Emlékezés Márai Sándorra, halála 25. évfordulója évében

A Magyar Napló időszakos kiadványának – Irodalmi Magazin – 2. száma igazi csemegének számít, amelyet a Márai–életművet ismerők és az azzal csak most ismerkedők egyaránt érdeklődéssel és nagy–nagy haszonnal forgathatnak. Amolyan „virtuális irodalmi svédasztal”, amely ízelítőt nyújt a hosszú életet megélt, hatalmas életművet létre hozó alkotó „titkairól”, tájékozódó pontokat jelöl ki, megközelítési és értelmezési utakat, módozatokat tár fel a jobb megismerés útjára lépő olvasónak. Nagy szükségünk van erre a segítségre, hisz évtizedek múltak el, két nemzedéknyi idő, mely alatt műveit zár alatt tartották. Noha az irodalomtudomány – jelesen az 1965-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikon és a rá következő évben kiadott hatkötetes Magyar Irodalomtörténet –, ha visszafogottan és a „korszellemnek” megfelelő módon is, de szólt róla. A magánkönyvtárakban megbúvó köteteit, féltve őrzött műveit kevesen olvashatták, az 1948-as emigrációja után, a száműzetésben írottakról csak nyugati rádióadásokból, lapokból értesülhettünk.
Márai Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, 1989. február 21.) „hazaérkezése” előtt a rendszerváltás emelte fel a sorompót, oldotta fel a szellemi határzárat. 1989-ben visszaállítják akadémiai tagságát; életművét 1990-ben posztumusz Kossuth Díjjal ismerik el; ugyanaz évben megjelenik legkiválóbb regénye – A gyertyák csonkig égnek – és naplójegyzeteinek első kötete; 1995-ben megalapítják az évenként odaítélhető Márai Díjat. Ezzel párhuzamosan bontakozik ki az írói életmű „rehabilitációja”: Rónay László és Szegedy–Maszák Mihály monográfiáját (1990-, illetve 1991-ben) a Márai–irodalom bőséges kirajzása követi. Az azóta eltelt bő húsz esztendő alatt művei újra megjelennek, sikert aratnak, Márai Sándor irodalmi munkássága, életműve újra elfoglalhatta az őt megérdemlő helyet a magyar irodalmi köztudatban.
A kiadvány struktúrája az Irodalmi Magazin 1. számában kitaposott úton halad. „Az ismertebb szövegek mellett kevésbé hangsúlyos művek felidézésével”, az író személyéhez fűződő emlékezésekkel, a művek művészi értékeit feltáró írásokkal tárja elénk azt a szellemi univerzumot, amely Márai Sándor írásaiban testesül meg.
A Novum rovatban közölt kiadatlan regényrészlet – Hallgatni akartam – fényt vet az alkotás lényegére, az írói hivatás értelmezésére: „Az író, a művész éppen úgy ember, mint mindenki más, de – teljesen függetlenül az írói és művészi hiúság monomániás, rögeszmés téveszméitől – mégis ők az emberek között azok, akiknek idegrendszere legközvetlenebbül, érzékenyen fogja fel az ember és a világ viszonyának minden változását. (…) …az író, a művész rendelkezik egyfajta képességgel, amely elsőrendűen szellemi; olyan előérzetei vannak, amelyek később, látomás, tehát műalkotás alakjában, megmutatják a valóságot – megmutatják már akkor, amikor ez a valóság még az alakulás, a vajúdás, a mitikus kezdet alakzatában gomolyog az emberi láthatáron.” A két világháború közötti időszak kiváló publicistája az emigrációban sem maradt közömbös az ország sora iránt. Ezt igazolja egy, a Szabad Európa Rádióban felolvasott levél, valamint Thassy Jenő visszaemlékezése, amely az írónak a SzER–hez fűződő kapcsolatáról szól. A naplóírás – „a Márai–életmű rejtélyes opusa” – az író életének, gondolkodásmódjának, világlátásának, sokoldalú érdeklődésének tanújele.
