláv hittan hiányában, s mert szerb pap sincs. Rendszeresen látogatják a hittanóráimat. Egyébként a cigányokra jellemző, hogy elmennek három hónapra Svájcba, majd sokan visszajönnek, és folytatják az iskolát. De időközben megtanulnak németül, olaszul, szerbül, magyarul. Ott a cigányok az európai emberek, mert három-négy világnyelvet beszélnek. Ezt a hittanórán is tapasztalom.

S. P.: Minden ember életében vannak sorsfordító események, amelyek jelentős változást hoznak. A saját élettörténetedből mely eseményeket emelnéd ki?

B. J.: 1970-ben testvéreimmel, István öcsémmel és Gizella nővéremmel együtt el kellett jönnünk Magyarkanizsáról, a nevelő szüleinktől, akiknél a Vöröskereszt helyezett el bennünket, és akiknek a nevét, a Bogdán nevet viselem. Amikor közölték velünk, hogy már nem kapnak értünk pénzt, mi pedig egyre csak növünk, sokat eszünk, így nem tudnak ránk sem pénzt, sem energiát, sem időt fordítani, ráadásul nem is akarnak, akkor gyakorlatilag az utcára kerültünk. És egy számomra gyönyörű nagyvárosba, Nagybecskerekre. Ez az élmény, ez a szakadás – úgy érzem – meghatározta az egész életemet. Nevelő szüleim, akikről hat-hét éves koromig azt hittem, hogy az igazi szüleim, elmondták, hogy ők csak pénzért nevelnek bennünket. Elszakadni Magyarkanizsától számomra is, és a testvéreim számára is egy nagyon mély érzelmi válságot okozott, amit talán a mai napig sem tudtam, nem tudok kiheverni. Ez az egyik ilyen meghatározó élmény: amikor azt mondják valakinek, hogy nem kellesz. De ez – úgy gondolom – mindenkinek ugyanígy fájt volna; ha anyu vagy apu azt mondja, hogy mehetsz az utcára, nem kellesz. Megéreztem nagyon fiatalon, tizennégy éves koromban, hogy mit jelent a nélkülözés, mit jelent az éhezés: kétszer is az éhhalál küszöbén voltam.
A másik nem szomorú, inkább lelkesítő, örömteli élmény. 1983. június 29., amikor pappá szenteltek. A nevelő szüleimet meghívtam erre az eseményre. A papszentelés mellett, melyért tíz évig tanultam (négy évig a klasszikus egyházi gimnáziumban, Szabadkán, hat éven át pedig Horvátországban), a legfelemelőbb érzés az volt, hogy a nevelőanyám és a nevelőapám először mondták nekem azt, hogy „fiam”. Ez immár harminc évvel ezelőtt történt, de valamiképpen szintén befolyásolta az életemet. A Jóisten be tudja gyógyítani a sebeket. Mi azt szoktuk mondani, hogy Isten segítségével az idő múlásával a sebek behegednek, és meg tudunk bocsátani. Ez pedig nagy dolog, mert nagyon mély érzelmű embernek tartom magam, és sok idő kellett ahhoz, hogy a szívem mélyén megbocsássak azoknak, akik még mint gyermeket megsértettek, megbántottak.
A harmadik élmény 2010-ben történt, amikor elhelyeztek Törökkanizsáról. Ez most már bizonyára az életem végéig fog tartani, hiszen – úgy érzem – ezt a változást nincs idő már feldolgozni. Ott, Tordán nem tudom azt a tájat megtalálni, azt a helyet, azt a sarkot, azt a parkot, azt a hidat, ahol én szabadnak és jól érzem magam. Ezen változtatni nagyon nehezen tudok. Szoktam magamban mondogatni, de másoknak is, hogy ne bántsanak meg nagyon, ne sértsenek meg nagyon, mert nincs időm feldolgozni. Ehhez sok idő kell, de – azt hiszem – mások is így vannak ezzel. Ez volna tehát az a három élmény, amit kiemelnék. Most, hogy rákérdeztél, ezek jutottak eszembe.

