Egy idő­ben Zo­li év­fo­lyam- és szo­ba­tár­sam­mal kan­tint mű­köd­tet­tünk az Apol­ló­ban. Én hoz­tam ott­hon­ról az alap­anya­got, ő koty­vasz­tott a fo­lyo­sói gáz­kály­hán. Pav­lov­ka volt a kosz­to­sunk. Kel­lett a ka­ló­ria, mert ke­mény fut­ball­csa­tá­kat vív­tunk, le­gin­kább a Bo­lyai Lí­ce­um (sport)ta­nár­ai­val. Ko­rán ki­de­rült, hogy po­tyá­ra va­gyok el­fo­gad­ha­tó hát­véd, ha Zo­li úgy nye­li a po­tya­gó­lo­kat, mint há­po­gó ba­rom­fi a nok­ked­lit. El­ke­se­re­dés­em­ben be­áll­tam a ka­pu­ba. És cso­da tör­tént! A Bo­lyai­sok a má­so­dik fé­li­dő­re be­ál­lí­tot­tak egy pro­fi lab­da­rú­gót, Fe­ri fo­ga­dott ve­le: ha nem rúg ne­kem gólt, fi­zet egy ku­pa bort, hogy­ha ket­tőt rúg, Fe­ri fi­zet. Ő pro­fi­ként fi­ze­tett, mi pro­fi­ként it­tunk az Orosz­lán ne­vű be­csü­let­süllyesz­tő­ben. A fic­kó na­gyon fag­ga­tott, hol edzet­tem, hogy olyan pon­to­san moz­dul­tam min­den rú­gá­sá­ra.

– A fő­is­ko­lán edződ­tem: meg­ta­nul­tam lábról ol­vas­ni.

A Pi­ri­ke lábát vi­szont hiá­ba ta­nul­má­nyoz­tam, in­gyen­fröccs nem volt rá­ír­va. Ezért egy­szer, ami­kor ki­vé­te­le­sen Edit lá­to­ga­tott meg en­gem, a re­pü­lő­jegy ára is szárny­ra kelt a Mus­kát­li­ban. Egy kör a fő­té­ren, min­den is­me­rős­től kér­tem egy kis ci­ga­ret­tár­ava­lót, s az asszony­ka má­ris re­pül­he­tett, ha nem is ép­pen a bol­dog­ság­tól.

Egy té­len a ná­da­si cim­bo­rám ka­to­na­lá­dá­já­val és a na­gya­pám nagy­ka­bát­já­val utaz­tam Bu­ka­rest­be. A drá­ga öreg vál­tig bi­zony­gat­ta ne­kem, hogy még ere­de­ti Zim­mer­mann posz­tó, Edit – bár né­met sza­kot vég­zett – egy­sze­rű­en szé­gyellt ve­lem meg­in­dul­ni. Meg­in­dí­tó­an sze­re­tett vol­na kar­ban­tar­ta­ni. Ami­kor a kí­sé­rő­ze­né­ért men­tem, már elit tár­sa­ság­ba me­rész­ke­dett ci­pel­ni, vő­le­gényi ru­há­san. Ne­ves ro­mán dísz­let­ter­ve­ző­vel fo­gad­tam, hogy meg­szer­zem a kot­tá­kat. Ő fel­mu­ta­tott egy üveg skót whiskyt, én ígér­tem egy li­ter szil­va­pá­lin­kát. Más­nap es­te du­dát le­he­tett vol­na ve­lem fú­jat­ni!

Csi­ni­fiú Char­les avagy a  Vé­res Ötös volt a da­rab­be­li ne­vem. L.L. is­mét fil­me­zett Ma­gyar­or­szá­gon, ör­vend­tem a kar­rie­ré­nek, mert Ko­vács Le­ven­té­vel re­mek han­gu­lat­ban, élve­zet­tel dol­goz­tunk, még én is fel­sza­ba­dul­tam, mint pa­pucs­férj, ha nincs ott­hon az asszony, hü­lyés­ked­ni is mer­tem, a fe­je­met sem kel­lett ke­res­gél­nem, kéz­nél volt, sőt apró öt­le­te­ket is ta­lál­tam ben­ne.

Mi­kor a fő­ta­nár ha­za­jött és meg­néz­te, mi­re ver­gőd­tünk nél­kü­le, már ké­ső volt. Hiá­ba ját­sztuk min­dun­ta­lan új­ra ket­tőnk já­té­kát a pró­bá­kon – ha meg­je­len­tem a je­le­ne­tem­ben, ő gyön­gé­den fel­szólt: „Zo­li­ka­a­aa…”, mi­re én szó­fo­ga­dó­an ki­som­for­dál­tam a szín­ről, hogy szí­ne­met se lás­sa –, már nem tu­dott meg­men­te­ni a si­ker­től. A be­mu­ta­tó után sok is­me­rő­söm Char­ley­nak be­cé­zett, gyer­me­kek Vé­res­ö­tö­söz­tek az ut­cán, egy bú­bá­jos kis­lány na­pon­ta ugyan­csak Char­ley­zott az ab­lak­ból. Nem va­gyok pe­do­fil, de meg tud­tam vol­na en­ni.