A Dosszié rovat első tömbje – Egy polgár íróvá lesz – Márai Sándor 1926-ban tett közel–keleti utazás emlékeit idézi. Megfigyelései, tapasztalásai ma is érvényes következtetéseket rejtenek magukban: „a nyugati ember jelképe ma a rohanó ember (…) a keleti ember jelképe az imádkozó ember. (…) A nyugati embernek vannak megismerései és kételyei. A keleti embernek van Istene. A nyugati embernek (…) legtöbbször és legfeljebb csak felekezete van.” A szülői házban, a premontreiek kassai gimnáziumában nyert tanítás elkíséri egész életén. Rónay László monográfiájának részleteiből – az írónak a Michelangelo Pietája hatására leírt szavaiból – kiderül, hogy benne a hit a személyes felelősséggel társul.
Márai számára az újságírás – megannyi más kortársához hasonlóan – az íróvá válás iskolája volt. Krúdy Gyula volt a példaképe. Az a Krúdy Gyula, aki a Nyírségből indult, Szindbádként bolyongott egy tőle idegen, letűnőfélben lévő világban, melynek – minden titkok tudójaként – állított örök emléket. Az 1940-ben megjelent Szindbád hazamegy című Márai–regényt lírai fogantatása, az íróelőd lelkületének sodró erejű ábrázolása a legsikerültebb alkotások sorába emeli. De nemcsak az írói képzelet, hanem a pályatárs is meghódol előtte: „Megdöbbentően tudatos író volt. Tudta, hogy az irodalom mindenekfölött égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és hűségesen kifejezik a statisztikusok is. S éppen ez az író, aki talán minden kortársánál többet, kegyetlenebbet és megbízhatóbbat tudott az emberi élet valóságáról, a téveszmékről, melyek gyilkos kórnál is hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemről és a fönségről, az ételekről és a pénzről, a magyar tájakról és a magyar lakóházak titkos szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformáiról, éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei között. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel a könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. (…) A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól.” (Utóhang, Krúdyról) S hogy meglátásai mennyire találóak és helytállóak voltak, azt aláhúzzák Tersánszky Józsi Jenő hasonlóan „hangszerelt” sorai, valamint az illusztrációként, példaszövegként tételezhető Krúdy–írás – Szindbád ifjúsága –, 1911-ből.
Márai Sándor emberi, erkölcsi arculatáról, világképéről sokat elárulnak a meditációk ihletett csendjében papírra vetett gondolatok. Mily sokat mondanak el róla az alábbi sorok?! „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. (…) Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. (…) Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.” Gondolatai – olvashatjuk a róla írt értékelő szavakat – „nemcsak egy polgár, hanem a polgár, a citoyen életelveit is tartalmazza (…) Jellem, igényesség, magány, következetesség, szerénység, szigor, türelem: íme a Füves könyv kulcsszavai – s természetesen hiányos ez a lajstrom is. Márai a feltétlen igazságot keresi, de tudván tudja: minden igazság relatív.” (Lőrinczy Huba)
Számára Kassa nem csupán a feledhetetlen szülőhelyet jelenti, ahova mindig meghatódottan tér vissza, hanem a polgári város szimbóluma, az a hely, amely – neveltetése folytán – a polgári habitus, szemlélet formálója, a város, mely mindenkor a szabadság, a szorgalom, a munka tere, képességek kibontakoztatója volt. A trianoni döntés leszakította a nemzet testéről. Az első bécsi döntés az ő lelkét is örömmel tölti el, föltámad benne a vágy: haza menni. Hazamenni – a Pesti Hírlapban közölt írás keltezési dátuma 1938. október 9. Ez a belső késztetés egész élete felett ott lebeg, kitörölhetetlenül. Megrohanják az emlékek. Az öröm hangjába belevegyül a jövő látomása. „Nem akarok mást, csak tudni, hogy ez a föld, ezek a nemes városok, ezek a családtagok, mind a millió, megint velünk vannak, hozzánk tartoznak. Most nagyon nekifekszünk majd s csinálunk valamit, egy új, emberibb és igazságosabb Magyarországot.” Az események történelmi hátterét Szakály Sándor történész sorai világítják meg.