S. P.: Hol érezted eddig igazán otthonosan magad?

B. J.: Én mindig otthontalan voltam. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy Törökkanizsán otthon éreztem magam. De ott tudtam találni olyan helyeket, olyan embereket, akik – csak pillanatokra ugyan – de otthonossá tették az életem. Száz méterre laktam a Tiszától. Elég volt lemenni a Tisza-partra, és sétálni, vagy nézni a Tisza virágzását, hogy otthon érezzem magam. Az otthontalanság érzése végigkísér engem, amióta az eszemet tudom. Mindig otthontalan voltam.

S. P.: Jut-e időd utazásra? A világban merre szeretnél még eljutni?

B. J.: Szeretnék ismét eljutni Rómába, mert ott nagyon jól éreztem magam. Egy zarándoklat alkalmával kerültem el oda. Amikor mindenki elment a múzeumba megnézni Tiziano képeit, a Pietát, akkor én Róma nyüzsgő utcáin leültem, és néztem az embereket, figyeltem a tájat, hallgattam a beszédüket. Ezt az élményt szeretném még egyszer, újra átélni.

S. P.: Az 1990-es évek elején, a háborús években egy négyes társaság indult el előadói körútra Magyarországra és a Felvidékre. Bogdán József, Cs. Simon István, Fehér Kálmán meg én. Tél elején nekivágtunk a Yugo 45-ösömmel. Huzsvár püspök úgy engedte el Jóskát, hogy miséznie kell, méghozzá naponta. Erre végül is sor került. Révkomáromban segítettek hozzá bennünket, hogy a Szent Rozália-templomban kora hajnalban Jóska misézzen.
Az egyik szobában aludt Cs. Simon meg Bogdán, a másikban Fehér Kálmán meg én. Hét óra tájban ébredtünk Kálmánnal, és megérkeztek ők ketten. Cs. Simon rendkívül jókedvű, szinte boldog volt, a könnyei is csordogáltak. Az történt ugyanis, hogy Jóska misézett, és kapott valamennyi márkát. Utána Becherovkát vásárolt, s mire a reggeli elkezdődött volna, az üveg nagyjából kiürült. Másnap hajnalban lélekszakadva jön át hozzánk Jóska, hogy Cs. Simon unszolja, hajtja, menjen megint misézni… Tudjuk mindannyian, hogy Cs. Simon igazi jó barát volt. A kérdésem az, hogy ma vannak-e barátaid?

B. J.: Tordán nem tudtam barátokat szerezni. Nincs szellemi társam, akivel társaloghatnék. Nekem a barátaim ti vagytok, a régi barátok. Mindig nehezen barátkoztam. Törökkanizsán, Zentán, Szabadkán vannak a barátaim. Az igazság az, hogy a tordaiak igen kedvesen fogadtak, de csak azért, mert már nagyon szerették volna, ha az elődömet elhelyezi onnan a püspök, ami meg is történt. Az örömöm ezért nem felhőtlen, mert akárki került volna oda, azt is nagy szeretettel fogadják.
Nehéz barátokra lelni, jobban kellett volna a régi barátságokat ápolni. Nagyon bánom, hogy zárkózott voltam, hogy bezárkóztam még Törökkanizsán is. Aztán a barátságok kifakultak; nehezen mozdultam ki. Nagyon bánom, hogy nem tudtam életben tartani azokat a barátságokat, amelyeket még fiatalkoromban kötöttem, ugyanis még egészen fiatalember voltam, amikor erre a tájra helyeztek, Észak-Bánátba. Zenta és Szabadka közelségébe. Ha azokat a barátságokat megőriztem vagy ápoltam volna, akkor most sokkal könnyebb lenne.

II.

S. P.: Bogdán József Zentán született, 1956-ban. Édesanyja négyéves korában meghalt, testvéreivel nevelőszülőkhöz került. Az általános iskolát Magyarkanizsán és Nagybecskereken végezte. Szabadkán, a Szent Pál Gimnáziumban érettségizett. 1983-ban szerzett teológiai és filozófiai diplomát a horvátországi Diakováron, azaz Đakovón. Ezüstmiséjét 2008-ban tartotta Törökkanizsán. 2006-ban XVI. Benedek pápa a pápai kápolna lelkészeinek sorába iktatta. Ugyanebben az évben Gyulai Endre szeged–csanádi püspök a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonoki címét adományozta neki. Másfél évtizede tagja a Magyar Írószövetségnek. Bogdán Józsefnek tíz verseskötete és két szociográfiai munkája jelet meg. 2000-ben Szenteleky Kornél irodalmi díjjal tüntették ki, tavaly pedig Herceg János irodalmi díjban részesült.
Mikor találkoztál az irodalommal, és mikor, hogyan kezdtél el írni?

