Nem számoltam a paszulyszemeket
Dávid Gyula saját tapasztalata alapján úgy véli, a család a legnehezebb helyzetekben is megtartó erő

A 2008-ban nyolcvanadik esztendejét töltött kolozsvári író és szerkesztő, aki 2007 végén tizenharmadikként kapta meg a Kriterion Koszorút, pályája kezdetén olyan események forgatagába került, melyek sikeres indulását tragikusan megakasztották: elítéltje lett az erdélyi 56-osok egyik perének. Az alkalomhoz illő beszélgetésünk onnan indul, ahol Dávid Gyula élete folytatódik: a kiszabadulástól. (Cseke Gábor)

– Kiszabadulása után miként talált vissza az életbe, hivatásához?
– 1964. március 9-én, a hét év büntetést teljes egészében letöltve szabadultam. Családom szerető légkörében az „életbe” elég hamar sikerült visszatalálnom. Megismerkedtem fiammal, aki letartóztatásom után született: első „közéleti” szereplésem az volt, hogy szülőként képviseltem a családot az ő óvodai záróünnepségén. Aztán kezdeni kellett valamihez. A szamosújvári börtönből azzal eresztettek el, hogy jelentkezzem korábbi munkahelyemen, de amikor felmentem az akkor már Babeş-Bolyai Egyetemre, Daicoviciu rektor közölte velem, hogy semmiképp nem kerülhetek oda vissza. Egy ismerősöm beszerzett a helyi gazdálkodási vállalathoz, egy régivágású vízvezetékszerelő mester, Szabó Ákos mellé munkásnak. Az jó kis közösség volt, csakhogy időnként kivételezni akartak velem, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a szerszámos targoncát a másik inassal együtt toljam az utcán…
Az írótársadalom viszont szinte azonnal visszafogadott. Hazaérkezésem után néhány nappal a Korunktól, Balogh Edgáréktól már kaptam olyan munkákat – fordításokat, apró könyvismertetőket –, amelyeket nem kellett aláírnom, mert hivatalosan még közlési tilalom alatt álltam. 1965 nyarán az Utunk bízott meg, írjak az Alecsandri-évfordulóra egy nagyobb cikket. Ez alatt már megengedték a nevem kezdőbetűit használnom. Ettől felbátorodott az Igaz Szó is, s mivel Kakassy Endre halálával a magyar lapokban is „lereagálandó” román irodalmi évfordulók témaköre gazdátlan maradt, azt kérdezték, vállalnám-e román irodalmi témájú cikkek írását? Románul kiskorom óta jól tudtam, a börtön még tovább gazdagította-árnyalta szókincsemet, amellett élt bennem a meggyőződés – amit a ’48-as forradalom bukása után Jókai fogalmazott meg először –, hogy „a kölcsönös megbecsülés útja egymás kölcsönös megismerése”. Tehát vállaltam. S abban az időben két-három cikkért fizettek annyit, amennyit egy hónap alatt vízvezetékeszerelő segédmunkásként megkerestem. Beáshattam magam a könyvtárakba. S hogy ezeknek az alkalmi cikkeknek szakmai értelme is legyen, belevittem az akkor már „befogadottá”, sőt, divatossá vált komparatisztika módszereit, témáit. Majtényi Erik és Szász János segítségével közben felvettek az Irodalmi Alapba, ami – miután a vízvezetékszerelő pályának búcsút mondtam – „szabadúszóként” azért némi legalitást biztosított.

