[Önéletrajz]

Eltelt újabb öt év…
A fiamon keresztül, az ő segítségével sikerült kiadnom egy könyvet a nyelvekről, nyelvtanulásról, amihez csatoltam néhány saját versemet és versfordításomat eredetiben és magyarul. Reméltem, hogy a könyvre felfigyelnek, de…
Vajon a reklám hiányzott? A könyvesboltok nem vették át. A feleségem meg a fiam „árusították”, esetleg ajándékba adták egyeseknek, akik vagy nem törődtek vele, vagy nem hitték el a benne foglaltakat. Kedveskedve, dicsérően megveregették a vállamat, vagy elnézően, hitetlenkedve, sőt lenézően rámmosolyogtak. Ígéretet tettek, hogy filmet készítenek rólam, de két részforgatás után a dolog abbamaradt.
Jim Morrison dalait, verseit lefordítottam lengyelre és beloruszra, de a kéziratok még mindig itt nyugszanak a fiókomban. A fiam, ígérete ellenére, nem vitte el Lengyelországba, a grodnoi belorusz kiadóval időközben megszakadt a kapcsolatom. Pedig jó fél évet pazaroltam rá, annál is inkább, hogy nekem nem mindegyik mű tetszett, és ezért elég sokat kellett foglalkoznom velük, hogy legalábbis tűrhetően lefordítsam.
Elhatároztuk a fiammal, elutazunk Szibériába, hogy az oroszországi „kis” népek kultúrájával, irodalmával ismerkedjünk, könyvet írjak, fordítsak. Ezért két évig szinte csak ezekkel a nyelvekkel foglalkoztam, levelezés által ismeretségeket szereztem. Elintéztem, hogy ott kint fogadnak, de a magyarországi hozzáállás nulla volt – vagy a fiam elügyetlenkedte a dolgot, pedig megígérte, hogy nekem csak a kinti kapcsolatokat kell kiépítenem, tehát én itthon semmivel sem foglalkoztam. És így itthon maradtunk…
Miután megértettem, hogy ebből az útból semmi sem lesz, majd úgy-ahogy bele is nyugodtam, kezdtem szétküldözgetni a fordításaimat a színházaknak, szerkesztőségeknek, kiadóknak. És mint eddig, egyesek most is „megdicsértek” a munkáért, de: „sajnos nem tudjuk közölni… helyhiány… a profilunknak nem felel meg, vagy… vagy… és megint vagy…”, és voltak-vannak olyanok is, akik még csak nem is reagálnak. Egyedül a lengyelországi szerkesztőségek fogadtak el publikálásra anyagokat, de azok további sorsáról sem tudok…
Közben elhatároztam, hogy valamilyen módon kiadok egy Gdanski Antológiát, verseket, elbeszéléseket fordítok (részben már le is fordítottam lengyelből és kasubból). Boleslaw Fac gdañski költő, író, a PEN Klub tagja segítségével gyűjtöttem össze az anyagot. Ugyanakkor úgynevezett „Világantológia” összeállítására is elszántam magam (versek, elbeszélések, mesék magyar és lengyel nyelvre történő fordítása), amit teljesen egyedül végzek. Ez azt jelenti, hogy az egész világból én próbálom beszerezni az anyagot – ezért levelezek minisztériumokkal, intézményekkel, szerkesztőségekkel, írókkal, költőkkel. A kapott anyagokat egyedül nézem át, válogatok és fordítok, állítom össze a köteteket, majd kiadókat keresek. Szerencsére van egy segítségem, a feleségem!
Jelen pillanatban mindenféle kereset, jövedelem, bevétel nélkül tengődünk, a feleségem már- már nyugdíjas, de lengyel állampolgár lévén, a lengyeleknek és a magyaroknak együttesen kell kiszámítaniuk a nyugdíját, ám hol ez, hol az a fél talál kifogást. Erről azonban nem szándékozom bővebben írni, mert ez az önéletrajz csak saját tevékenységemmel foglalkozik. A magánéletem nem tartozik senkire, esetleg csak a legközelebbi hozzátartozókra, barátokra – akikből szinte nincs is, mert mint már annyiszor említettem, vagy fellengzősen csodálva irigykednek, vagy kétkedően hazugnak tartanak és megvetnek.
Beképzelt lennék? Inkább szörnyen félénk vagyok, és teljesen hiányzik belőlem az önbizalom, a magabiztosság – bár ez sem így igaz. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, s a velem szemben ülő (álló) ember minden kis szempillantására, kézmozdulatára, arcizmai rándulására élénken reagálok, azonnal megérezni vélem, ha valaki nem szívesen beszélget velem. Olyankor aztán megbénulok, magyarul is alig tudom kifejezni magam, s joggal gondolhatják mások, hogy idegen nyelvet sem tudok, ha magyarul is csak dadogok.
Miért van az, hogy a külföldiek – írók, költők – nem csak egyszerűen meglepetéssel olvassák, amit az ő nyelvükön írok, hanem hajlandóak ki is állni mellettem, de itt, Magyarországon már lassan „nyomorogni” sem fogunk tudni.
De még mindig – és egyre jobban – reménykedem, sőt bizakodom is, és talán éppen ez a tengődés kezd magabiztossá tenni, habár ezt még mindig nem tudom kellően kimutatni. Egyszerűen képtelen vagyok „eladni” magam. Már nem egyszer előfordult, hogy csodálkozva jegyezték meg, valamelyik fordításomat olvasva: „Érdekes, ez a kis senki csinálta, pedig ki sem néz belőle.”. Ekkor én ahelyett, hogy megmutatnám magam, visszahúzódóm a csigaházamba.
Sokszor képes lennék minden eddigi munkámat, sőt a könyveimet, a szótáraimat is összetépni, tűzbe vetni.
Meddig lehet ezt még elviselni?
Talán ha erősebb lennék… (1998)

(Vége)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. június 10.

1. B.Tomos Hajnal:
   2013. december 30. 08:39

   1998-ban irta le Dabi István „Talán ha erősebb lennék…”Ennél is erősebb? Azt hiszem, egy kézen össze lehetne számolni azokat,akik az önéletrajzában leirt hajcihőt utána tudnák csinálni.És én elhiszem,hogy minden szava igaz,hogy egy percig sem volt „kis senki”,hogy mai napig EMBER a javából.Nagyon szeretnénk tudni,hogyan alakult a sorsa 98 után.

2. Cseke Gábor:
   2013. december 30. 12:45

   Örvendek, hogy a réges-régi sorozatnak ilyen sikere van ma is, s Hajnalnak – meg másoknak is, akiket érdekel – figyelmébe ajánlom egy 2009-es blogbejegyzésemet Dabiró, a „104 nyelvű emnberről”:

   http://urszu2.blogspot.ro/2009/05/104-nyelvu-ember-dabi-istvan.html