És még­is! A (má­sod)évek fo­lya­mán olyan nagy­ra nőtt benn­em a kis­hi­tű­ség, hogy té­vé­be­mon­dói ál­lás­ra pá­lyáz­tam a bu­ka­res­ti ma­gyar adás­nál. Az igaz­ga­tó Bo­dor Pál­lal annyi­ra össze­te­ge­ződ­tünk, hogy be­csü­let­tel meg­mond­ta, csak har­ma­dik­nak tud fel­ven­ni – a vá­ra­ko­zá­si lis­tá­ra. Úgy ne­ki­kes­ke­nyed­tem, hogy az év vé­gi vizs­gán Illyés Kin­gá­tól meg­kap­tam az egyet­len tí­ze­se­met gya­kor­la­ti tárgyból, va­gyis elő­adó-mű­vé­szet­ből. Ma­ro­si Il­di­kó kri­ti­kus­nő is je­len volt a fel­lob­ba­ná­so­mon, és nem tö­rőd­ve a min­den­ko­ri kri­ti­kus hely­ze­tem­mel, úgy fel­di­csért a saj­tó­ban, hogy szem­te­len­ség­nek érez­tem a ta­nár­aim sze­mé­be néz­ni.

„Sza­bó Zol­tán Sü­tő And­rás Na­gye­nye­di fü­ge­vi­rág cí­mű írá­sá­nak olyan el­mé­lyült, ki­mun­kált és a gon­do­la­ti­ság­nak oly tisz­ta köz­ve­tí­té­sé­vel bi­zo­nyí­tott, amely ed­di­gi szín­pa­di mun­káit jó­val fe­lül­múl­ta.” (Ma­ro­si Il­di­kó: Mi­ért ör­vend­tem… A Hét, 1976. –   – )

Kü­lö­nö­sen ke­vés­sel ké­sőbb, az év­fo­lyam­mal ké­szült in­ter­jú meg­je­le­né­se után res­tell­ked­tem:

„– Mi lát­szik a négy esz­ten­dő leg­ma­ra­dan­dóbb él­mé­nyé­nek?

SZA­BÓ ZOL­TÁN: Sok­szor a leg­ko­mo­lyabb vá­lasz is ko­moly­ta­lan­nak tű­nik… leg­na­gyobb él­mé­nyem, hogy vé­gez­tem vég­re. Sok ke­rü­lő­vel ki­lenc évig vol­tam di­ák. Nem a sa­ját hi­bám­ból.” (Új Élet, 1976/15).

Itt csak az a bi­bi, hogy az utol­só mon­dat nem hang­zott el. Azt az in­ter­ju­hász te­rel­te oda, mert egy kör­rel ko­ráb­ban L.L. őt is ki­rúg­ta.

Bal­la­gás­kor pon­to­san tud­tam a he­lyem, leg­ma­ga­sabb­ként is ösz­tö­nö­sen áll­tam utol­só gú­nár­nak a li­ba­sor­ba. A bú­csúz­ta­tó év­fo­lyam­fő­nö­ki órá­ra el sem akar­tam men­ni, fő­leg a kol­le­gák miatt vet­tem rá ma­gam, el is kés­tem, mert el­hú­zó­dott a be­in­du­lá­sunk fa­lu­ról. Úgy is hosszú volt. Akár­csak bal­la­gás után az út ha­za. A ven­dé­gek miatt nem fér­tem be az au­tó­ba, bu­szo­zás után egy cim­bo­rá­val gya­log­ra ál­lí­tot­tuk ma­gun­kat, les­ve, hogy apám szem­be­hajt ér­tünk. Vissza­dö­cö­gött sze­gény két­szer is, de olyan rosszul idő­zí­tett, hogy mi elő­ször épp be­kap­tunk va­la­mi rö­vi­det az el­ső kocs­má­ban, má­sod­szor pe­dig rö­vi­dí­tet­tünk. Már be­sö­té­te­dett, ami­kor lát­tam, hogy a hely­zet ki­lá­tás­ta­lan, ke­tyeg­ni kezdtem, dü­höm­ben a ka­ró­rá­mat be­ha­jí­tot­tam a rét­re, mert ép­pen az volt kéz­nél. A me­di­kus út­i­tár­sam ad­dig ta­po­gat­ta a fü­vet, amíg a tü­csök­ze­né­ből is ki­hal­lot­ta az óra szív­ve­ré­sét. Ott­hon az­tán olyan is­ten­te­le­nül be­ger­jed­tem, hogy a pap ivó­cim­bo­ra a tem­plo­mig sza­ladt lel­ki nyu­ga­lo­mért.

Én vi­szont nem va­gyok hí­vő, az én lel­kem nyug­ta­lan ma­radt, nem hit­tem, hogy kel­le­ni fo­gok va­la­me­lyik szín­ház­nak, s ame­lyi­ket vá­lasz­tom, ab­ban meg­nyug­vás­ra ta­lá­lok, és ab­ból fo­gok majd nyu­ga­lom­ba vo­nul­ni.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