– A tudományos tevékenységét szintén folytathatta?
– A hatvanas évek végére már eljutottam egy-két bukaresti komparatisztikai konferenciára is, tanulmányaim bekerültek a Román Akadémia által gondozott kötetekbe. Ezekből állt össze később 1976-os, Találkozások című könyvem. Az 1953-ban megkezdett kandidátusi dolgozatomat letartóztatásom miatt nem fejezhettem be, exmatrikuláltak. De egykori tanáraim, elsősorban Jancsó Elemér és Csehi Gyula rábeszéltek, kezdjem újra. Másodszor is felvételiztem, letettem a kötelező vizsgákat, s immár érettebb fejjel megírtam dolgozatomat a Móricz Zsigmond által „legnagyobb regényíró-elmé”-nek nevezett Tolnai Lajos írói pályájának marosvásárhelyi szakaszáról. A megvédésre már csak 1974-ben került sor, amikor a Kriterionnál dolgoztam. Ugyancsak ők biztattak, hogy 1969-ben pályázzak meg az Akadémia kolozsvári fiókjánál egy kutatói állást. A versenyvizsgától azonban az utolsó pillanatban, mint rovott múltút, elutasítottak. Közben sokkal szerényebb állásokra is pályáztam, mindenütt a káderlapom miatt zárult be előttem a jóformán ki sem nyílt kapu. 1969-ben – Ceauşescu hatalomra kerülésének első évei voltak ezek – kijött egy olyan törvény, amely lehetővé tette a politikai ítéletek pereinek felülvizsgálatát. Méliusz József, Fazakas János és Majtényi Erik segítségével papírjaim eljutottak a Legfelső Bírósághoz, ahol az ítéletet megsemmisítették, majd ugyanaz a kolozsvári Katonai Törvényszék felmentett az 1957-es vádak alól. Ez a törvény nagyon rövid ideig volt érvényben, de egykori tanársegédtársaim, Varró János és Lakó Elemér még szintén részesültek belőle.

– Nem volt hiányérzete, hogy eltiltották a katedrától?
– Amikor az ember hét év után visszakerül a „civil” életbe, mindennek örül, amit visszakap. Ez elsősorban a családra vonatkozik, mely szerintem a legnehezebb helyzetben is megtartó erő tud lenni. Különben a tanügybe senkit sem engedtek vissza, nemcsak a határidőre szabadulókat, hanem azokat sem, akik néhány hónappal utánam, az átfogó kegyelmi rendelet alapján szabadultak. Aztán meg tartottam magam ahhoz, amivel egyik börtönbeli társam, jó barátom, Dobri János teológiai professzor feltarisznyált: „Ha nem akarsz boldogtalan lenni az életben, sohase számold meg azt, hogy hány szem paszuly van a szomszédod csajkájában.”. Hát én meg tudtam állni, nem számoltam. 1978-ban, Sőni Pál nyugdíjazása után, amikor Láng Gusztávot politikai okok miatt nem engedték a helyére lépni, hívtak az egyetemre. De én tisztességtelennek tartottam egy olyan állást elfoglalni, amelytől őt elütötték, különben is annyira benne voltam már a Kriterion-munkában, hogy nemet mondtam.

– Melyek azok a munkái, amelyek miatt ma különös elégtételt érez?
– A témák önmagukban hordják érdekességüket, izgalmaikat, s bármelyiket lelkiismeretesen körüljárva, a végén, sőt, már közben, az ember ugyanúgy szereti őket. Ha mégis különbséget kell tenni köztük, talán a Petőfi Erdélyben lenne az, amelyet Mikó Imrével a ’48-as forradalom 125. évfordulója alkalmából hoztunk tető alá. A korra és Petőfi erdélyi útjaira vonatkozó dokumentumok mellé a helyszíneket bejárva szerzett személyes élményeket is hozzátettük. Ettől lett több, mint egy „hagyományos” irodalomtörténeti munka. És azt hiszem, az olvasók is megérezték ezt, hiszen – nyilván a témának is köszönhetően – nagy sikere volt.
Különös elégtételt érzek a Polisnál kiadott Bánffy Miklós-műveken végigtekintve is. Még a Kriterionnál, a Romániai Magyar Írók sorozatának szerkesztésekor Bánffyt is bevettük a kiadói tervbe, de hosszas huzavona után csak két kevésbé jelentős kisregényének újrakiadását engedélyezték. Amikor azonban utána az Erdélyi történetet is elővettük, felvonultatták a román „szakértők” akkori nagyágyúit – köztük a magyar irodalmat jól ismerő, magyarul kitűnően beszélő Francisc Păcurariut is –, s Illés Endre egyik esszéjét kiforgatva „bebizonyították”, hogy Bánffy egy „dilettáns”. Nem volt apelláta. Ezért éreztem adósnak magamat Bánffy Miklóssal szemben. És örvendek, hogy egy 1996-os kis novellaválogatás után, a következő években emlékiratait, majd a Trilógiát, összes novelláit, 1921-es „népszövetségi karikatúráit”, a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléját, s Marosi Ildikó szerkesztésében egy, az író 1945 utáni sorsát feltáró dokumentumkötetet (Bánffy Miklós estéje) is sikerült az asztalra tennünk. Tavaly a budapesti Balassi Kiadóval közösen elindítottuk a „Bánffy Miklós művei” sorozatot, melynek 2008-ban – remélhetőleg – már a 3. kötete kerül a könyvesboltokba.

