A Megváltó eljöve­telére várva családunk­ban fon­tos sze­re­pet játszot­tak gyer­mek­ko­rom­ban az ad­ven­ti haj­na­li szent­misék. Azok­ban az is­ten­ta­gadó 1950-es évek­ben is haj­na­li fél hat­kor megszólalt a kézdi­szentléleki ha­rang, s hívó szavára a roráte kez­detére benépesült he­ten­te három al­ka­lom­mal a temp­lom. 
Szürke vagy fe­ke­te posztónadrágba, bundával bélelt, rövid téli­kabátba, ún. bőrösbe öltözött csizmás vagy ba­kan­csos, fejükön kivétel nélkül bun­da­sapkát vi­selő férfi­ak, hárászkendőbe bu­gyolált nők, s mel­lettük és velük együtt fu­to­gató, ugyan­csak bun­da­sapkás legénykék a ha­vas úton, il­let­ve kis utcácskákban ösvényt ver­ve vo­nul­tak végig a fa­lun, még ha so­kuk­nak fél órába is került, míg a falu ke­le­ti szélén, a hegy lábánál emel­kedő temp­lo­mot elérték. Az ökrök von­tat­ta, ék alakú, súlyos – községi tu­laj­don­ban lévő – hóeke csak nap­fel­kel­te után vo­nult végig a főbb útvo­na­la­kon.
Az út közepén – hi­szen jármű nem za­var­ta ab­ban az időben és órában a gya­lo­gost – bokáig, térdig érő hóban vo­nul­tak tehát ki­csik és na­gyok a rorátéra, s az aztán különle­ges élmény volt számom­ra, hogy kis­is­kolásként édes­apámmal a kórus­ba mentünk fel nem­egy­szer, ahová egy szűk feljára­ton, kőből készült csi­galépcsők ve­zet­tek, s így a kántor közelében le­hettünk. Va­la­miféle, ma úgy mon­danám, kiváltságnak érez­tem ezt, a kórus ugyan­is férfi­ak­nak, legény– s házas­em­be­rek számára fenn­tar­tott hely volt, a gyer­me­ke­ket a ha­ran­gozó a számuk­ra ki­jelölt, az oltárhoz közeli pad­so­rok­ba pa­ran­csol­ta.
Látható, a temp­lo­mozást, a vallás eme nyílt és tömeges gya­korlását nem si­került felszámol­nia a pártállam­nak, még kevésbé a karácsony megünneplését. Álla­mi intézmények­ben ugyan télifaünne­pet em­le­get­tek, s néhány nap­pal később, a köztársaság napjával össze­mos­va tar­tották, de a falu népe an­gyalvárásra han­golódott, s a szent estét a napján ünne­pel­te. Karácsonyfát állítot­tak a családok. A felnőtt sze­replőkből álló bet­le­he­mezők játékát ugyan be­til­tot­ta a hatóság, de ki­sebb-na­gyobb létszámú gyer­mek­cso­por­tok, kántálók jártak házról házra. A Megváltó születésének öröme töltötte be a hitükhöz ra­gasz­kodó fa­lu­si széke­lyek lelkét. Olyat nyújtott tehát külsőségek­ben, de főként lel­ki­ek­ben a család már az is­koláskor előtti gyer­mek­nek, amit később megközelíte­nie sem si­került a pártálla­mi ok­tatás és ne­velés intézménye­i­nek.
Kis­gyer­mek­ko­rom egy le­hetséges tel­jesség megélésében telt, amit a családi harmónia, a meg­hitt han­gu­lat tett le­hetővé. Ki­je­lent­he­tem, a lel­ki tölte­kezés leg­szebb al­kal­ma az an­gyalvárás volt. Ah­hoz, hogy a kis­fiú ez­zel kap­cso­la­tos élménye tökéle­tes le­gyen, min­den bi­zonnyal az ala­pos előkészítésen sok múlott: családi beszélgetések kez­deményezése, ame­lyek­nek „vélet­lenül” a gyer­mek is tanúja lesz, aztán mint érde­kelt fe­let (!), őt magát is be­vonták ezek­be az esti beszélgetések­be. Az an­gyal­nak írt le­ve­let már maga a kis­fiú „adta fel”, s ő is el­lenőrzte, hogy reg­gel­re va­jon el­ju­tott-e a Címzett­hez. Ti­tok­ban elkészült apja műhelyében a karácsony­fa­talp, késő esténként, mi­kor már mélyen aludt, s an­gya­lok­kal álmo­dott a gyer­mek, cérnából kis kötések kerültek a fényes szta­ni­ol­papírba cso­ma­golt sza­lon­cu­korkákra, ezüst vagy bronz színűre fes­tett diókra, fenyőto­bo­zok­ra, csil­logó gömböcskékre. Közel volt a falu fölé emel­kedő Perkő, on­nan szárma­zott az il­la­tos és erőtel­je­sen zöld színű közönséges luc­fenyő, a pi­ros alma pe­dig meg­ter­mett min­dig a kert­ben…