B. J.: Komolyabban az irodalommal Egyházaskéren kezdtem foglalkozni. Magánkiadásban jelent meg első verseskötetem Ablakok címmel, amit nagy örömmel vittem el Beszédes István barátomhoz. A kötetet először itt, Zentán, a könyvtárban mutattam be. Utána a Híd irodalmi folyóirat szépirodalmi rovatában megjelent négy vagy öt vers ebből a kis könyvecskéből, ez a tény bátorított engem, hogy továbbra is írjak, valamint Toldi Éva, Bori Imre, és persze Beszédes István barátom. Ezt követően már sorra jelentek meg a verseim.
Egyházaskéren kezdett el komolyabban érdekelni a költészet. Ott találkoztam a természettel, a madarak énekével, a virágok szépségével. Emberekkel nem nagyon találkoztam.
Egyházaskért akkor még Verbicának hívták, a köznyelvben nem is volt használatos az Egyházaskér elnevezés, de én mindig is mondtam, hogy milyen szép neve van Verbicának, az Egyházaskér. Ott írtam A kérdezőnek című költeményemben, hogy „Egyházaskéren… egy ház, majd egy sem?” Amikor odakerültem, 1988-ban, még nyolcszáz lakosa volt. Mára mindössze kétszáz. Viszont szép emlékként maradt meg bennem a vasútállomás. Oda mentem sétálni; még járt a vonat Oroszlámos és Egyházaskér között. A határ túloldalán pedig Nagyszentmiklós templomtornyát láttam, ahol Bartók Bélát keresztelték, s a síneken túl egy másik ország fényeit – és valamiért úgy éreztem, hogy ez nem a világ vége, hanem a világ közepe. Ugyanezt átéltem Oroszlámoson, Rábén, Magyarmajdánon is. Ez egy fenséges érzés volt. Lehet, hogy csak most, utólag érzem ezt, de ott nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg. Ahogyan valamikor Kálmány Lajos is, aki csókai plébános volt, megtalálta a nagy mesemondóját, Borbély Mihályt, s aki ott, Egyházaskéren van eltemetve.
Cs. Simon Istvánnal is ott hozott össze a sors, és veled is, mert ti gyakran jártatok Egyházaskéren. Író-olvasó találkozókat tartottam, valamint húsz évvel ezelőtt megalapítottuk a Kálmány Lajos Emléknapokat. Nagyon jó érzés, hogy a mai napig megtartják ezeket a napokat, és ott van az emléktábla az egyházaskéri templom falán Kálmány Lajos és mesemondója, Borbély Mihály tiszteletére. Ezt a saját művemnek tartom, és engem innen ismernek.
Amúgy mindenféle lexikon megemlíti a nevemet, érdekes módon a Magyar Katolikus Lexikon nem. De Egyházaskér nevét igen, és odaírtak azért annyit, hogy Egyházaskéren Bogdán József a plébános.
Kálmány Lajos engem a fölemelkedésben segített. Egy pici faluban, ahol embert is alig látni, nagyon nehéz volt élni. Cs. Simon István kezdett el nekem mesélni a kilenclyukú hídról, Kálmány Lajosról, Bartók Béláról, ezért jártam mindig az állomásra. Oda mindig szeretettel visszamennék, és naponta hívnak is Egyházaskérre, Oroszlámosra, Magyarmajdánra.

S. P.: Jó kifejezés-e az, hogy „papköltő”?

B. J.: A magyar nyelvben nem. A helyesírás szerint külön kell írni, vagy kötőjellel. Így, hogy „papköltő”, helytelen. De a magyar nyelvbe beivódott. Mécs László, Sík Sándor, Puszta Sándor, Tűz Tamás esetében mindenhol „papköltőt” emlegetnek. Lehet így mondani, de külön kellene írni.

S. P.: Azért kérdezem, mert nincs újságíró költő, meg tisztviselő költő.

B. J.: Munkásköltők viszont voltak. A Dolgozók című újságban jelentek meg a verseik. Emlékszek bizonyos Lackó Illésre. Majdnem mindegyik számban megjelent egy verse.