– Voltak-e valaha is szépírói ambíciói?
– Soha. De talán – nem ambícióból, hanem egyszerűen a „műfaj” okán – az utóbbi időben papírra vetett ’56-os és börtönemlékeimben csúsztam erre a terepre. A szövegeimet azonban mindig igyekeztem gondosan megfogalmazni. Még kiskoromban, amikor román óvodába és elemibe jártunk – szülőfalumban, Árapatakon a magyar elemit épp iskolába menésem előtt zárták be –, Édesanyám sok Benedek Elek-mesét, Arany- és Petőfi-verset olvasott nekünk, utóbbiakból „könyv nélkül” is sokat megtanultunk, s ez bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy irodalmi igénnyel fogalmazzak. Később a Kollégiumban főképp magyartanárunk, Tóth Béla volt az, aki ezt el is várta.

– Milyen szerzői-szerkesztői terveket szeretne még megvalósítani?
– Mindenekelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó kötetét, melynek szócikkei 20 százalékban még megiratlanok. Miután az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében éveken át működött munkaközösség 2005-től már nem jutott anyagi támogatáshoz, és ösztöndíjas munkatársai szétszóródtak, 2007 elején azt mondtam: ami hátra van, egyedül is megcsinálom. Még mindig remélem, sikerül a zárókötetet (S-Zs) úgy befejeznem, hogy 2008-ban a könyvesboltokba is kerüljön. [A zárókötet azóta megjelent, s a lexikon teljes anyaga elérhető az interneten is! – sz. m.] Aztán ott van a 2006-ban kiadott ’56-os életrajzi adattár. Megjelenése óta újabb anyag gyűlt hozzá közel ezer személy adataiból (olyanoké, akik adattárunk időhatárain kívül, 1956 előtt, vagy 1965 után járták meg a börtönöket), ezt szintén fel kell dolgozni, s néhány lelkes önkéntes dolgozik a lassan hozzáférhetővé váló katonai és belügyi levéltárakban lévő dokumentumokon is. Ennek persze nincs határideje. De egykori sorstársaimnak tartozom vele.
Vállaltam a Kriterion által szervezett három Szárhegyi írótábor (1980, 1990, 2000) Zöld Lajos által összehordott jegyzőkönyveiből alakuló kötet szerkesztését is, s még Domokos Géza rám testálta a Kriterion dokumentumokra alapozott történetének megírását is. Azonkívül Gáll Éva szívós munkájának eredményeként gépben van Gáll Ernő hatalmas írói levelezése, amelyből – a Napló ikerkiadványaként – szintén kötetnek kellene készülnie. Befejezésre vár Molter Károly levelezésének kiadása – Marosi Ildikó 2008 elejére ígérte az igencsak izgalmas 1938-1944-es időszak leveleit. És mindenképpen végig kell vinnem a Bánffy-életműsorozatot, a drámák, a novellák, a cikkek-tanulmányok és a levelezés köteteivel, s a Reményik-kiadást – amelyben van még néhány, abszolút meglepő, kiadatlan anyag.