Márai Sándor személyes kötődése Kassához örökszép sorokat, műveket csiholnak ki belőle. A Genius loci – a hely szelleme – fejezetcím mögött olvasható írások egy időben jelzik életművének urbánus beállítottságát, azt a miliőt, melyben hősei otthonosan mozognak, természetes életterük. Kassai polgárok, Kassai őrjárat, Egy polgár vallomásai… – ihletőjük a szülőváros – „az irodalmivá szellemített Civitas”, „a gyermekkor elveszett Édene” – polgári társadalma. „Kassa magaslatáról látja be Európát; nemcsak jelenének hatalmi csoportosulásait, eszmei harcait, hanem az európai embert. (…) A tudás, a szépmívesség, a mesterségek műhelyei: itt formálódott a műfaj, amely nemzetközi hírű egyetemben, katedrálisban, ünnepi zenei játékokban öltött testet, kultúrában és kultúrán töprengők, lényegét megfogalmazók–vitatók hagyományaiban, gyűlölködést nem ismerő ősöktől örökölt magatartásformákban. Ezért volt (lehetett) Kassa az »urbs, ahol a dolgoknak és jelenségeknek fémjelzésük volt, s aki benne élt, maga volt a legmagyarabb és öntudatosan európai polgárság«” – olvashatjuk Fried István tanulmányában. Gál Sándor, szlovákiai magyar író megrázó erejű, a mai realitást elénk vetítő szívszorongató írása Márai Sándor „hazatérésé”–nek lehetőségét/lehetetlenségét tárja fel. „Ide jött haza Márai Sándor?! Az író… Košicére… Hazajött?” Márai kassai világát fényévnyi távolságok választják el a magyarság megbélyegzését, jogfosztását meghirdető kassai kormányprogramtól!!! Gál Sándor mondataiban fél évszázad minden keserűsége, következménye sűrűsök: „ma már Kassán nincs magyar polgárság (…) Márai Kassája nem létezik. (…) valaha Kassa volt a magyar irodalom fővárosa…, ma a kassai magyar polgárság már szórványnak sem tekinthető. (…) Márai városát körbebilincsezte Košice szocialista realista vasbeton–dzsungele. (…) Hallom, azt mondják: Márai hazatért. Hazatért? Milyen hazába? És hol van az a haza?! Košice?” Kárpótol–e mindezért a Márai–emléktábla, köztéri szobra, amikor a mellette elhaladók számára alig jelent valamit is e név?
Az elveszett szülőváros „szimbólummá válik műveiben: az elsüllyedt gyermekkor, az egekbe emelkedő, a föld fölött lebegő és mitikus város lesz, egy európai csillagtérkép része, mely a katedrálisok Európáját ábrázolja”. Mészáros Tibor tanulmánya – Budán lakni világnézet – innen kiindulva követi nyomon azt a bolyongást, mely Márait a Krúdy Gyula regényeiben mennyei szépségű várossá emelt Budán át vezeti – „először a hazát, később a házát is el kell hagynia” – az emigráció főbb állomásait jelző New York, Salerno, San Diego felé. Ennek hátteréről, mozzanatairól szólnak Illyés Gyula naplójegyzetei, Sárközy Péternek az író olaszországi éveit megidéző tanulmánya, Szőnyi Zsuzsa visszaemlékezése s a Márai életműből kiragadott részletek (Nápolyi múzeum, San Gennaro vére, „A varázsló letette a pálcát…”)
Az életművet taglaló Dosszié újabb csomagja a Márai–művek megfilmesítéséről – Libor Anita: Márai filmen – és drámáinak színreviteléről – P. Müller Péter: A szerelmi háromszög dramaturgiája Márai Sándor drámáiban – nyújt áttekintést. Szigethy Gábor sorai az író magánéletének kevésbé ismert momentumáról a Mezei Mária színésznőhöz fűződő érzelmi kapcsolatáról közölnek ismeretlen, illetve kevésbé ismert adatokat.