S. P.: Úgy gondolom, könnyebb az írónak, ha mondjuk tanár vagy tisztviselő. Erkölcsi-etikai dolgok kevésbé feszélyezik. Nálad megtörtént-e, hogy egy témát nem dolgoztál fel, vagy valamiről nem szóltál, mert az mégsem lenne illő? A papi hivatás ténye befolyásolja-e olykor Bogdán Józsefet, az írót?

B. J.: Igen, befolyásolja. Tegnap beszélgettem Beszédes István barátommal. Mondott egy mondatot, ami nekem nagyon tetszett, és a szívembe zártam. Úgy hangzott, hogy „Végighazudjuk az egész életünket.” Megdöbbentő, hogy mekkora igazság van ebben. Én is végighazudtam az egész életemet, mert az is hazugság, ha valaki álnéven kezd írni. Én álnéven írtam verseket, akkor még tudtam is örülni ezeknek az álneves megjelenéseknek. Magyarországon és itt is jelentek meg álnéven verseim. Miért ne mondhattam volna ki papként ugyanezeket a gondolatokat, érzéseket, amit minden ember gondol és érez? Nagy elismerés, amikor azt mondják, hogy a pap is ember. Ezt eddig nem tudtam megérteni. Egyszer Versecen voltam a búcsún, akkor még nem voltam pap, csak teológus, és azt mondta a szállásadó néni, hogy „Jó, hogy papnak mész, fiam, mert nem csak okos emberekre van szükség, hanem papokra is.” Ezt én már akkor megértettem: a világ szerint okos emberek rengetegen vannak, papok viszont kevesen.
Most kezdtem csak, nem is oly rég, őszinte lenni. Korábban? Elküldtem az írásaimat, utána megijedtem saját magamtól: visszavontam őket a különböző irodalmi portálokról. Ez is egyfajta gyávaság, hazugság volt a részemről. Mostanában pedig keresem ezeket a verseimet, mert olyan jó érzés az, amikor az ember őszintén beszél, és nem közéleti verseket ír csak, hanem az emberi szív legmélyebb érzéseit, titkait is képes elmondani. Csak így érdemes írni. Hazudni mindenki tud. Verset hazudni is tud mindenki. De amikor az emberi érzéseket egyetemes szintre vagyunk képesek emelni úgy, hogy ebből mások is táplálkozhatnak, vagy esztétikai élménnyé válik egy-egy emberben egy vers olvasása –, nos, ezért nem kell bujkálni, nem kell álneveket használni. Őszintének kell lenni. Félek, hogy én már későn kezdtem el ezt az őszinteséget.