– Vannak-e tanítványai, segítőtársai? A közös munkát kedveli, vagy az egyszemélyes tevékenység kezelhetőbb fegyelmének a híve?
– Mindig szívesen dolgoztam csapatban, a vezetés azonban nem az én műfajom. A Kriterionnál az volt a csodálatos, hogy mindenki tudta, mi a dolga, és végezte is. A Polisnál is kialakult egy „csapat”, bár sokkal kevesebben voltunk, így mindenki a saját feladatkörét látta el. Géczi Jánossal, Demény Péterrel nagyon jó munkatársi kapcsolatunk alakult ki. A „tanítványneveléshez” azonban olyan külső, elsősorban anyagi feltételek szükségesek, amilyenekkel egy kis kiadó nem rendelkezik.

– Miként látja felszámolhatónak a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon egyenetlenségeit, hiányait, megtisztítását az ideológiai sallangoktól?
– Az alapvető gond, hogy a RMIL munkálatai, még 1968-ban kezdődtek, akkor alakult ki a koncepciója is, amikor a megjelenés érdekében eleve vállalnunk kellett bizonyos korlátokat. Nem csak ideológiaiakat, hanem a kutatás akkori lehetőségeiből következőket is. De a szócikkek megszövegezésében is végig működött az önkontroll, a cenzúra elképzelhető szempontjaihoz való igazodás, a szócikkek tartalmának „megideologizálása”. Ma olvasva igen sok szócikktől borsódzik az ember háta. Az EME részéről többször megfogalmazódott egy „javított-bővített kiadás” igénye, de nem látok más lehetőséget, mint egy teljesen új lexikon megírását. Ehhez azonban legelőször össze kell szedni az első változat kötetei óta eltelt évtizedekre vonatkozó dokumentációt, s már ehhez létre kell hozni egy olyan munkacsoportot, amelyiknek a feje fölött nem lebeg az évenkénti pályázás Damoklész-kardja. Csak egy ilyen csapat két-három éves munkájával végezhetők el azok az előmunkálatok, amelyek után hozzá lehet fogni a teljes szócikk-anyag megírásához. A mai harmincasok nemzedékében vannak kiváló képességű irodalomtörténészek, akik aztán el tudják végezni az írók és művek mostani elvárásoknak megfelelő, megbízható értékelését.

Dávid Gyula (1928, Árapatak, Kovászna m.)
Irodalomtörténész, szerkesztő. A székelyudvarhelyi Református Kollégiumban érettségizett (1947), majd a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet (1951). 1953-ig szerkesztő az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében, majd ösztöndíjas aspiráns, tanársegéd a Bolyai Egyetemen. 1957-ben politikai okokból hét év börtönre ítélték. Szabadulása után vízvezetékszerelő segédmunkás, majd szabadúszó irodalmár, 1970-től nyugdíjazásáig (1992) a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének vezetője. 1992-től a kolozsvári Polis Könyvkiadót vezeti. 1992-ben elnyerte a Tamási Áron-díjat, 2004-ben a Romániai Írók Szövetsége díját és a NKÖM Wlasits Gyula-díját, 2006-ban a Magyar Írószövetség Arany János-díját. Az 1956-os események 50. évfordulóján a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével tüntették ki. * A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak kezdettől munkatársa, a III. kötettől főszerkesztője. Önálló kötetei: Jókai. Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben (1971), Petőfi Erdélyben (Mikó Imrével, 1972), Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (1974), Találkozások (1976), A romániai magyar irodalom története (tankönyv, Marosi Péterrel és Szász Jánossal, 1977), Erdélyi irodalom – világirodalom (2000), Írók, művek, műhelyek Erdélyben (2003).

Forrás: Új Magyar Szó Színkép melléklete, 2008. január 3.

1. Máriás József:
   2013. december 29. 18:59

   Csodálatos dolog volt „újratalálkozni” ezzel a csodálatos Emberrel!
   Köszönet a közlésért. Hisz mindig vannak újszülöttek, akik nem ismerhetik.
   Isten éltesse!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