E fejezet igen részletesen foglalkozik Márai Sándor költészetével. Fried István, Pomogáts Béla, Mészáros Tibor, Ircsik Vilmos, Jelenits István tanulmányai, továbbá Tamási Áron és Márai Sándor levélváltása és a hozzá fűzött Cs. Szabó László írás a két legismertebb lírai alkotás – Halotti beszéd és Mennyből az angyal – kérdéskörét, líratörténeti hátterét és utóéletét elemzik, értelmezik. „A Halotti beszéd (1951-es első megjelenés), olyan elkeseredett, borúlátó napok, hónapok »termése«, amely az emigrációs tapasztalatot még nem képes történetté formálni”; „A Halotti beszéd nemcsak a szovjet hódoltság alatt szenvedő Magyarországról és nem csak az európai kultúra veszélyeztetettségéről beszél, rögzíti az emigránslét, drámai tapasztalatait is”; „az önként vállalt száműzetés tartós válságára adott válasz”. A költemény ősképe az 1150 táján keletkezett temetési prédikáció, melyben az ismeretlen szerző az elmúlást, az elveszett Édent, a ránk mért büntetés súlyát és keservét, a megsemmisülés vízióját vetítette hallgatósága elé. Ez a drámai hang sűrítődik Márai költeményébe, mely XVI–XVII. századi prédikátorokat, nagy költőink sorsverseit idéző drámai hangvétellel jeleníti meg a magyarság XX. századi sorsképletét, mintegy „megvalósítva” Ady Endre jóslatát: „S elveszünk, mert elveszítettük magunkat” (A szétszóródás előtt) Márai Sándor költeménye akár előképe is lehetne Kányádi Sándor negyedszázaddal később írott poémájában – Halottak napja Bécsben – olvasható soroknak: Küküllő–angara / maros–mississipi (…) szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig / szabófalvától san franciscóig” A másik emblematikus Márai–vers – Mennyből az angyal –, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, a maroknyi nép világra szóló, heroikus hőstettének felmagasztalása, a vérbefojtás fölötti fájdalom megtestesítője. Benne és általa a Himnusz és a Szózat soraiba beleszőtt sorsképlet idéződik elénk. A Halotti beszéd tragikus végkicsengése helyett reményt sugall – „mindig új élet lesz a vérből” –, hitet ébreszt. Önkéntelenül is az Erdélyből száműzött sorstárs, Wass Albert hasonlóképpen sokat idézett verséhez – Üzenet haza – társítjuk, amely az emigráció és a szülőföld magyarságában tartotta/tartja ébren a történelmi igazságtétel reményét.
A Hommage Márai Sándor fejezetben az utókor, kortársaink – Csender Levente, Kontra Ferenc, Oláh János, Szentmártoni János, Tóth Erzsébet, Ughy Szabina, Móser Zoltán, Felix Netz, Faragó Tamás, Finta József – megbecsülő, értékelő, elismerő szavai, gondolatai világítanak rá Márai Sándor emberi, írói nagyságára, tanulságaira, a mának szóló üzeneteire. A Márai–életmű sajátosságát, titkait fürkésző és feltáró gondolatok közül emeljük ki – elnézést a szubjektív megítélésért – az alábbiakat. ”Márai a magyar irodalmi múlt elapadhatatlan forrásából meríti mágikus szavait. Olyan szavakat, amelyek jövőt teremtenek. Jövőt, ha lesznek fülek a meghallásukra. Nevelt fiának három lánya közül egyik sem tanult meg magyarul. Számukra elvesztek Márai szavai. Ezzel is szembe kellett néznie. A szavakhoz mégis hű maradt mindhalálig.” (Oláh János) Hű maradt, ahogyan azt a Tamási Áronnak címzett levelében írta: „…az anyanyelv térfogatán kívül az író nyomorék. (…) Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség.” És ő ehhez a sorsközösséghez az utolsó pisztolylövésig ragaszkodott.
A Katedra rovatban Németh Tamás az Egy polgár vallomásai című regény interdiszciplináris feldolgozásához, elemzéséhez kínál feladatjavaslatokat. A kötetzáró oldalakon Márai Sándor életrajzi összefoglalója segít a jobb megismerésben.
[E nagyon tartalmas, hasznos kiadvány olvasásakor is eltöprenghetünk azon, hogy mivel magyarázható a Márai–művek sikere, a kilencvenes évek után feltámadt reneszánsza? Mint annyi más tiltott és elhallgatott/elhallgattatott életmű – gondoljunk csak például Bánffy Miklós, Wass Albert… életművére – mint a sziklák alól kicsorgó búvópatak keresett és talált medret az irodalmi köztudatban. Olyan értékeket hordoztak, amelyeket a diktatúrák szellemi perzekutorai végképp ki akartak törölni az irodalmi emlékezetből, olyan gondolatok hordozói voltak, melyek önismeretünk részei, összetevői voltak. Megadatott, hogy újra birtokba vehessük, újra a magunkénak mondhassuk, művészi értékeik szerint becsüljük.]