Csil­log, tündöklik és il­la­to­zik a fi­a­tal fenyő szobánk­ban min­den évben, ágai a rára­kott súlytól haj­la­nak. A szent estén kis színes gyertyák égnek ágain, s csil­lagszóró ejti bámu­lat­ba az amúgy is átszel­lemült kis­fiút. Meggyőződése, ilyet csak­is an­gyal készíthe­tett. És valóban, ek­ko­ra élményt csak­is an­gya­li kezű s lelkületű édes­anya sze­rez­het gyer­mekének. Köszönet ilyen élményért nem is önt­hető sza­vak­ba sem ak­kor, sem később, de ha majd felnőttként a saját gyer­mekét ha­sonlóban részesíti, ak­kor tán érez­het elégtételt…
A szent estén, mire szépen besötéte­dett, min­den évben meg­találta házun­kat az an­gyal. Va­la­hogy an­nak a nap­nak a délutánjára ma­radt min­dig a hajvágás. Hi­vatásos borbély ak­kor még nem volt a fa­lunk­ban – nyár idején nagynéha kerékpáron érke­zett egy táji­de­gen ma­gyar nyel­vet beszélő kontár mes­ter, akit sza­vajárásáról Ugyebárnak ne­vez­tek el –, de akadt min­de­nik fa­lurészben egy-egy ráter­mett férfi, aki ka­to­naság vagy éppen háborús fogság ide­je alatt gya­ko­rol­ta a hajnyírást és bo­rotválást. Egy hozzánk közel eső utcában la­kott Gyu­la bácsi, a mi borbélyunk, szelíd lelkű, kis­gyer­me­ket is meg­nyerő természetű legény­em­ber volt. Szíve­sen ültem keze alá, mert munkájában elővigyáza­tos volt, kézi nyírógépe nem húzott úgy­mond. Las­san, türe­lem­mel for­golódott „ügy­fe­le” körül, s a keze nyomán csak dicsére­tes fri­zurák készültek.
Azon a je­les na­pon mint­ha még las­sab­ban ment vol­na a mun­ka az al­kal­mi műhely­ben, éppenséggel ráérősen dol­go­zott. Beszélni is többet beszélt. Másrészt pe­dig a na­gyobb fiúkat s a felnőtte­ket előny­ben részesítet­te. A kis­fiúra utolsónak került sor. Ak­kor már jócskán szürkülödött. Tán ez a leg­al­kal­ma­sabb óra, hogy szétnézze­nek az ud­var­ban, nem in­dult-e el az an­gyal. Ha­vas az ud­var, a kert, a háztetők, a fák, halvány lámpafények szűrődnek már ki a házak ab­la­ka­in, s árnyak moz­dul­nak itt is, ott is. Egy-egy csengőhang is hal­lat­szik néha-néha a nagy csend­ben. De ha távo­labb­ra nézünk a ko­rai al­ko­nyat­ban, eb­ben a de­cem­be­ri ha­vas de­rengésben, a falu fölötti Perkő ol­daláig látni, igaz, már eléggé homály­o­san… A távolt vesszük tehát most szemügyre. Ne­he­zen, de ki­ve­hetőek még öreg er­dei fenyők nagy ko­ronái, s a törpe bor­si­ka­fenyők csúcsba végződő alak­jai is de­ren­ge­nek. Mint­ha meg-meg­moz­dul­na közülük egyik-másik, hol itt, hol ott. Bi­zony, az an­gyal igyek­szik be a fa­lu­ba immár… In­dul­junk, nézzük meg, jött-e meg hozzátok!
S a kis­fiúval kézen­fog­va las­san in­dul Gyu­la bácsi a ha­vas, sötét utcán, s ami ott­hon vár rá, az maga a cso­da. Eljött az an­gyal, hoz­ta a karácsonyfát s va­la­mi ki­mond­ha­tat­lan örömöt ezáltal! Látni vi­szont sen­ki sem látta. A nagy­ma­ma is csak mint tanúságtevő mon­dott annyit, hogy ő éppen ment a kútra vízért, ami­kor va­la­mi nagy su­hogást hal­lott a ház körül, de mire beért a ve­der vízzel a szobába, már sen­kit nem talált. A kis­fiú sem. A cso­da vi­szont megtörtént, kézzel­fog­ható s látható jele a karácsony­fa. Vára­kozása be­tel­je­se­dett,  a Tökéle­tesség érzésével telt be egész lénye. Nem­hiába járt itt az an­gyal!

Forrás: eirodalom.ro

1. Gergely:
   2013. december 28. 11:29

   Brassóban a negyedik emeleten laktunk. Két szinttel lennebb egy szekus, lehetett tudni róla, hogy ott dolgozik, azt nem, milyen funkcióban. Azoknak a teraszán is feltûnt egy fenyõfa, és dec 30-ig õrizte a teraszt, a szomszédok viszont azt mondták, hogy bent a lakásban fel van díszítve egy másik. Egy másik karácsonyfa. Egy igazi. Akkor a második fát titokban kicsempészte szekusunk a hazból? Vagy kettõt díszítettek? Ki mondja meg nekem?

2. Cseke Gábor:
   2013. december 28. 11:43

   Hát ő. Ha még él. És beszél…