S. P.: Mostanság milyen írókat olvasol? A jelenlévők figyelmét mely szerzőkre hívnád föl?

B. J.: Egyszer nagyon megörültem, amikor egy egyetemi tanárnő, Hózsa Éva egy tanulmányban engem Kosztolányi-szakértőnek nevezett. Ez felért egy díjjal, hiszen nagyon becsülöm őt. Ma is Kosztolányit olvastam. A Mostan színes tintákról álmodom című versét ez idő tájt naponta. Látom benne a színeket. Tanítom is a gyerekeimet, a hittanosaimat Kosztolányi olvasására. Ez a vers azért tetszik, mert vannak költők, akiknél dallamokat hallasz, ízeket érzel, de színeket csak Kosztolányi tudott megsejtetni, megéreztetni. Azóta szeretem a sárga színt, amióta Kosztolányi leírta, hogy „Legszebb a sárga. Sok-sok levelet / e tintával írnék egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek.” Azóta megértettem, hogy a lila miért „tréfás-lila”, miért „bor-színű”, és milyen az a „mérges alkonyat”. De a legszebb az egész költeményben az – és ezért érdemes olvasni Kosztolányit –, ahogyan a kék színről beszél: „…kék is, de halvány, / akár a színes kapuablak árnya / augusztusi délkor a kapualján.” Nem tudom ezt a színt elfelejteni. Valamikor gyerekkoromban láttam ilyen csodát, színes árnyat, halványkéket. Amikor azt írja, hogy a „húgomnak kék betűvel írnék sok-sok levelet”, akkor az a kék betű a hidegséget, a ridegséget sugallja, mert ismerjük Kosztolányi húgát, aki beteg volt, csúnyácska is. Valahogyan ezt fejezi ki. „Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: / arany-imát írnék az én anyámnak, / arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.” Érdemes újra elővenni Kosztolányi Dezső műveit, és elolvasni még az unalmas verseit is. Rendkívül unalmas verse például a Piac. Azért olvasom újra, hogy újra átéljem azt az unalmat, amit ez a vers áraszt, és akkor hirtelen a nagy unalomban, a nagy semmitmondásban megjelenik egy kép a halpiacról, ahol a halak „ezüst páncél-ingben” állnak, mint a katonák, és leírja, hogyan végzik ki őket fakalapáccsal. Ez a kép feledhetetlen, miként az ezüst szín is.
Ajánlom továbbá Márait újra- és újraolvasni, mert ahogy ő ír költőinkről, úgy egyetlenegy kritikus sem tudott írni József Attiláról vagy Petőfi Sándor Szeptember végén című verséről. S ahogy ott volt a haldokló Kosztolányinál, aki bosszút kiáltott a halálos ágyán. Valamiért nagy méreg volt benne. Ebben az esszéjében meg is fejti Márai, hogy miért. Ahogyan az európai írókról, költőkről, Schillerről, Thomas Mannról fogalmaz, az egy fenséges irodalom. Emellett ő nagyon jó költő is volt. Természetesen a naplóit a legkönnyebb olvasni; én minden naplóját elolvastam. De amikor az írókról, költőkről szóló esszéit olvassa az ember, megismeri a magyar és a világirodalmat egyaránt. Most ezek jutottak eszembe, mert ezeket olvasom.

S. P.: Szólhat-e egy vers harangként? Avagy száguldó világunkban mire jó egyáltalán az irodalom?

B. J.: Én naponta beszélek az irodalomról, lévén, hogy tanár vagyok a tordai általános iskolában. Mindig becsempészek egy-egy költőt, írót. Úgy érzem, hogy van értelme, mert én teológiát-filozófiát tanultam, ezekből van diplomám. Azt, amit a filozófusok és a teológusok száz oldalakon át írnak, úgy, hogy az ember sokszor meg se érti, azt egy költő képes négy sorban, sokkal szebben, tisztábban kifejezni. Most hirtelen eszembe jut az ötéves Kosztolányi verse: „Magunk vagyunk, / ég a házunk. / Kék az ablakunk.” Ez egy akkora vers, hogy egész irodalma van. Negyven évvel ezelőtt olvastam, és a napokban újra elővettem. Ez érettségi tétel. Egy ötéves gyerek verse. Nem azért, mert ő már ötéves korában zseni lett volna, de az, hogy „ég a házunk”, és nem arra gondol, hogy valaki felgyújtotta, hanem arra, amit Szent Pál apostol mond, hogy „a mi hazánk a mennyben van”, onnan várjuk az üdvözítőt. Különben minden verse ugyanarról szól. Minden író mindig ugyanarról beszél, arról, amiről a Boldog szomorú dalban Kosztolányi: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban, / S már nem vagyok otthon az égben.” Már ötéves korában sem volt otthon az égben. Ezt a vágyát írta meg. A gyermek még jobban megérzi, mint a csokornyakkendős, bohóckodó budapesti költő, akinek életében lefordították az összes versét minden világnyelvre. Ugyanezt írja A szegény kisgyermek panaszaiban, A bús férfi panaszaiban: ötvenegy évig ugyanazt írta, ugyanazzal a zöld tintával, azt, amit ötéves korában az ablakon kinézve látott, érzett, és papírra vetett. Ezekért a sorokért érdemes kinyitni egy könyvet. Ha csak ezt a két verset írja, a Boldog szomorú dalt, és ezt a négy sort, akkor már ezekkel a versekkel – mint József Attila a Mama című versével – halhatatlanná válik.

Forrás: zEtna

A beszélgetés 2013. április 26-án készült Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet oszlopcsarnokában , a zEtna Beszélgetések a vulkán alatt és Local Geotagging c. sorozatainak keretében készült. A hanganyagot Döme Szabolcs dolgozta fel.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